A MÚLT - 4. fejezet

/ChaeYoung/


Nem nagyon szerettem olyan helyekre járni, ahol ilyen sokan megfordulnak. Bár nem is értettem MinJi hozzáállását, hiszen semmilyen mentőötlete sem volt arra, hogy mi lesz, ha mégsem tudja magáról levakarni JiMint. A helyébe messzire elkerültem volna az a fiút, bár ennyi erővel nekem sem kellene a JungKook nevű hiú ábrándot kergetnem.

– Nem akarsz mesélni valamit erről a bizonyos szomszédról? – faggatózott MinJi abban a pillanatban, ahogy be léptünk a több emelet magas épületbe

 Odabent rengetegen voltak, teljesen felpakolva, nem is értettem, hogy minek ennyi pénzt elkölteni. Ugyan nem panaszkodhatok, mert jól élek, megvan mindenem, kár, hogy a legfontosabb dolog hiányzik a családomból... A szeretet... Vagyis anyám oldaláról ez megvan, ő lát el pénzzel is, mert az apámtól aztán fel is dobhatnám a talpam.

– Igazából, nem tudok róla mit mondani – vontam meg a vállam.

– Minden reggel bekísér a suliba, ez csak jelent valamit.

– Azt, hogy egy környéken lakunk?

– Meg ott van közvetlen melletted.

– És? – néztem értetlenül a lányra.

– Mikor érkezett?

– Nem rég. A suli kezdete előtt, hiszen az apja a suliban dolgozik.

– Most, hogy mondod, fizika órán, mintha láttam volna az idősebb kiadását – morfondírozott a lány.

 – Talán itt a lehetőség, hogy elfelejtsd azt a léhűtőt...

– Mondja az, aki a másik legnagyobb léhűtővel óhajt találkozni – vágtam vissza.

– De ez egy égi jel...

– Égi jel arra, hogy nem nagyon kellene TaeHyunggal, még csak beszélgetnem sem, mert ha apám fülébe jut, akkor mehetnek is isten hírével...

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Az a ház, apámé... Ők beköltöztek, mert jó áron hirdette, de kiindulva apámból, olyan uzsorakamattal számolja fel, hogy szegénykéknek a gatyájuk is rá megy – vélekedtem. – Azért is kell minél távolabb maradnom tőlük.

– Abban a fiúban lenne némi potenciál – vigyorodott el MinJi, és még meg sem mertem neki említeni, hogy közvetlen ablak szomszédok is vagyunk, ha olyanok a fényviszonyok, mindent látok. Kérdés az, hogy látni akarok-e egyáltalán. – Talán értelmesebbnek tűnik, mint JungKook.

– De az is lehet, hogy foglalt... Akkor meg nem tök mindegy, nem kockáztatnám meg, hogy miattam kelljen elköltözniük megint.

Aztán amint beléptünk az első üzletbe, MinJi belefeledkezett a vásárlásba, de csupán a harmadik üzletben próbált is fel valamit.

– Van valami konkrét terved is? – faggattam, mert úgy válogatott a fogason lógó szebbnél szebb virágmintás felsők között, mintha nem is tudná, mit akarna valójában felhúzni.

– Nem tudom – torpant meg egy pillanatra, majd levett egy világoszöld, apró rózsaszín virágokkal díszített, hosszú bő ujjú, de derékban meglehetősen szűk felsőt, melyből a viselőjének vállai kint voltak. Arról nem is beszélve, hogy meglehetősen áttetsző anyaga is volt. – Ezt próbáld fel!

– Hogy én? – néztem rá nagy szemekkel. – Ezt nem vehetem fel, mert ezért apám megölne.

– De nem látja, mert nincs itt, előtte meg nem is fogod hordani.

Talán jobb is, ha nem látja rajtam, mert azért minimum egy törött csont lenne az érdem, vagy ki tudja, hogy mitől fog belőle előjönni a rejtett szörnyeteg, és mikor kerülök, megint az efféle zaklatás áldozatává. Bár volt vele orvosnál, annyi mindent el lehet intézni, ha az embernek van pénze, hogy anyám hiába próbálkozott bármivel is, sosem hittek neki, sem nekünk.

– ChaeYoung, kérlek! – zökkentett ki MinJi a gondolataimból. – Csak látni szeretném rajtad. – Az ő kezében ennek a ruhadarabnak az egyszerűbb változata volt, az éppenséggel piros volt, és egyszínű.

Tehát nem volt mit tennem, csak bele kellett bújnom, és megdöbbenéssel néztem a tükörképemet, mert meglehetősen jól állt. Nem volt a legdrágább sem, tehát lett volna rá pénzem is, de minek vegyek meg olyan, amit aztán úgy sem hordhatok. Otthonra jó az egyszerű póló, eljárni meg nem járok sehová, az iskolában ott van az egyenruha, vagyis teljesen feleslegesen tartottam.

– Na, mutasd! – szólalt meg a szomszédos fülkéből MinJi, így vettem egy mély levegőt, majd kiléptem.

A lánynak kissé elakadt a lélegzete, de az enyém is, hiszen az a piros szín olyan remekül illett a szőke hajához, hogy biztos voltam abban, hogy ebben megy el a randira, mondhat bármit JiMInnek, a fiú nem fogja csak úgy lelépni.

– Ezt mindenképpen meg kell vennünk – határozta el a lány, mire a fejemet ráztam.

– De, MinJi! – ellenkeztem azonnal. – Minek? Hová veszem fel?

– Ha majd hétvégente találkozgatsz a szomszéd sráccal, akkor egy alkalomra tökéletes lesz – közölte sejtelmes vigyorral az arcán.

– Mi?! Én nem fogok randizni TaeHyunggal, sem most, sem később!

– Most vagy fiatal, nem szabadna hagynod, hogy az apád miatt kimaradj mindenből. És az a fiú megérne egy misét...

– Az előbb vázoltam a helyzetet – figyelmeztettem. – Nem tehetem meg, nem cseszhetek ki ennyire velük.

– De elgondolkodtál már azon legalább egyszer, hogy talán mégis beszélgess vele?

– Talán....

– Akkor meg, közöld vele, hogy mit tudsz, és kérdezd meg, hogy lenne-e kedve valahol találkozni veled?

– Én hívjam el randizni? – néztem a barátnőmre elkerekedett szemmel.

– Azzal úgy is meglepnéd.

– De én nem akarok, senkivel sem randizni. Maximum majd akkor, ha egyetemre mentem.

– Mert azt, ugye majd hagyni fogja az apád? – vetette fel a lány gonoszan, mire nem válaszoltam. – Na, ugye? Ez a felső jön velünk, szerzünk hozzá még egy-két dolgot, aztán bevetheted magad.

– Az más tészta, hogy nem akarom.

MinJi hajthatatlan volt, és már csak abban bizakodtam, hogy nem valami falatnyi szoknyát akar beszerezni ehhez a felsőhöz, mert ez önmagában is elég kihívó. Igazán láttatni hagyta, az alatta lévő ruhadarabot... Állhatott ez akármennyire is jól nekem, úgy el kellett rejtenem otthon, hogy még véletlenül sem kerüljön apám szeme elé, mert akkor nekem végem.

Megint a harmadik üzlet járt sikerrel, bár a lány gondolkodott egy fekete bőrszoknyán, ami éppen csak a combja közepéig ért, de aztán túl soknak találta. Bár meghallgathattam, hogy ez nekem milyen remekül állna, mert vékonyak a vonalaim, de biztos voltam abban, hogy ha lehajolnék benne kilátszana a fenekem, én meg határozottan nem vagyok olyan lány...

Aztán egy igazán feszes szűk szárú farmerre esett a választása a lánynak, de velem ezúttal sem egy szokványos darabot próbáltatott fel, mert bár jól jött volna egy fekete, vagy sötétkék, kicsivel kényelmesebb, nem fenékkiemelős darab, mégis egy fehér színűt adott rám az én barátnőm.

– Hihetetlen, hogy neked ez is jól áll – forgatta a szemét MinJi.

– Te akartad, hogy felvegyem – vontam meg a vállam. – Én személy szerint jobban örülnék, egy feketének.

– Az olyan unalmas – szörnyülködött a lány jelentősen rájátszva az esetre. – ChaeYoung! Szép vagy! Így is, úgy is, de ha nem lépsz ki a komfortzónádból, sosem tudod meg milyen lehetőségek rejlenek benned.

– Mert nem merem – világosítottam fel. – Tudod, ha olyan életem lehetne, mint neked, nem kellene félnem, hogy mikor kattan be az apám, hogy mikor kapok valamelyik cselekedetemért cserébe egy-két törött csontot.

– Ha legális lenne, már rég lelőttem volna az apádat – heveskedett, amin elmosolyodtam. Jó tudni, hogy van legalább egy ember, aki ragaszkodik hozzám. – Ennek ellenére, ez a naci jön velünk. Pont, mint az én feketém.

Az övé is hasonló volt, csak koptatott, és gyöngyös meg csillogó, tehát számomra már sokk lett volna, így az én egyszerű kis fehér farmerem ehhez képes valóban illett hozzám. A következő célállomás a cipő lett volna, de tudtam, hogy az még rengeteg időt fog igénybe venni, hiszen őrült cipőmániája volt.

– Ha így folytatod, el fogsz késni – figyelmeztettem, amikor már a huszadik párt próbálta fel. Mind a lehető legmagasabb sarkú volt, és a lehető legszínesebb. – A helyedben én azzal a pirossal próbálkoznék.

– Én meg ezt ajánlom neked! – mutatott fel egy bokacsizmát, ami fekete volt, és tollakkal díszített.

– A tollak nélkül egészen jó lenne – értettem egyet.

– Akkor visszük ezt is! – határozta el a lány, és csak felvette az a piros lakk körömcipőt, amit adtam neki.

Már nem mondtam neki semmit, tudtam, hogy úgy is az lesz, amit ő mond, és meg sem fordult a fejében, hogy esetleg fizessem én azokat a dolgokat, amiket ő szerzett nekem. Az ékszerek kiválasztása volta leggyorsabb, abban nem szeretet a csicsás dolgokat, én viszont igen, így egy hatalmas lepkés, csillogó-villogó ékszerszettel lettem gazdagabb, mely igazán drámai volt.

– Gondolom,  eljössz hozzánk, és felpróbálod ezeket együtt is? – faggatózott a lány, amint kiértünk a plázából.

Ő nem messze lakott innen, így telefonáltam anyámnak, hogy MinJivel lógom, de apámnak mondja azt, hogy a könyvtárban vagyok. Apám azt is utált, ha a barátnőmmel lógok, mert szerinte rossz hatással van rám, és elveszi az időmet a fontos dolgokról... Micsoda egy ostoba feltételezés...
Tehát nem volt mese, nála kötöttem ki, a szülei otthon sem voltak, meglehetősen sokat dolgoztak, így nem okozott gondot az sem, hogy otthagyjam az iskolai öltözetemet, hogy lezuhanyozzam, meg ilyenek. 

Bár MinJit nekem kellett kisminkelni, és igyekeztem vissza fogott lenni, bár ragaszkodott a drámai tusvonalhoz, így tipikus cicás sminket csináltam neki. Azt már nem hagytam, hogy ő is elkövesse rajtam ezt a divatkatasztrófát, én megvoltam a szempillaspirál, szájfény, illetve arcpirosító szentháromságában, én abban hittem, hogy a kevesebb több. Ennek ellenére tudtam, hogy JiMin el lesz ájulva tőle, és a dolgok úgysem fognak úgy alakulni, ahogyan azt a lány tervezi.

Fél kilenc körül indultunk meg, én már elterveztem, hogy hazamegyek, valahogyan besettenkedem a hátsó kapun, hogy apám ne vegyen észre, de amikor a megbeszélt helyen várakoztunk, odabent a városban, még mindig közel a plázához, az egyik parkolóban, a megérkező személyek teljesen felülírták a számításaimat...


/TaeHyung/


A hét olyan kellemesen telt, hogy azt hittem, mind ilyen lesz. A szüleimet, csak esténként láttam, mindig volt vacsora, annak ellenére, hogy volt, hogy anyu ügyelt éppen a kórházban. Őrült sokat melóztak, hogy mindenem meglegyen, én pedig igyekeztem nem hálátlan lenni. A két fiú JiMin és JungKook persze mindig azon volt, hogy valami hülyeségre rávegyenek. Így volt ez pénteken is, amikor arra vettek rá, hogy menjek el velük, meg valami HaNa nevű lánnyal piknikezni. Pontosabban volt egy kis eldugott hely, ahová eljárnak, egy erdő közepén, kis házzal a fa tetején, egy tóval onnan nem messze... A zöldövezet igazán tetszetős volt számomra, hiszen nem messze onnan, ahol éppen lakom, rábukkantam egy elhagyatott, de jó állapotban lévő mólóra, és az odavezető úton, illetve a parton megannyi cseresznyefa volt, és hamarosan, alig három hét és minden virágba borul... Legalább tudtam, merre fogom tölteni az unalmas estéimet.

Aztán amint bepattantam a hét személyes furgonba, egyelőre hátul utaztam tök egyedül, és úgy volt, hogy felszedünk még valakit, utána pedig irány a célállomás. Az feltűnt, hogy ez a HaNa nevű lány, éppen JungKook csaja lehetett, szinte leszállni sem volt képes szerencsétlen srácról, aki bár néha igyekezett elhúzódni a lány támadásai előtt, olyannyira nyaggatta, hogy én már rég megszabadultam volna tőle. Olyannak éreztem, mintha csak egy kellék lett volna a fiú számára, hogy elmondhatta, hogy neki van barátnője...

Egészen addig, hogy meg nem pillantottam a két lányt, abban a hitben éltem, hogy a srácok valamelyik másik haverját, vagy épp HaNa barátnőjét vesszük fel, egészen meglepődtem. Igazán kellemes volt az idő, és fel sem tűnt, hogy mennyire másképpen is fest ChaeYoung, ha nem egyenruhában van. Az a zöld felső szinte eggyé vált a bőrével, úgy simult vékony derekára. Elnézem volna még egy darabig, de amikor JiMin kipattant és MinJi felé fordult, kizökkentett az elmélkedésből.

– MinJi, drága! Elképesztően nézel ki! – dicsérte meg a lányt, mire persze megdöbbentem. – Menetünk? – nyújtotta fel a kezét a fiú, de a lány vonakodva nézett rá.

– Nem arról volt szó, hogy csak kettesben leszünk? – kérdezte MinJi, és lopva pillantott ChaeYoungra. Én még bent ültem a kocsiban, de aztán amikor ChaeYoung biztatva küldte volna el a barátnőjét velünk.

– Jó mulatást! – lökdöste MinJit JiMin irányában.

– Várj! – kiáltottam ChaeYoung után. – Ő nem csatlakozhatna hozzánk? – fordultam JiMin felé, majd JungKookra.

– Ó, nekem eszem ágában sincs – tiltakozott azonnal, de kipattantam a kocsiból, és olyan sebességgel kaptam el a csuklóját, hogy reagálni sem volt ideje. A lány először JungKookra pillantotta, majd MinJire, akinek arca felvidult, hogy látta nem kell itt hagynia a barátnőjét. Nem mondtam volna igazán randinak azt, ahol nem kettesben vagy a kiszemelteddel. Nyilván MinJi sem erre számított, ChaeYoung meg végképp...

– Én nem bánom! – vonta meg a vállát JungKook, így beengedtem a lányokat hátra.


-

Az út hosszú volt, és szótlan. Szerettem volna megkérdezni a szomszédomat, hogy nem bánja-e, hogy így alakult a dolog, de kifelé bámult az ablakon, nem foglalkozva azzal sem, hogy megbökdöstem a vállát. Tudtam, hogy akkor is JungKook után epekedik, amikor itt van a barátnője, és talán csak emiatt nem volt ez annyira jó ötlet, de akkor is látnia kell, hogy feleslegesen van oda valaki olyanért, aki nem fogja őt soha úgy szeretni, ahogyan azt megérdemelné.

Akkor szembesültem azzal, hogy az egyetlen dolog, amiért valóban megérte csatlakozni a kis egységhez, amikor megláttam a környezetet. Hatalmasat szippantottam a friss levegőből, amikor kiszálltam a kocsiból. JiMin azonnal megragadta a MinJit, hogy valahová elvonulhasson vele, és pedig lopva ChaeYoungra lestem, ő akkor is JungKookon felejtette a szemét, és csak akkor vette le, amikor az a lány, aki hosszú egyenes fekete fürtjei, olyanok voltam mint az éjszaka, nem utasított minket arra, hogy cipekedjünk be.

– Majd én megcsinálom! – intettem nyugalomra ChaeYoungot. – Nem hagyom, hogy te cipekedj, még a végén lesz valami bajod! – biztatóan mosolyogtam rá, de csupán lemondóan sóhajtott. Talán nem kellett volna neki ekkorra fájdalmat okoznom neki. Talán csak látni akartam, és azt akartam, hogy itt legyen, és ne otthon.

-

Hosszú időn keresztül nem történt semmi érdekes, MinJi nagyon gyorsan lerázta JiMint, és inkább a barátnőjében tartotta a lelket. Számomra a söröm jelentette a megnyugvást, onnan kémleltem a két lányt, akik fent beszélgettek abban a kis épületben. Én a tábortűz mellett iszogattam, és próbálkoztam mindenkit megfigyelni. Az feltűnt, hogy JiMin csak bepróbálkozik a szőke lánynál, és nem tudom, hogy mit mondhatott neki, de csak ott hagyta ChaeYoungot, akit aztán éppenséggel az a HaNa nevű lány kezdte el piszkálni. Valamiféle védelmező ösztön bekapcsolhatott bennem, mert dobtam el mindent, és olyan sebességgel siettem fel, hogy kis híján JungKookot is fellöktem.

Persze nem avatkoztam bele rögtön, hallanom kellett, hogy miről is van szó...

– Azt hiszed, hogy valaha is észre fog venni – nevetett fel gúnyosan HaNa.

– Nem tudom, miről beszélsz! – védekezett ChaeYoung, és tett egy lépést hátra, hogy ne kelljen szembeszállni a másik lánnyal.

– Ne játszd az ostobát! – emelte fel a hangját fekete hajú. ChaeYoungnak jóval világosabb fürtjei voltak, bár nagyjából egyforma hosszú. – Tudom, hogy minden egyes pillanatban az én pasimat kémleled, de jegyezd meg, hogy ő az enyém!

A lány nem válaszolt, ami felért egy beismerő vallomással, így HaNa egy sebes mozdulattal ChaeYoung nyakába öntötte a kezében lévő italt. Nem voltam elég közel ahhoz, hogy megakadályozzam, ami meglehetősen bántott. Láttam a lányon, hogy a könnyeivel küszköd, de nem tudtam eldönteni, hogy az esett neki rosszabbul, hogy rajta landolt az az ital, vagy az, hogy látja, amint ez a némber JungKookkal együtt kineveti őt.


Végül MinJi is befutott, de ő nem volt rest, hogy támadásba lendüljön, nekem kellett megakadályoznom, hogy megverje HaNát.

– Nem kellett volna őt idehoznod! – nézett rám gonoszan MinJi.

– Hát ja, ő nem tartozik közénk! – ismerte el HaHa.

– És nem is fog! – helyeselte JungKook. – Csak téged akartunk a csapatba, meg JiMin ragaszkodott MinJihez, de ez a nulla nem kell nekünk!

Most mondhattam volna, hogy ég velük, és ChaeYoungot választom, de fogalmam sem volt, hogy miképpen jöhetnék ki jól ebből a helyzetből. Inkább nem mondtam semmit, és hagytam, hogy MinJi megtépje azt a fruskát, én pedig elrohantam, hogy megvigasztaljam ChaeYoungot, ha már miattam került ebbe a szörnyű helyzetbe, és valójában semmitől sem mentettem meg, csak azért nem meggondolatlan voltam...