A MÚLT - 12. fejezet

/ChaeYoung/

Végül csak nem hagyta, hogy azt tegyem, amit terveztem. Érvei között az is szerepelt, hogy ő ezt nem várja el tőlem, meg nem akarja, hogy kényszerből cselekedjek, hogy az emlékeim miatt vacakul érezzem magam. Hiába jöttem a saját érveimmel, hogy én neki szeretnék jót, meg szeretem annyira, hogy önzetlenül megtegyem, de mire észbe kaptam, már a fürdőben volt, én pedig inkább magamra kaptam egy-két ruhadarabot. Nyakig vizesen tért vissza, de azért csak tekert a derekára egy törülközőt. Meglepődtem azért magamon is, hiszen hetekkel ezelőtt még igazán zavarban lettem volna, de valahogy mellette teljese mértékben képes voltam arra, hogy önmagam legyek és fel szabaduljak.

– Ugye nem azért vonultál el, hogy elintézd magadnak a munkát? – néztem rá kissé megrebegtetve a szempilláimat.

– Nem! – vágta rá morcosan, mire elmosolyogtam. – De az biztos, ha összefutok anyámmal, megkapja a lecseszést ezért.

– Szerintem nem akart ő rosszat – vontam meg a vállam, majd bebújtam a takaró alá. – Gyere, inkább aludjunk!

– Hogy a fenébe tudsz, te aludni ilyenkor?

– Becsukom a szemem, például. Nem hiszem, hogy ezen a dolgon többet kellene idegeskedni. Előttünk az élet, ha vége a sulinak, egyetemre megyünk. Majd kiveszünk egy albérletet, dolgozunk suli mellett, és akkor gond nélkül együtt lehetünk.

– Tetszik, hogy ennyire előre tervezel – mosolyodott el, és amint felöltözött, bepattant mellém.


-

Apám persze nem akart elengedni a versenyre, augusztus végén, de mivel igazgatói utasítás volt rá, nem tudott mit tenni ellene. Persze megint megszorongatta a karomat, és fenyegetőzött, de már annyira nem volt rám hatással, hogy őt is meglepte. Már határozottan nem az a lány voltam, mint év kezdéskor, akit sikerült elhallgattatnia egy pofonnal, aki a könnyeibe menekült volna a fájdalom miatt, hála Kim TaeHyungnak, szinte teljesen másik ember lettem. S őszintén rettenetesen jól esett egy jobbik kiadásomnak lenni.

Egy másik srácot választottak, azt hiszem, Oh SungWoo-nak hívták, tipikusan stréber volt, és véleményem szerint még nálunk is okosabb. Én azért egy kicsit rontottam, de még így is a legjobbak között voltam. Fogjuk arra, hogy volt valaki más is, aki lekötötte a figyelmem. Abban az időszakban az alváson kívül nem csináltunk semmit, mintha várt volna a megfelelő alkalommal, de untam várakozni. Valahogy túl akartam lenni az egészen, hiszen MinJitől más milliónyi anekdotát hallottam, és felhívta a figyelmem arra, hogy az első mindig szar. Vagyis csak túl akartam lenni az elsőn, hogy aztán valami még jobban legyen részem, még úgy is, hogy tisztában voltam azzal, ha apám rájön arra, mit tettem, meg kivel, nekünk végünk, de mégis úgy éreztem, hogy megéri a kockázatot.

Aztán amikor átrepülőztünk Jeju szigetére, már a leszállás után ki voltam akadva a hely szépségén. Még az is lehet, hogy ide fogok jönni nászútra, ha egyszer eljutunk TaeHyunggal addig. Ezt természetesen nem mertem volna neki elmondani, hiszen MinJitől azt is megtudtam, hogy a fiúk inkább a pillanatnak élnek, nem nagyon tervezgetnek előre. Ugyan elszólta magát, hogy megint randizik JiMinnel,de most a fiú is távolságtartóbb volt vele, ami bizakodásra adott okot, legalábbis a barátnőmnek. Amióta kiöntöttem neki a szívemet, a baráti kapcsolatunk is mélyült, arról nem is beszélve, hogy a lelkemet is könnyebbnek éreztem, talán nem volt olyan megterhelő magamban tartani mindent.

Tehát ámultam és bámultam, hiszen Jeju városába érve inkább nagyvárosi élet volt a jellemző, de még innen is lehetett a messzi távolban meredező Halla-hegyet. Szerettem volna túrázni is, világot látni, kézen fogva sétálgatni a párommal, miközben a jövőnket tervezgetjük. Mellette akartam lenni minden pillanatban, és sosem akartam elengedni a kezét. Ő volt számomra a világmindenség, és a lelkem egy darabja.

Amint becsekkoltunk a szállodába, szembe is kerültünk az első kihívással, amikor is a fiú apja, vagyis a kísérő tanárunk vázolta a helyzetet.

– Mivel két szoba van foglalva, és ezek két ágyasak, megadjuk ChaeYoungnak, hogy ő válassza ki a szobatársát – nézett a két fiúra, de szerintem jól tudta, hogy kit választok.

– TaeHyung – vágtam rá azonnal.

– Sejtettem – mosolyodott el. – Nem bánod SungWoo, hogy a tanároddal kell osztoznod.

– Nem. Már alig várom a versenyt! – lelkendezett a fiú, mire felvontam a szemöldököm.

– Ez remek, de az szerdán lesz, most van két nap, amit fakultatívan tölthettek.

– Vagyis akár meglátogathatom a nagyszüleimet? – próbálkozott be a szemüveges fiú.

– Ha szerdán legkésőbb kilencre visszaérsz ide, és kipihent leszel, akkor nem látom akadályát.

SungWoo arca felderült, és meg sem várta, hogy a tanár úr belépjen a szobába, már be is iszkolt. Biztos voltam, hogy pakol, hogy minél hamarabb leléphessen, nekem meg még fogalmam sem volt arról, hogy merre fogjuk tölteni az időnket.

– Édesanyád egyik munkatársának, van egy saját tengerpartja, nyaralóval – fordulta a fiához, majd a kezébe nyomott egy címet, meg egy kulcsot.

– És mi odamehetünk? – néztem rá megdöbbenve.

– Így van, ha vissza tértek időben, és kipihentek lesztek – sóhajtotta.

– És te mit fogsz tenni addig? – tudakolta TaeHyung.

– Vásárolok, felkeresem az egyetemet, ahol a verseny lesz, és kiderítem, hogy miféle kérdésekre kell számítani. Ti pedig érezzétek jól magatokat.

-

Szinte kiugrott a szívem a helyéről, amikor megláttam a kerítéssel lekerített part szakaszt. Volt hozzá csatolva egy kis erdő is, így amikor a busz letett minket, még elég hosszasan sétálnunk kellett. Annyira izgatott voltam, nem tudtam volna eldönteni, hogy annak örülök jobban, hogy látom végre a tengerpartot, vagy annak, hogy itt vagyunk a semmiközepén édes kettesben.

Úgy tíz méter lehetett a part szakasz, de utána közvetlen egy kisebb sziklás rész következett, amit ha megkerültünk volna, hosszabban következett a homokos tengerpart. A ház valóban kicsi volt, egy szoba, de az kompletten felszerelve, meg konyha és fürdő. Illetve kint lehetett még sütögetni, mert volt terasz is. Tökéletesen fel lehetett töltődni egy fárasztó év után, bár ha tehettem volna, életem végéig itt rejtőzködöm.

A legelső az volt, hogy ledobtam a szandálomat, és a vízbe rohantam. A hullámok lágyan nyaldosták a lábamat, kellemesen hűs volt a víz érintése, és már csak azon kaptam magam, hogy vetkőzőm, mert azonnal meg akartam mártózni benne.

– Te aztán nem vesztegeted az idődet! – nevetett fel TaeHyung, amint megpillantotta, hogy mire készülök.

– Hülye lennék kihagyni! – vontam meg a vállam.

– Legalább megvárhattál volna – szidott meg, de a hangjában nem volt harag, inkább csak csipkelődött velem.

A víz eszméletlen volt, és úgy éreztem magam, mint egy sellő. Bár többnyire inkább egyedül úszkáltam, kihasználtam azt is, hogy a nap csodásan süt, és meglepően meleg is volt. Nem számoltam az órákat, hogy mennyit úszkálok, de abban biztos voltam, hogy megéheztem. TaeHyung inkább a biztonságot választotta, és egy rövidke úszás után, az ebéddel volt elfoglalva. A hűtő tele volt kajával, vagyis tudták, hogy jönni fogunk. Meg is írták, hogy fogyasszunk el mindent, meg ha elmegyünk áramtalanítsuk a helyet. Még mindig nem tértem magamhoz azóta sem, hogy egy ilyen mesebeli helyen tölthetek két napot. Az meg csak hab volt a tortán, hogy azzal lehettem, akit mindennél jobban szeretek.

Egészen estig aludhattam, amikor észhez tértem, TaeHyung már nem volt mellettem. Magamra vettem egy vékony köntöst, amit általában a strandon hordtak, pont jó volt a falatnyi ruhám fölé. Az össze olyan ruhát magammal hoztam, amit MinJi rám sózott, többségük, igen pici volt, és semmit sem takart belőlem, de pillanatnyilag nem is volt, mint takargatnom, hiszen tudtam, hogy a fiú így is, úgy is szépnek talált, mellette önmagam lehetek.

– Azt hittem, reggelig alszol – szólalt meg TaeHyung, amint észlelte, hogy közeledek.

Meglepődtem azon, hogy mennyire szép a Hold, hogy a fénye az egész partot megvilágítja. Letettem magam a fiú mellé, és megszorítottam a kezét.

– Nem hagyhattam ki az éjszakai csillaglest sem! – intettem nyugalomra.

– Ezek szerint én már nem is érdekellek? – vonta fel a szemöldökét.

– Nélküled nem lenne semmi értelme a létezésemnek sem – mondtam neki, majd olyan szerelmetes pillantással néztem rá, amennyire csak képes voltam.

Úgy tűnt, hogy vette a lapot, mert a következő pillanatban hevesen csapott le az ajkaimra, én pedig ugyanolyan szenvedéllyel csókoltam vissza. Aztán már csak a combomon felfelé kalandozó kezére figyeltem fel, s nem volt értelme, hogy tiltakozzak. Mondjuk nem gondoltam volna soha, hogy éppen a tengerparton leszek, amikor sor kerül az elsőre, de ennél szebb és jobb helyszínt talán álmomban sem képzelhettem volna. Rövidesen mindkettőnk meztelen volt, s áldottam az eszét, hogy azért egy pokrócot hozott magával, nem lett volna kellemes, ha a homokszemcsék olyan helyeken kötnek ki, ahol nem kellene. Éppen olyan hévvel csókolt, mint legutóbb, és annyira vágytam rá. Rá és nem másra, őt akartam, őt, hogy végre tegyen magáévá, ne húzza az agyamat, mert bele fogok őrülni abba, ha tovább kell várakoznom.

Mondjuk arra kíváncsi lettem volna, hogy neki is én leszek

 az első, vagy van némi tapasztalata a dologgal kapcsolatba. Aztán csak arra eszméltem fel, hogy tökéletes pozícióba teszi a lábaimat, és közöttünk helyezkedik el.

Egy cseppet mintha zavarban lett volna, én pedig csak sodródtam az árral.

– Van tapasztalatod ezen a téren? – faggattam végül.

– Nincs. Mint mondottam, voltam szerelmes, de valójában sosem kellettem senkinek. – Némi csalódottságot éreztem a hangjában, de az, hogy mindkettőnknek ez lesz első, azért bizakodásra adott okot. Hiszen mindkettőnk ismeretlen terepen lesz, és együtt fogunk fejlődni. – De azért utána jártam egy-két dolognak, és nem akarok neked fájdalmat okozni.

– Ezt nem tudhatjuk! Csak csináld, és majd látjuk – biztattam, mire újabb heves csókban részesített.

Valahogy epekedtem azért, hogy térjünk a lényegre. Kíváncsi voltam az érzésre, hogy milyen amikor bennem van, hiszen már így is eddig ismeretlen bizsergést éreztem a testemben.

– El nem tudod képzelni, hogy mennyire akarlak! – suttogta a fülembe, nekem pedig még a sejtelmes hangjától is halk, de annál kéjesebb sóhajtás hagyta el az ajkaimat.

Persze aztán felkiáltottam, amikor lassan, de mégis határozottan, belém hatolt. Utána megfagyott és aggodalmasan nézett rám, mire magamhoz vontam, hogy meg tudjam csókolni.

– Folytasd! – biztattam.

Csak az első pár mozdulata volt kellemetlen, ahogyan fokozta a tempót, és a sebességet, egyre jobb volt. Persze nem vártam, hogy a dolgok tökéletes sikerrel végződjenek, mert erre is hallottam információkat, én egyszerűen élvezni szerettem volna a vele töltött időt. A lélegzetvételére koncentráltam, már ha hagyta volna, mert úgy tekintett a meztelen testemre, mint valami táj, amit fel kellene fedeznie, és olyan szenvedéllyel borította be csókokkal az érzékeny részeimet, hogy már abba is simán beleborzongtam. Számomra teljesen ismeretlenek voltak azok az érzések, amik fokozatosan egyre erősebben észleltem, talán ezért is hagyta el a számat egy-egy hangosabb nyögés.

Csodás volt vele lenni, vele mozdulni, és ahogyan ismét fokozott a sebességen, valami elpattant bennem, a testem ösztönösen görcsbe rándult, és olyan heves érzés vágtatott át rajtam, hogy kéjesen felsikoltottam. Olyan volt mintha kiszakadtam volna világból, abban az egy percben szinte megszűnt a világ körülöttem. Már csak arra eszméltem fel, hogy megáll, és egy morgáshoz hasonlító hang hagyja el az ajkait, majd forróság öntötte el a testem, és tudtam, hogy neki is éppen olyan sikeres volt, mint nekem. Azt is éreztem, ahogyan lüktet bennem, s ennek érzése is felért egy gyönyörrel.

Fáradtam, és rettenetesen megizzadva dőlt mellém, öt méterrel a föld felett lebegtem, valahol elveszve a rózsaszín fellegben, és egyre biztosabb voltam abban, hogy MinJinek nem volt mindenben igaza, mert igen is az első is lehet jó, vagy csak nekem volt szerencsém.


/TaeHyung/

Annyira akartam, hogy megtörténjen, hogy idióta módon elfeledkeztem a védekezésről. Nem mintha attól féltem volna, hogy valamit összeszedek, csak nem tett volna jót egyikünknek sem, ha a legelején összehozunk egy gyereket. De mindent összevetve jobb volt, mint terveztem. Úgy tűnt, hogy őt nem merítette ki, inkább csak azon volt, hogy pucéran megmártózzon a sós vízben, engem meg a parton nyomott el az álom, mielőtt megakadályozhattam volna, hogy bármi hülyeséget is csináljon.

Másnap reggel még mindig a parton voltam, de már nem egyedül aludtam, sőt még egy vékonyabb takaró is volt rajtunk. Aztán az volt a tervben, hogy együtt készítünk reggelit, de aztán abból sem lett semmi, egy másféle éhség erősebb volt, így sodródva az árral, inkább a konyhaasztalra rakva áldoztunk a testi gyönyör oltárán. Ezúttal a biztonságra is mentem, panaszkodott is miatta, hogy mennyire kínzás számára, így eldöntöttük, hogy amint haza érünk, felkeresünk egy orvost, hogy írjon fel neki gyógyszert, hiszen az efféle biztonsági eszköz, amit magam alkalmazhatok, meglepően kellemetlen volt számára. Nem is tudtam neki örömet okozni, ezért úgy döntöttem, hogy akkor használnom az ujjaimat, és ez még intenzívebb élményt okozott neki.

Ki voltam azon akadva, hogy mennyire huncut valójában, hiszen levakarhatatlan volt. Tehát a két napunk azzal telt el, hogy egymáson lógtunk, kimerülve, de majdnem mindig tökéletes sikerrel, és mennyei élvezettel.

Talán éppen ezért is esett olyan szarul, hogy részt kellett venni a versenyen. Minden voltam, csak épp nem kipihent, és ezt apám is észrevette. Bár mégis mit várt, a legutóbbi alkalommal, anyám elintézte, hogy kudarc legyen, ki kellett használnunk az alkalmat. Oly sok dolgot ki szerettem volna próbálni a lánnyal, és biztos voltam, hogy vevő lesz rá, hiszen még mindig meg tud lepni az eddig mélyen rejtegetett, de annál erősebben kikívánkozó érzékiségével.

-

Tehát talán ennek is be tudható volt, hogy nem nyertük meg a versenyt, csak harmadikok lettünk, ami nem olyan rossz tíz csapatból. A második versen napon sem sikerült az első helyen végeznünk, de akkor is magunkkal hoztuk a bronzérmet, ami szerintem azért nem olyan rossz. Persze tudtam, hogy lehettünk volna első is, de én ennél a versenynél azért sokkalta többet nyertem.

-

Az elkövetkezendő hónapokban az apja olyannyira tiltotta tőlem, hogy még az iskolába sem akarta elengedni. Aztán a rendőrök csak rákényszerítették arra, hogy engedje el suliba, hiszen akkor nem kis pénzbírságot kapna. Délutánonként gyakran hallottam, hogy az a szemét vagdalózik otthon, tör-zúz. Tudtam, hogy tudja, hogy mi folyik köztünk, hogy amikor, hogy csak lehetőségünk adódik, olyan szenvedéllyel szeretkezünk, mintha nem lenne számunkra holnap. Hiszen nem is tudtuk, hogy mikor jelenthet véget a szerelmünknek, az az apja ténykedése, hogy mikor szakad el nála a cérna. Gyűlöltem így élni, hogy nem védhettem meg mindig, hogy ápolnom kellett a sebeit, pontosabban anyámnak, de olyan konokul viselte a sebeket, amiket kapott, hogy megijesztett. Sokkalta merészebb volt, nagyszájú, és megállíthatatlan. Napról-napra egyre jobban beleszerettem, olyanná vált számomra, mint a levegő, egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy milyen lenne nélküle az életem. Egészen addig, amíg nem minden a lehető legrosszabbra fordult, és január elején életem legnehezebb döntését kellett meghoznom, azt, amibe még a szívem is beleroppant.

-

JiMin csak összejött MinJivel, bár én nem voltam abban biztos, hogy sokáig fog tartani ez a kapcsolat, de JungKook úgy tűnt, hogy nagyon bánja, hogy ChaeYoung és én egy párt alkotunk. Hiszen az, akivé lett már egy őrülten szexi, vagány csaj, aki határozottan bejött volna neki, de az a lány, csak az enyém volt, és képes lettem volna érte vérre menni, ha ezt hozta volna a helyzet, ám az Rosie-m számára én voltam az egyetlen, és tudtam, ha nem jön semmi közbe, mi együtt fogunk megöregedni.

Ennek ellenére néha mégis lógtam a két lököttel, és az egyik januári estén, csak elmentem velük valamerre. Csak aztán olyan sötét helyre autóztunk, hogy fogalmam sem volt, hogy mit terveznek. Egy darabig vevő voltam a hülyeségre, de az, hogy ennyire idegesen voltak, engem is megrémített egy kicsit. Egy rémes sikátornál álltunk meg, egy pillanat erejéig ki sem mertem szállni a kocsiból sem.

– Elárulnátok, hogy mégis mi a fene folyik itt? – emeltem fel a hangomat, kitérve magamból. – Ez kicsit sem vicces ám. Tudjátok mint! Én leléptem...

– TaeHyung! – hallottam meg JiMin hangját a hátam mögül, így megfordultam, de az első dolog, amivel találkoztam az az ökle volt, ami hihetetlen erővel csapódott az állkapcsomba.

Nem tört el elsőre, de aztán kaptam még egyet, egyenesen az orromba, ami aztán el is tört. JungKook aztán gyomorszájra célzott, és akármennyire szerettem volna felvenni velük a versenyt, azért mégis csak ketten voltak egy ellen. Azért mindkettő kapott egyet-egyet tőlem, de amikor a földön feküdtem, több sebből vérezve, és több törött csonttal, lila foltokkal tarkítva nem voltak restek még a bordáimat is megrugdosni. Nesze neked barátság... Aztán félszemmel egy autó fényét láttam, akkor abba hagyták a verésemet, melyet szó nélkül tettek meg, nekem pedig alig lett volna egy hónapom az érettségiig, erre tessék nagy valószínűséggel a kórházban fogom tölteni. Mi lesz, ha Rosie megtudja, hogy ezek ketten ennyire cserben hagytak, mindkettőt megszorongatja az biztos, de aztán az a hang csapta meg a fülemet, amink tulajdonosát legszívesebben megölném.

– Szép munkát végeztetek! – hallottam meg ChaeYoung apjának a hangját, és abban a pillanatban szembesültem az árulás leggusztustalanabb példájával.

Nagy nehezen feltápászkodtam, de erre kaptam még egyet, de ekkor már attól a féregtől.
– Nem is kellene élve hagynom téged! – kapta el a nyakamat, és szorított a falhoz. – Remélem élvezted, amikor a lányommal hetyegtél... Megrontottad a kedvenc szajhámat...

– Maga egy beteg ember... – nyögtem rekedten, mert alig kaptam levegőt.

– Te meg halott leszel, ha sokáig feleselsz velem! – ordított rám, a haragtól teljesen eltorzult az arca. Megnyugtatásképpen azt mondogattam magamnak, hogy tán csak nem öl meg, vagy ha igen, akkor a börtönben végzi, ahonnan nem szabadulhat egy hamar, és Rosie nyugodtan élhet, igaz nélkülem, de legalább megszabadulhat ettől a szörnyetegtől.

– Ha megöl, azzal mindenki jól jár – közöltem vele végül.

– Talán végig akarod nézni, hogy addig verem azt a szajhát, ameddig mozog, vagy azt fogod élvezni, ha addig dugom... – gúnyolódott velem.

– A saját lányáról beszél, maga elmebeteg rohadok! – éreztem, ahogy a gyűlölet egyre jobban forr az ereimben, de olyan erősen szorította a nyakam, hogy levegőt is egyre nehezebben vettem.

– Az én szememben csak egy kurva, a selejtebb kiadásban, de köthetünk egyezséget!

– Nem alkudozom magával!

– Akkor a szüleid hajléktalanok lesznek, a két lányomat, pedig jó pénzért eladom valami idősebb férfinak, akiknek éppen ilyen csinos kis szexrabszolga kell...

Még a vér is megfagyott az ereimben... Tehát ezért mondta azt ChaeYoung, hogy a szüleim miatt sem kellene együtt lennünk, ha az a ház, amiben a szüleim élnek, jogilag még mindig ezé a rohadéké, akkor bármikor kiteheti őket az utcára. Arról meg nem is beszélve, hogy rajtam kívül senki sem érhet ChaeYounghoz, szerencsétlen ChaeRi pedig még csak tizenöt éves, tény és való, hogy lenne rá igénye a sok gerinctelen alaknak, de ezt nem hagyhattam...

– Mit akar?

– Tűnj el minél messzebb az országból, és soha ne gyere vissza!

– És honnan fogom tudni, hogy tartotta a szavát? Tarthatom a kapcsolatot valakivel?

– A szüleiddel, de ha meg tudom, hogy valamikor is megpróbálsz kapcsolatba lépni a lányaimmal, 

tartani fogom magam a tervhez, és megláthatod, hogy milyen körülményeket szánok nekik... – Éreztem a hangjában a sértettséget, és az elhatározást. – Valószínűleg az is szórakoztatni fog, ha látom, hogy milyen jól szolgálnak az én kis szajháim, valamelyik arra érdemes férfi alatt...

Éreztem, hogy a düh egyre jobban feltölt, ökölbe szorítottam a kezem, és tudtam, hogy bármit mond, azt komolyan is gondolja, hiszen hányszor bántotta szegény családját, és hányszor zaklatta az én Rosie-mat, vagyis el kell mennem innen mindenképpen.

– Jól van, elmegyek! De ha ennek ellenére valakinek is bántódása esik, magam fogom megkeresni és intézem el – fenyegetőztem, de erre csak gonoszan felnevetett.

– Nem vagyok olyan helyzetben, hogy fenyegetőzz – világított rá a helyzetemre.

Aztán elengedett, én lezuhantam a földre, ő pedig nem volt rest, hogy még néhányszor alaposan belém rúgjon, olyannyira, hogy még jobban összetörtek a csontjaim...

Aztán amikor távozott, annyira fájt mindenem, hogy mozdulni sem bírtam, csupán abban bizakodtam, hogy akad valaki, aki megtalál. Ugyan a fizikai fájdalmam eltörpült a szívem fájdalmától, s úgy kell búcsút vennem az én szeretett Rosie-mtól, hogy nem mondhatok neki semmit. Éreztem, ahogyan a könnyeim előtörnek, hiszen éppen most veszítettem el azt a személyt, aki talán az életemnél is fontosabb volt, de talán adtam mindenkinek esélyt arra, hogy túléljen...

Igaz, nélkülem...

A MÚLT - 11. fejezet

/ChaeYoung/


Az elkövetkezendő napokban nem mehettem iskolába, sőt még haza sem, mert TaeHyung egyszerűen nem engedte. Az anyukája intézett nekem orvosi igazolást, hogy ne legyen belőle semmi problémám, amiért lógok. Bár szívesen mentem volna, mivel az is megnyugvást jelentett, ha odabent lehettem, és nem az otthonomnak csúfolt őrültek házában. Örömmel fogadtam, hogy apámat, ha egy napra is, de bezárták, ugyan azt nem bántam volna, ha élete végéig ott lesz, ahol...

Attól a perctől kezdve, hogy kiöntöttem a szívemet a fiúnak, olyannyira megkönnyebbültnek és szabadnak éreztem magam, hogy képes lettem volna meghódítani az egész világot. Az, hogy minden este mellette aludhattam, hogy szorosan magához ölelt, mindenféle kétségemet elhessegette annak irányába, hogy nem lát bennem semmit... Úgy éreztem, mintha magam lennék a világ számára, de cserébe nekem ő jelentette az egész világot.

Hiányzott MinJi, de amikor fel szerettem volna legalább hívni, TaeHyung nem engedte. Persze ő nem erőszakosan, inkább diplomatikusan elmagyarázta, hogy miért nem helyesli. Hiába évek óta MinJi az egyetlen barátnőm, neki sem mertem soha elmondani, mi minden történik velem, ő csak azt tudja, hogy apám szigorú velem, ami az öltözködésemet illeti, de azt nem tudja, hogy miért.

A fiú szüleivel annyira azért nem találkoztam, és meglepő volt számomra, hogy ilyen szinten élvezhetem a vendégszeretetüket, de haszontalannak éreztem magam, hogy ott vagyok egyedül egy idegen házban, otthon legalább megvoltak a kötelességeim, de itt nem mertem semmihez sem nyúlni. Többnyire pihenéssel töltöttem az időm, és alig vártam, hogy TaeHyung végre hazaérjen a suliból. Szerettem volna hétvégén elmenni valamerre, mert bár hozzá voltam ahhoz szokva, hogy a négy fal között élem az életem, itt mégis unatkoztam.

Péntek délután éppen a tévé előtt ültem, valamilyen romantikus sorozatot bámultam, amikor éppenséggel MinJi bosszankodó hangjára figyeltem fel. Természetesen még a távirányítót is elhajítottam olyan sebességgel indultam meg, és a nappaliban találtam meg a lányt, aki meglehetősen dühösen méregette Taehyungot.

– Tehát itt rejtegeted! – közölte vele a lány mogorván.

– Megvolt az okom rá – vonta meg a vállát a fiú. – Magatokra hagylak!

Amikor a fiú elhaladt mellettem nyomott egy puszit az arcomra, ami bár váratlanul ért mégis megmelengette a szívemet. Persze MinJi kiakadt, de hát amúgy lesz neki mit mondanom így is, úgy is...

– Ti most akkor együtt vagytok? – tért a lényegre a lány azonnal.

– Igen – vágtam rá gondolkodás nélkül. – De erről nem beszélhetsz senkinek.

– Nem kerestél a tavaszi szünetben, nem hívtál, sőt még suliba sem jöttél. Van fogalmad arról, hogy mennyire aggódtam érted – szidott meg. Igaza volt, tényleg jelezhettem volna neki, hogy jól vagyok, már amennyire...

– Sajnálom, Unnie... – néztem rá megbánó arccal. – TaeHyung ötlete volt, hogy ne mondjak neked se semmit...

– A barátnőd lennék vagy valami... Nem teheted ezt velem...

– Tényleg sajnálom! A tavaszi szünetben is TaeHyunggal voltam, mert ki kellett használnom, hogy apám nincs itthon – fogtam bele a magyarázkodásba. – De hamarabb hazajött, és valahonnan csak meg tudta, hogy alakul valami pozitív dolog is a nyomorult életemben, és majd nem az életemmel fizettem érte. – Mutattam meg a sérülésemet a nyakamon.

– Veled meg mi történt?

– Apám – mondtam tömören. – Nagyon sok mindent nem mertem még neked sem elmondani.

– Pedig igazán megbízhatnál bennem.

– Ez nem bizalom kérdése, MinJi, ezek olyan rémséges dolgok, amikről egyszerűen nem voltam képes beszélni.

– A barátok azért vannak, hogy bármit megoszthatsz velük.

– Te hogyan mondanád el bárkinek, hogy a saját apád éveken keresztül szexuálisan zaklatott? Vagy azt, hogy az előző hétvégén, majdnem megerőszakolt, és örülnöm kell annak, hogy ennyivel megúsztam. – A könnyeimmel küszködtem, de valahogy mégis könnyebb volt róla beszélnem, mint eddig bármikor.

A lány nem mondott semmit, de láttam az arcán, hogy nagyon meglepődik, ennek ellenére, némán megölelt, és magához szorított.

– Megértem, hogy TaeHyung, miért rejteget! – jegyezte meg hosszas hallgatás és ölelkezés után. – Sajnálom! Ha bármiben tudok segíteni akkor szólj.

–  Megvagyok, köszönöm! – mosolyodtam el.

– Remélem, azért lassan jöhetsz suliba.

– Azt mondták, hogy még a jövő hetet töltsem itthon, de aztán nincs akadálya.

– ChaeYoung, kérlek, ne zárj ki mindenkit az életedből – nézett rám kissé szomorúan.

– Csak azt, akit tényleg kellene, azt sajnos nem tudom – utaltam apámra.

– Hát még mondtam, hogy az, amit ajánlott lenne tenni vele, az sajnos illegális – morfondírozott a lány, mire inkább megöleltem, mielőtt alaposabban belelendült volna abba, hogy ilyen válogatott módszerrel nyírná ki az apámat. Pont olyan vérmes volt, mint TaeHyung, amikor rólam volt szó, és valahogy rettenetesen jól esett a lelkemnek...


-

A nyár végtelen sebességgel robbant be, a mi kapcsolatukról nem tudott senki sem a suliban, csupán az tűnt fel mindenkinek, hogy nyíltabb lettem, nem hagytam, hogy kötözködjenek velem. MinJi szerint jó hatással van rám TaeHyung, általa végre kiteljesedtem, és úgy lehettem önmagam, hogy még saját magamnak sem volt nyilvánvaló ez a változás. Ugyan visszatelepedtem, nagyon sok időt töltöttem a fiúnál, gyakran az éjleple alatt szöktem meg, másztam le az erkélyen futó növényeken, hogy aztán nála felmászhassak. Apámat nem viselte meg az az egy napos börtönben töltött idő, ugyanolyan szemét módon beszólogatott, de éppen annyira nem érdekelt, amennyire látszott rajtam. Ugyan semmiféle fizikai interakciót nem ejtett meg, hiányoltam a pofonokat, vagy azt, hogy megszorítsa a karomat, de semmi. Na, jó annyira azért nem hiányzott, hogy bántson, csak furcsálltam, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy anyunak sikerült elintéznie annyit, hogy próbaidőre teszik, vagyis ha bántani fog minket, akkor hosszabb ideig is bezárhatják. Bár őt ez nem ijesztette meg annyira, inkább az, hogy milliós pénzeket kellett volna kifizetnie a szabadságáért, és apámnak a pénz volt a mindene. Ugyan csak három hónapra szólt a próbaidő, de a szóbeli terroron kívül nem tudott ellenünk tenni semmit sem. Tudtam, hogy ha le telik ez az idő, nekünk végünk, de bizakodtam abban, hogy anyu csak kitalál megint valamit.

Alig vártam, hogy szeptember legyen, hiszen akkor érdemeltünk egy egész hónapos szünetet, és TaeHyung azt tervezte, hogy a nagyszüleinél leszünk, pihenünk, meg lesz egy csomó közös programunk, de előtte még végig kellett szenvednünk a forró augusztust.

Fizikaóra végén MinJinek sürgősen el kellett sietnie a mosdóba, hiába mondtam neki, ne igya meg azt a rengeteg lattét, mert baja lehet belőle, de nem hallgatott rám, így megbeszéltük, hogy kint találkozunk, a szekrényeink előtt. A többiek is gyorsan távoztak, én pedig nem siettem, s kettesben maradtam TaeHyung apjával.

– ChaeYoung! – szólított meg, majd rám mosolygott. – Jól vagy?

– Mire tetszik gondolni? – kérdeztem vissza értetlenkedve.

– Apádra. Ugye nem bánt titeket?

– Pillanatnyilag nem – vontam meg a vállam. – De ki tudja, hogy meddig tart nála ez az állapot!

– Ígérd meg, hogy szólsz, ha bármi is történne – szorította meg a vállamat biztatásképpen.

– Rendben! – bólintottam. – Elmehetek?

– Tae kérte, hogy ezt adjam oda – nyomott a kezembe egy borítékot. – Nem tudom, hogy mi áll benne, de mivel péntek van, sejtem, hogy mire akar rávenni.

– Ha Önt zavarja, hogy gyakrabban vagyok Önöknél, mint kellene, akkor nyugodtan mondja meg.

– Jaj, nem erről szó sincs. Örülök, ha nálunk vagy – vigyorodott el. – Augusztus utolsó hetében tanulmányi verseny lesz, ahová az iskolánk is benevezett, és nekem kellene megmondanom, hogy ki legyen az a három személy, akit elviszek magammal.

– És a fiát nem akarja vinni?

– Az igazgatóval is egyeztettem, és éppen azon volt, hogy téged, és a fiamat mindenképpen vigyem, hiszen te majdnem mindenben otthon vagy, TaeHyungnak meg a nyelveken kívül, éppen matek meg a fizika megy a legjobban, csak azt nem tudom, hogy ki legyen a harmadik.

– Apám úgy sem engedne el – közöltem végül.

– Ó, ebbe nem szólhat bele, ez felsőbb utasítás. A másik meg gondolj arra, hogy egy hétig Jeju szigetén leszünk.

– A tengerparton? – csillant fel a szemem.

– Igen, lesz lehetőség egyéni programokra is.

Hirtelen még levegőt is elfelejtettem venni, annyira megörültem ennek. Nem csak a tengerpart tényének, hanem annak, hogy ott lesz velem Tae is, és nem zavarhat minket senki sem. Kihagyhatatlannak tűnt, már csak abban bizakodtam, hogy gond nélkül el tudok menni otthonról.

– Számíthatok rád akkor? – tudakolta a tanár.

– Természetesen – feleltem, és közben a szívem hatalmas szárnyakkal repkedett.


/TaeHyung/


Abban biztos voltam, hogy apám odaadja neki a levelet, abban már nem voltam annyira, hogy el is olvassa. Nem is volt benne semmi extra, csak kértem, hogy jöjjön át, de ezúttal lehetőleg ne az erkélyen keresztül. Anyuék nem lesznek otthon, mert együtt indulnak valahová, tehát miénk az egész ház, és senki sem fog beleszólni abba, hogy mit csinálunk. Sejtettem, hogy még sosem vett magához semmilyen alkoholt, és most sem állt szándékomban leitatni őt, csupán azt szerettem volna, ha feloldódik, és felejt. Minél többet alszunk együtt, annál nehezebben vagyok képes arra, hogy visszafogjam magam. Lerohanni nem akarom, neki kell megadnia az engedélyt arra, hogy a tettek mezejére léphetek. Magam nem fogok semmit sem erőltetni, mert annak határozottan nem lesz jó vége, de ha hamarosan nem lehet enyém végérvényesen is, akkor bele fogok őrülni. Tudtam, hogy semmi tapasztalata sincs a dolog terén, és nevetségesen hangzik, de nekem sincs. Vagyis együtt fogunk fejlődni, és tanulni. Hiába voltam szerelmes, pár szenvedélyesebb csóknál tovább akkor sem jutottam, mert mire történhetett volna bármi is, a lány rájött arra, hogy neki mégsem én kellek, hanem egy végzős srác, így ez a kaland kimaradt az életemből. Azt persze nagyon jól tudtam, hogy ChaeYoung ezt a hibát nem fogja elkövetni, ő nem fog másra vágyni, hiszen számára én vagyok a horgony, és maga is annyira más, mint az a lány volt. Nem éri meg összehasonlítani kettőjüket, hiszen ég és föld a két személy, s talán éppen ezért is vagyok oda annyira ChaeYoungért.

Amikor az óráim után igyekeztem őt levadászni, hogy megkérdezzem, megkapta a levelet, pár alattunk járó lány vette őt körbe. Rosszat sejtettem, így nem voltam rest közelebb lépni, és hallgatózni egy kicsit. Az a három lány éppen olyan karakter volt, mint HaNa, igyekeztek az egyenruhájuk ellenére valahogyan felhívni magukra a figyelmet.

– Nahát, a kis ChaeYoung az idősebb pasikra vadászik? – A középső tűnt a bandavezérnek, hiszen ő kezdte el szekírozni a lányt.

– Ő a tanárom, én meg szeretnék jó eredménnyel végezni – vágott vissza ChaeYoung.

– Jaj, értem, akkor ezért hajlandó is vagy lefeküdni vele? – játszotta a baloldali az ártatlant.

– Nem, dehogy is... Csak üzenete volt számomra, amit meghallgattam, és tanulmányi versenyre készülök – védekezett a lány. – Én nem vagyok olyan, mint ti. Egyébként is semmi közötök hozzá.

– Mi legalább nem fekszünk be egyik tanár alá sem a jobb eredmény érdekében – kuncogott a harmadik, nekem meg itt lett elegem a beszélgetésből, így jó hangosan megköszörültem a torkomat.

Az összes lány rám pillantott, ChaeYoung hálás pillantása lepkéket okozott a gyomromban, és szerettem volna, elmenekülni vele a világvégére, hogy soha senki se találhasson ránk. Ám, ahogyan az a másik három nézett rám, díjaztam, hogy nem lehet szemmel levetkőztetni valakit, mert akkor más pucér lettem volna. Nyilván irigyek voltak, hiszen azt mindenki tudta, hogy együtt járunk suliba, talán valamit sejthettek is, de azt is tudhatták, hogy a fizika tanár éppen az apám, hiszen nagyon hasonlítottam rám. Vagyis összekombináltak mindent, amit csak lehetett, viszont én tudtam, hogy az én Rosie-m kicsit sem olyan kétes erkölcsű, mint ezek itt hárman.

– Megkaptad a levelemet? – fordultam kérdő pillantással ChaeYoung irányába.

– Igen – bólintott.

– TaeHyung Oppa! – szólalt meg a három lány szinte kórusban negédes, nyájas hangnemben, amitől kis híján még a víz is kivert. Ó, hogy ezek miattam támadták be szerencsétlen lányt, és még hivatalosan senki sem tud arról, hogy valójában járunk. Vajon mi lenen, ha mindenre fény derülne, még itt az iskolában is meg kellene védenem őt. – Jaj, de örülünk, hogy láttunk!

– Hát részemről már kevesebb az öröm – jegyeztem meg gúnyos éllel, majd rámosolyogtam ChaeYoungra. – Feltétlenül olvasd el!

– Elfogom! – vágta rá, majd amint megjelent MinJi is, úgy döntöttem, hogy inkább kereket oldok, mert az a lány fél pillanat alatt el fogja hessegetni a három némbert.


-


Azután, hogy a szüleim leléptek, rendesen összepakoltam a szobámban, szereztem rózsaszirmokat, meg csokrokat is, hűtöttem be pezsgőt, meg gyertyákat is gyújtottam a megfelelő romantikus hangulat kedvéért. Természetesen lezuhanyoztam, mert hála annak, hogy ideges is voltam, meglepően leizzadtam, és nem tett volna jót az elegáns öltözetemnek, ha úszom a hideg verejtékben. Nyolc órára kértem, hogy jöjjön át, és amint megjelent egy fekete pántos egyrészes ruhában, ami az alján fodros volt, és így egészen a térdéig leért, tudtam, hogy nekem végem...

– Igazán lehengerlően nézel ki! – dicsértem meg, amint megpillantottam.

– Köszönöm! – mosolyodott el, majd belépett a házba. – Bár nem tudom, hogy minek kellett kiöltöznöm. Megyünk valahová?

– Nem – vágtam rá. – A vacsora amúgy is tálalva van.

– Te főztél? –szökött fel a szemöldöke meglepetten.

– Nem – ismertem el. – Anyám volt, én csak megcsináltam a körítést mellé. De ha szeretnéd, akkor elmehetük bárhová.

– Nem szükséges – nyugtatott meg. – Amúgy sincs étvágyam!

– Hát ennek nem örülök – állapítottam meg.

Végül valóban nem ettünk, meglehetősen ideges voltam ahhoz, hogy egyetlen falatot is leküzdjek. Az sem segített, hogy annyira gyönyörű volt abban a ruhában, sőt elképesztően szexi, hogy még az ösztöneimet is nehezen tudtam nyugalomra bírni.

– Gyere! – ragadtam meg a kezét, hogy az emeletre vihessem.

– Mire készülsz? – nézett rám gyanakodva.

– Nem kell aggódnod – álltam meg egy pillanatra, hogy megsimogathassam az arcát. – Semmi olyat nem fogok tenni, amit nem akarsz. Csak van egy kis meglepetésem számodra.

Amint megpillantotta a rózsaszirmokkal beborított ágyakat, a gyertyákat, és a kényelmesen lehelyezett puffokat, el volt képedve.

– Mi ez az egész?

– Az ember nem lepheti meg a barátnőjét semmi romantikus dologgal – néztem rá meglepetten. 

   – Szeretlek! – ugrott a nyakamba, én pedig szorosan magamhoz öleltem őt.

Bőrének illata egyszerűen megszédített, annyira magamévá akartam tenni, hogy arra egyszerűen nincsenek szavak. Amikor letettem, hevesen csapott le az ajkaimra, amin először azért meglepődtem, de igyekeztem fel venni vele a versenyt. Eddig még nem tapasztaltam tőle ezt a szenvedélyt, viszont ellenállni egyáltalán nem voltam képes neki. Féltem attól, hogyha megérintem olyan helyeken, ahol eddig nem mertem, akkor elhúzódik, de amint a tenyerem a combjának hátsó részére kalandozott, sőt egészen felfelé vettem az irányt, egy pillanat erejéig megtorpantam. Nem mozdult, amit jó jelnek vettem, így az sem okozott gondot, hogy a kezemet a kerek fenekén pihentessem. Pont a kezembe illett, annyira lenyűgözött ezzel a hévvel, hogy teljesen elengedtem az önkontrollomat, és csak hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek.

Meglehetősen hamar az ágyon közöttünk ki, és amikor a ruhájának a cipzárját kerestem, egy pillanatra, mintha megfagyott volna.

– Ha nem akarod, akkor szólj! – nyugtattam meg a vágyaimtól kissé rekedt hangon.

– A tiéd vagyok! – suttogta a fülembe, a hangsúly ugyanúgy meglepett, mint eddig bármilyen cselekedete.

Ezt olyan zöld lámpának vettem, szabad volt az út, és bíztam abban, hogy nem fog semmi sötét dolog az eszébe jutni, mert az lett volna a legrosszabb. Most, hogy teljesen beindultam, ha pánikba esik, akkor fogalmam sem volt arról, hogy mit fogok tenni. Kissé halovány volt a fény a szobába, de a gyertyák kicsiny lángjai, narancsos lágy fénnyel borították be törékeny testét. Meglepődve észleltem azt is, hogy a fekete ruhája alatt még melltartót sem viselt, én pedig csupán nagyot nyeltem, amikor megpillanthattam a majdnem meztelen testét. Finoman érintettem annak a vágásnak a nyomát, amit annak a szörnyetegnek köszönhetett. Nem akartam erre gondolni, csak arra, hogy ez a szépség csak az enyém, és nekem az az elsődleges célom, hogy őt boldoggá tegyem, utána jöhet csak a többi. Meglehetősen óvatosan simítottam végig a testén, apró csókokkal halmozva el a nyakát, majd amint a nyelvemmel is végigkövettem a nyakának tökéletes ívét, halk, de annál kéjesen sóhaj hagyta el a száját. Hevesen csókoltam az ajkait, és a lány azon volt, hogy kigombolhassa az ingemet. Rövidesen éppen annyi ruha volt rajtam is, mint rajta, így felbátorodtam a reakcióin, így az egyik kezemmel a combjának belső felén kalandoztam, és a teljes megadást tapasztaltam az irányából. A csókjaimmal a nyakától egészen lefelé haladtam, s amikor az egyik mellbimbója került a nyelvem alá, hangosabb nyögés hagyta el az ajkait, és cserébe még a körmeit is a hátamba véste. Meglepődtem, hogy valójában mennyi érzékiség van benne valahol mélyen eltemetve, és éppen én lehetek az a szerencsés, aki kiszabadítja belőle azt.

Nehezen bírtam rá magam arra, hogy megfelelően felkészíthessem mindenre, nem mondom, hogy untam ezt a fajta ismerkedést, ám nagyon, de nagyon vágytam valami ténylegességre. Ugyan azzal nagyon is tisztában voltam, hogy neki szüksége van erre, sőt még többre is, így vettem egy mély levegőt, és eldöntöttem, hogy ez az egész csak róla fog szólni. Éppen azon voltam, hogy letornázzam róla azt a falatnyi alsót, amikor hallottam, hogy kopogtatnak az ajtón. A fenébe!?

Ha anyámék értek haza, és ő kopogott be, akkor félpillanat és be fog nyitni, én pedig meglehetősen, elfoglalt voltam. Aztán csak kinyílt az az ajtó, és nem tévedtem sokat...

– Megjöttünk! – dugta be a fejét az anyám az ajtón, én pedig éppen annyira piros lettem, mint amennyire Rosie szokott, hazavarba hozom.

– A francba! – szitkozódtam, majd legördültem a lányról, aki meglepetésemre nem volt kiakadva.

– Úgy érzem, lebuktunk! – kuncogott, miközben magára rántotta a takarót.

– Mi a fenéért nem tudtak még ott maradni egy kicsit, ahol voltak! – bosszankodtam.

– Majd legközelebb – vigasztalt a lány, majd nyomott egy puszit a vállamra. – Bár, ahogy látom – pillantott végig rajtam, egy kicsit elidőzve a bokszeremen. – Nehezebben fogod kibírni a legközelebbi lehetőséget, mint én.

– Bár hosszú az éjszaka – értettem vele egyet.

– Vagy épp segíthetek rajtad...

Őrülten szexi volt, ahogyan rám nézett, s akkor szembesültem azzal, hogy mit tervez, amikor kifeküdtem az ágyon, és lehunyt szemmel tűrtem, hogy ijesztő szakszerűséggel megfoszt az utolsó ruhadarabtól is...

A MÚLT - 10. fejezet

/TaeHyung/

Utáltam azt az érzést, hogy nem tehetek érte semmit. Ha tehettem volna, akkor megszöktetem, elmenekülünk a világ végére, nem törődve semmivel és senkivel. De csupán félelemmel telt szívvel néztem, ahogyan a húga társaságában távozik. Én magam fel voltam készülve a legrosszabbra, és jól tudtam, hogy a közelben kell maradnom, így sebesen összecsomagoltam a kipakolt cuccokat, s hazafelé igyekeztem. A szobámból füleltem, és az erkélyről leselkedtem, hátha meglátok, hallok valamit, s ugrásra készen álltam, hátha segíteni tudok valamit. De csend volt... Mintha nem is lett volna otthon senki, így inkább lefelé indultam a földszintre, hátha ott találom a szüleimet, de ennél többre is bukkantam odalent. Talán fél órája hagyhattam, hogy ChaeYoung elmenjen, de ez idő alatt az anyja, és a húga már meg is jelent... Nálunk... S ez nem adott sok reményt a bizakodásra...

– Hol van ChaeYoung? – faggattam őket azonnal.

– Odaát – mutatott a házuk felé, az anya, JiWon, mire elképedve néztem rá.

– Képes volt ott hagyni a lányát azzal a szörnyeteggel? – fakadtam ki magamból dühösen.

– Nem tehettem mást, ha ott maradunk, addig veri, amíg mozog – küszködött a könnyeivel a nő.

– De mi van, ha még így is? – vetettem ellen. – Én akkor is megyek és megnézem! – határoztam el magam, és megindultam az ajtó irányába.

– TaeHyung! – szólt rám apu. – Tudom, hogy kedveled azt a lányt, de nem kellene beleavatkoznunk mások életébe.

– Tessék? – kérdeztem vissza, mintha nem hallottam volna jól. – Szerinted az rendben van, hogy valaki így bánik a családjával?

– Nem ezt mondtam, csak nem tudjuk, hogy ránk milyen következményei lennének, ha most közbe avatkozunk.

– Én nem félek! – kiabáltam mindenkivel, mire a szüleimtől döbbent pillantásokat kaptam csupán. – De az biztos, hogy nem fogom hagyni, hogy az az őrült bántsa, az én Rosie-mat...

Nem nagyon érdekelt, hogy ki mit gondol, és milyen jól tettem, hiszen alig értem át a szomszédba, egy ájultan heverő ChaeYoungra bukkantam, akin határozottan nem volt sok ruha, a nyakán hosszú vágott seb, ami meglehetősen vérzett, így szakszerű ellátásra lett volna szüksége. A haja csapzottan tapadt a homlokára, a kezein és a testének nagy részén lila foltokat is találtam. El nem tudtam képzelni, hogy mi a fene történhetett vele, de rémséges képsorok futottak le az agyamban.

– Anya! – ordítottam el magam, amikor már majdnem az ajtóban voltam. – Anya!

– Mi a... Omona! – Anyám reakciója mindent elárult, talán az aggodalmaim mégsem voltak annyira feleslegesek.

A kanapéra fektettem kicsiny testét, és bizakodtam abban, hogy nem veszített sok vért, és nem kell kórházba vinni.

– Hozom az elsősegélydobozt! – jelentette be anyu.

– Kihívom a rendőröket! – folytatta apu JiWonra pillantva, hagyva időt arra, hogy a nő tiltakozzon.

– Úgy sem tesznek semmit! – jegyezte meg a nő keserűen.

– Majdnem megölte a saját lányát, ez nem elég? – néztem rá hitetlen kedve. – A hullaszállítókat is hívd, mert átmegyek, és kinyírom azt a férget! – fenyegetőztem hevesen. Ebben az idegi állapotban képes lettem volna, nagyon csúnya dolgokra is.

– Ezt bízd apádra, és inkább segíts nekem! – utasított anyám szigorúan. – Hozd a lányt, irány az emelet!


Nem volt más választási lehetőségem, mintsem, hogy felnyaláboljam ChaeYoung-ot, és a lehető legóvatosabban az emeletre, vagyis közvetlen a szobámba vittem, amit persze anyám annyira azért nem helyeselt.

– A vendégszoba is tökéletesen megfelelt volna – forgatta a szemét.

– Minél közelebb van hozzám, annál nagyobb biztonságban tudom – bölcselkedtem, mire anyu elmosolyodott.

Rettenetesen csúnya volt az a seb, legalább tizenöt centi hosszú, a felsőjének szövete vastagon magába szívta a vérét, amit anyunak egy nagy ollóval kellett levágnia, hogy hozzáférjen. Aztán jöhetett tisztítás, minden értelemben, hogy lehessen látni, hogy mivel állunk szemben.

– Szerencsére, nem mély – jegyezte meg anyu munka közben. – Nem kell összevarrni, elég ragasztóval összehúzni.

Ez ilyen kicsi ragasztószalagszerű kapcsokat jelentett, amivel össze lehetett rögzíteni a seb két szélét. Praktikusabb, mintha varrni kellett volna, de mégis elég erősen rögzített. Aztán jöhetett ez nagy adag fertőtlenítőszer, és végül vastagon befedte gézlapokkal. Erre került még a fedőkötés, majd körbetekerte a lány testén is a megfelelő rögzítés érdekében.

– Holnap majd újra kötjük – vizsgálta a műalkotását az anyu. – Nem olyan rossz, mint aminek látszik. Gyere! Hagyjuk pihenni!

– Itt akarok lenni, amikor felébred! – erősködtem.

– Az el fog tartani egy darabig! – nyugtatott, majd erőszakkal vonszolt ki a szobámból.

Odalent apu éppen akkor lépett be a bejárati ajtón, és csalódottnak tűnt.

– Mi a helyzet? – tudakoltam azonnal.

– Nem tesznek semmi komolyabbat. Beviszik kijózanodni ma éjszakára, meg kap egy kis bírságot – vázolta a helyzetet apám.

– Ennyi? – néztem rá megdöbbenve. – Ennyit ér egy emberi élet?

– Nem halt meg, vagyis ezt nem mondhatod – intett le. – Nem érdekli őket, mert mi csak közvetetten vagyunk érintettek.

– De JiWon? – emeltem a tekintetem a nőre.

– Nem kíváncsiak rám, szerintük, csak hazudok, és túlreagálom. Hiszen az a szemét, egy jó ember a szemükben – mondta JiWon tömény gúnnyal a hangjában. – Mindig van az a pénz...

– Akkor csak nekem kell elintéznem! – határoztam el magam. – Megyek és megölöm!

– TaeHyung! – szólt rám anyu határozottan. – Nem mész te sehová! A rendőrök elvitték, és nem akarom, hogy meggondolatlanul cselekedj!

– Azon már túl vagyok! – vontam meg a vállam, majd otthagytam a szerencsétlen társaságot, mielőtt még valami olyat mondanék, amit tényleg megbánnék.


-

Nem feltétlenül szerettem volna megölni az a férget, csak jól elverni, és közben olyan szemétségeket a fejéhez vágni, amiket ő is megtett a saját családjával. Milyen ember az ilyen... Én megértettem anyuék véleményét is, de ez nem állapot... Ha nem engedem, hogy visszamenjen oda, és inkább magam mellett tartom, már akkor is veszélybe sodrom őt, vagy a húgát. Gyűlöltem ezt az érzést, tehetetlennek éreztem magam. Egy azonban biztos volt, hogy abban a pillanatban követtem el a legnagyobb meggondolatlanságot az életemben, amikor beleszerettem, amikor menthetetlenül azon voltam, hogy vele lehessek, hogy láthassam a mosolyát, és úgy taníthassam meg az élet apró örömeire, hogy közben engem is boldoggá tesz... Tehát én menthetetlenül szerelmes voltam ebbe a lányba, akár tetszik ez másoknak, akár nem...

Mivel teljes mértékben birtokolta az ágyamat, nem zavartam, inkább elhoztam a fotelt, és az ágyra dőlve szunnyadtam meg. Arra kaptam fel a fejemet, hogy egy kicsiny kéz cirógatja a hajamat, és álmos tekintettel néztem ChaeHyungra.

– Hogyan érzed magad? – faggattam azonnal.

– Szarul – hangzott a válasz. – Fáradtan, és fáj mindenem.

– Gondolom, nem mondod el, hogy mi történt veled? – érdeklődtem, de csak egy fáradt sóhajra tellett tőle.

Nem erőltettem, mert annak nem lett volna semmi értelme, így inkább arrébb raktam az ágyon, amin persze meglepődött, de oda akartam bújni mellé, érezni, hogy mellettem van, és viszonylag jól van. Összekulcsolta az ujjait az enyémekkel, majd a vállamra hajtotta a fejét. Hosszasan lehettünk így összebújva, meglepően szótlanul, amit annyira azért nem bántam. Aztán egy hatalmas sóhaj után beszélni kezdett a múltjáról, csak úgy, de akkor is megrendített vele...

– Azt hiszem, tízéves voltam, amikor az egész kezdődött – fogott bele, ám a hangja meglepően szomorú volt. – Kezdetben csak visszafogottan próbált rávenni dolgokra, simogatással, és könyörgéssel. De aztán egyre sötétebb és gonoszabb dolgokra vett rá, minthogy szórakoztassam őt. Én pedig féltem tőle, ha nemet mondtam, akkor megvert, azzal fenyegetett, hogy megöli anyámat, s ha beszélni merek a történtekről, akkor engem is. Féltem tőle, és megtettem mindent, amit kért.

– Egyszerűen borzalmas volt, ha megjelent a szobámba, akkor tudtam, hogy mit akar, én pedig teljesítettem minden kérését – folytatta, de éreztem, hogy a szabad kezemet önkénytelenül is ökölbe szorítom. – Csak aztán egyre erőszakosabb volt, s három évek keresztül, csak a zaklatásával, kellett szembenéznem, de alighogy betöltöttem a tizenhármat, azzal állt elő, hogy ez neki nem elég. Akkor sem volt józan, és ugyan így meg akart erőszakolni, mint most. Akkor anyám mentett meg tőle, most magamat kellett.

– Nem mehetsz oda vissza soha többet – határoztam el magam. – A mai naptól kezdve nálam laksz, és kész.

– TaeHyung! – nézett rám könnyes szemekkel. – Ezt nem tehetem meg veled, valahonnan tudja, hogy van köztünk valami, és nem akarlak kitenni ennek a veszélynek... Te nem ismered őt, hogy milyen...

– De azt hiszem, van fogalmam róla, de ha egyszer személyesen is összefutok vele, biztosan nem éli túl azt a kalandot – fenyegetőztem. – Nem hagyhatom, hogy bajod essen. Szeretlek, Rosie, mindennél jobban, és ha másképpen nem tudom megakadályozni, hogy veszélyben legyél, akkor azt fogom tenni, ami a legcélszerűbb. Nem mehetsz haza, és kész.

– Ez nem ilyen egyszerű – tiltakozott. – Akkor meg anyám, és a húgom lenne veszélyben... Ez nem tehetem meg...

– Hogy volt képes anyád hozzámenni egy ilyen alakhoz? – kérdeztem megdöbbenve. – Ennek kellett lennie valami előjelének. Ez nagyon nem normális, ezt hogy a fenében tudta kimagyarázni a rendőröknek, ha azok sosem tettek ellene semmit.

– Mindenkit meg lehet vásárolni...Nem volt mindig ilyen... Nem volt választása anyámnak, hozzá kellett mennie, különben úgy járt volna, mint a nővére.

– Olyanja is volt?

– Volt, így van, csak volt. Csak épp megtagadta az elrendezett házasságot, és valamilyen oknál fogva nyoma veszett.

– Nyom nélkül nem tűnik el senki.

– Anyu megtalálta, egy diliházban van, mert megőrült, vagyis tettek róla, hogy megbolonduljon. Néha nagyon sötét dolgokat mesél, és anyu nem tudta soha eldönteni, hogy igazat mond, vagy sem.

– Miféle dolgokat? – néztem a lányra értetlenül. A háttere borzalmasabb, mint gondoltam... Nem elég egy szexuálisan zaklató apamodell, még egy megzakkant nagynéni, és egy idegileg összeroppant anya. Csodálatos kilátások...

– Nem tudom – rázta a meg a fejét. – Anyám csak ennyit mond mindig, hogy ne akarjam azt tudni, én pedig nem megyek megkérdezni, mik lehetnek ezek, mert engem nem ismer fel a nagynéném. Tehát értelemszerűen anyám félt attól, hogy erre a sorsra jut, így beleegyezett abba a házasságba, és apám nem volt olyan rossz választás az elején, csak épp a házassági szerződés gyermekekre vonatkozó része volt nehéz, hiszen melyik anya mondana le a gyerekeiről.

– Ezt mesélte anyud, de akkor sem hiszem, hogy nem tudott semmit sem tenni apád ellen.

– Nem volt rá lehetősége, amit tudott azt megtett, hiszen menekültünk, és bujkáltunk éveken keresztül. Kilencévesen költöztünk ide, de alig egy évvel később, apám megint bekattant, és eszébe jutott, hogy mi csupán nyomorult lány gyerekek vagyunk, mink nem érünk annyit, anyám meg egy mihaszna nő, aki még csak arra sem volt képes, hogy fiút szüljön neki.

– De nincs azzal semmi baj, hogy lányai vannak az embernek. – Teljesen értetlenül álltam az a eset előtt. – Van, akinek az sem lehet...

– Öröklődés szempontjából fontos ez apámnak. Ő nem hagy ránk egy wont sem, mert lányok vagyunk. De ez egészen addig nem is volt gond, amíg meg nem született a húgom. Csak aztán, kiderült, hogy anyámnak nem lehet több gyereke, mert így is majdnem belehalt abba, hogy a testvérem megszülessen. Azután romlott meg a kapcsolata apámmal, hogy kiderült, nem lehet több gyereke, anyám ezért is szeret minket, hiszen majdnem ott maradt.

– Nem hiszem el, hogy az az agyalágyult ezt nem tudta felfogni ép ésszel.

– A fiúgyerek számít csak, ő ezt hozta magával, az apja ezt nevelte bele, hogy csak ő számít, csak a fiúk számítanak, és neki nincs egy sem, azért bánik így velünk, főleg velem, mert én vagyok az elsőszülött.

– Vagyis azért kezdett el zaklatni, mert azt hiszi, hogy majd ettől valami csoda folytán, majd fiú leszel?

– Inkább, hogy büntessen, hogy valami hasznom legyen. Egyszerűen elvesztette az ítélőképességét. Mindenki tudja, hogy beteg, és orvosra lenne szüksége, csak ő nem, és amíg a rendőrséget nem érdekli, hogy mi folyik a családunkban, addig nem is fogják kényszer kezelésre ítélni.

– És addig meg mi lesz veletek, mi lesz veled? – néztem rá aggodalmasan, miközben a szabad kezemet az arcára helyeztem.

Szinte belesimult a tenyerembe, éreztem, hogy milyen forró az arca, és már ennyi kontaktustól is elpirult. Aish, hogy mennyire imádom ezt a lányt! Még a józan eszemet is elveszettem miatta, mi a fenéért esek szerelembe ilyen gyorsan?!

– Nem tudom – rázta a fejét, miután egy kicsivel távolabb húzódott tőlem. – Szeretnék itt lenni veled, de nem tehetem.

– Én meg nem hagyhatom, hogy te áldozz be magad – ellenkeztem. – Nem ChaeYoung, ezt nem teheted!

– Szeretném azt hinni, hogy van jövője kettőnknek – jegyezte meg csendesen.

– Én meg tudom, hogy van – közöltem vele ellentmondást nem tűrő hangon, majd közelebb vontam magamhoz, hogy meg tudjam csókolni.

Persze vártam, hogy tiltakozzon, hiszen eddig gyakran megtette, de immár minden világossá vált számomra. Bár sejtettem, hogy nem velem van baja, mert aprócska visszajelzései vannak, ám bármi komolyabbal próbálkoztam eddig, akkor inkább elhúzódott tőlem.

– Nem veled van a baj – szólalt meg röviddel a csókunk után. – Egyszerűen nehéz kiverni mindent a fejemből.

– Ezek után még nehezebb lesz – sóhajtottam lemondóan. – Bízz bennem, én nem foglak bántani. Soha!

– És megígéred nekem, hogy sosem fogsz elhagyni, történjék bármi is? – Reménykedve nézett rám, mintha én egy horgony lennék számára, a élet tajtékzó tengerén, de ezt megígérni elég merész lett volna, mégis megtettem.

– Megígérem...