A JELEN - 13. fejezet

/TaeHyung/

Megdöbbentem azon, hogy mennyire hidegen hagyja, hogy mi történt, bár egy pillanatig még fájlalta a veszteséget, de utána megint ahhoz a felesleges esküvőhöz, ahhoz a semmirekellő, gyáva pasihoz ragaszkodik. Őszintén nekem rosszabbul esett, hogy az a baba nincs többé... Talán csak azért fogtam fel így a helyzetet, mert valahol a lelkem mélyén bíztam abban, hogy ha életben marad, akkor meggondolja magát, hát nem így lett.

Az egész hazafelé vezető út a hallgatással telt, én pedig a hozzáállása miatt még csak rá nézni is alig voltam képes, rettenetesen haragudtam rá. Nem hagytam volna, hogy egyedül küzdjön meg ezzel a teherrel, hogy egyedül nevelgesse azt a gyereket, tehát hiába érvel nekem azzal, hogy ő nem áll készen erre. Úgy voltam vele, hogy ha ő nem képes véget vetni ennek, akkor majd én fogok, még pedig azzal, hogy meghozom azt a döntést, hogy lelépek... de ezúttal véglegesen...

Az első utam hétfőn reggel Jin irodájába vezetett, és azon kívül, hogy szándékomban állt felmondani, terveztem, hogy beolvasok neki, közlöm vele, hogy mekkora egy gyáva nyúl...

– Minek köszönhetem a korai látogatásodat? – köszöntött széles mosollyal, de nagyon gyorsan elvettem a kedvét.
– Köszi, hogy mindenkinek tönkre tetted az életét! – közöltem vele jeges hangon. – Felmondok.
– Miért is? – játszotta az ártatlant.
– Van fogalmad arról, hogy milyen fontos szerepet töltöttem be ChaeYoung életében, anno hét évvel ezelőtt? Hogy csupán a seggfej apja miatt, hagytam el, hogy megmentsem az ő és a drága húga életét, akinek pillanatnyilag nincs annyi vér a pucájában, hogy a saját testvére elé álljon és színt valljon, pont mint neked...
– Tisztában vagyok a történtekkel, de nem tehetek mást.
– Mert gyáva vagy, egy senki, aki arra nem képes, hogy a sarkára álljon, és azt mondja az apjának, hogy nem hajlandó elvenni ChaeYoungot!
– Még mindig szereted? Ennyi idő után is? – nézett rám megdöbbenve.
– Az élete végéig szeretni fogom, nem úgy, mint te.
– Elég szar lehet neked, hogy végig kell nézned, amint soha nem lehet a tiéd! – vágott vissza gúnyos mosollyal az arcán.

Több se kellett nekem ahhoz, hogy totál kiakadjak a szavain, közelebb léptem hozzá, és elkaptam a zakójának a szélét, és úgy húztam magamhoz közel. Meglepődött, nyilván nem nézte volna ki belőlem, hogy tettlegességig képes leszek elmenni, de más annyira felbosszantott, hogy kis híján orrba akartam vágni.
– Na, idefigyelj, te lúzer! – törtem ki magamból dühösen. – Ne vedd annyira biztosra, hogy az általam szeretett nő, sosem lesz az enyém.
– Neki sincs választása, tudtommal neked sem volt – hangzott a válasz.
– Egyszer már hagytam, hogy elvegyék tőlem, másodszorra más nem fogom...
– És mit akarsz tenni, ő más beletörődött a sorsába!

– Erre azért ne vegyél mérget! Megírom a felmondásom, és elküldöm e-mailben, de ide többet nem vagyok hajlandó betenni a lábam – mondtam zárásképpen, majd lassan elengedtem a grabancát.

Nem sok kellett ahhoz, hogy valóban megüssem, hiszen valahogy nem érdekelte, hogy ezzel az általa szeretett lánynak is rosszat tesz, mert sohasem lehetnek úgy együtt, ahogy ChaeRi azt elképzelné. Nekem viszont volt egy olyan ismerősöm, akiben ChaeYoung mindenkinél jobban bízott, és ha valaki tud a lelkére hatni, az éppen Kim MinJi. Tehát miután kipakoltam az irodámból, nem mintha olyan sok cuccom lett volna, feltett szándékomban állt, hogy beszéljek a lánnyal.

Ám előtte még el kell kapnom éppen ChaeYoungot, hogy közöljem vele, soha többet nem fog látni, ha most nem cselekszik.

Talán az okozott a legnagyobb fájdalmat, hogy abban a meseszép ruhában láthattam, amiben nekem kellett volna, amikor én elveszem, legalább nekem komolyak lettek volna a szándékaim, nem úgy, mint ennek a lúzernek. Miért ilyen nehéz valakit szeretni? Röviden búcsúztam, kitárva a szívemet, és esélyt adva neki arra, hogy akár az utolsó pillanatban is leléphessen. Bár biztos voltam abban, hogy nem fog utánam jönni, kivéve, ha nem történik valami csoda. Még jó, hogy nem hiszek a csodákban. Olyan volt, mintha a darabokra tépték volna szívemet, immár másodszorra, de ezúttal végérvényesen elmegyek, és soha többet nem jövök vissza, még ha remeteként fogom leélni a megmaradt napjaimat, legközelebb nem fogok szerelembe esni senkibe sem, mert egyszerűen nem éri meg. Kinek kell egy sokadig és folytonos ismétlődő szívfájdalom...

Miután otthagytam, mégis visszamentem az irodába, de csak a recepcióig, hogy mindenképpen beszélhessek MinJivel. Éppen a telefonon lógott, de amint megpillantott, igen rövidre zárta a beszélgetést, és amint elehetett letetet a telefont.
– Ráérsz egy kicsit? – kérdeztem azonnal.
– Elég zaklatottnak tűnsz – állapította meg. – Minden rendben?
– Nem, semmi sincs rendben – sóhajtottam egy hatalmasat. – Beszélni szeretnék veled, lehetőleg négyszemközt.
– Rendben, hozom a táskámat, és mehetünk. Tudok egy kávázót innen nem messze – mondta a lány, majd kitette azt a táblát, ami a kajaszünetét jelezte.

A kávézó olyan közel volt, hogy csupán a másik épületig kellett elmenni, de valóban csendes volt. Rendeltem magamnak egy kávét, és hagytam, hogy MinJi is szerezzen magának valamit, végül egy kókuszos latténál maradt.
– Na, akkor kinyögöd végre, hogy mi bánt? – faggatózott a rá jellemző stílusban.
– Felmondtam – vontam meg a vállam.
– Tessék?
– Jól hallottad, szombaton visszamegyek New Yorkba.
– És mi lesz ChaeYounggal? Ki fogja benne tartani a lelket?
– Te is tisztában vagy azzal, hogy hülyeséget csinál, rám már nem hallgat, holott kiöntöttem neki a szívemet, és nem érdekli. Talán rád hallgatna.
– Történt valami a legutóbbi kiruccanásotokon? Chae is eléggé ki volt borulva...
– Mondjuk úgy, hogy volt két oldottabb pillanatunk, amikor egyikünk sem bírt a vágyaival, és ez nem is maradt következmények nélkül – tálaltam finoman a történteket.
– Omo, és most babát vár? – sikoltott fel a lány, és nagyon boldognak tűnt. – De ez tök jó indok arra, hogy lelépjen.
– Csak várt – mondtam csalódottan. – Ugyanis, valamilyen okból elvesztette. Engem jobban megviselt, mint őt.
– Nehogy azt hidd, hogy őt nem viselte meg, csupán nyugtatja magát azzal, hogy jobb ez így, de valójában sajnálja, főleg, ha kiderül számára, hogy a húga milyen kétszínű, hogy neki hamarabb összejött, ráadásul sunyiban csinálják azzal a szerencsétlennel – tört ki magából MinJi igen érdekes információkkal ellátva engem.
– Ezt te honnan veszed?
– Sokszor az állásomat kockáztatva kémkedtem utánuk, mert nem akartam, hogy ChaeYoung hülyeséget csináljon, de nem hitt nekem, remélem, ha a saját szemével látja majd, akkor megváltozik a véleménye...
– De ha nem megy hozzá Jinhez, mindenki elveszíti az állását...
– Na és? – vonta meg a vállát a lány. – Munkát talál az ember bárhol, de boldogságot kevésbé.
– Szombaton egy órakor indul a gépem, addig van esélye meggondolni magát – mondtam rövid hallgatás után.
– Beszélek JiMinnel, és beadjuk mi is a felmondásunkat, akkor talán tudok hatással lenni ChaeYoungra – közölte a lány bizakodva.
– Bízom benned, MinJi! Rajtad kívül senki sem tudja őt jobb belátásra bírni – erősítettem meg a bizakodását.

Valahol a lelkem legmélyén rettenetesen szorítottam a lánynak, hogy térítse észhez az én Rosie-m, hogy ne kelljen remeteként elvonulva élnem, hogy nekem is legyen esélyem boldognak lenni...


/ChaeYoung/

Bár az üzletben nem örültek nekünk, hogy az utolsó pillanatban kérünk átalakítást, de akkor is szükségem volt egy rövidebb szoknyára, amiben el tudok menekülni. Hála Minjinek újra erősnek éreztem magam, és valahogy hidegen hagyott, hogy a többi személy mit is veszt azzal, ha elmegyek, mert a számomra fontos emberek, már rég nincsenek ott. A többiek meg nem ettetek értem semmit., sőt csak ellenem dolgoztak.

Végül az eredeti szoknyámból vágtak le annyit, hogy éppen a térdemig érjen, és ehhez kaptam egy szalaggal a derekamra erősíthető habos-babos szoknyát, ami nem az én világom volt, de arra jó volt, hogy takarjon mindent. Természetesen MinJi nem volt a meghívottak listáján, így megbeszéltük, hogy majd a kastély bejáratánál vár, aminek az udvarában lesz a szertartás.

Abban is biztos voltam, hogy nem hagyom szó nélkül a fájdalmaimat, és mind Jin, mind a húgom, és természetesen az apám is megkapja, amit megérdemel. Botrány lesz az egészből, ez biztos, de valahogy ez töltött el engem életerővel.

Odakint átveszem a táskámat a barátnőmtől, akitől könnyes búcsút kell vennem, mert ha TaeHyumg valóban ott lesz a reptéren, akkor nem fogom meggondolni magam, olyan sebességgel hátra fogom hagyni ezt a nyomorult életemet, hogy tiszta lappal új életet kezdjek, annak a férfinak az az oldalán, aki a mai napig feltétel nélkül szeret... Sőt talán még azt is merem állítani, hogy én is szeretem őt. Hiszen, ha nem szeretném, nem terveznék ekkora őrültséget, de nem én lennék, ha nem tenném.
Csupán egy taxit kell fognom, és a lehető leggyorsabban kiérni a reptérre, még a becsekkolás előtt. Mert repülőjegyet szerezni az utolsó pillanatban rettentően nehéz, és bizakodtam, hogy olyan hamar elérem a célpontomat, amilyen gyorsan csak lehet.

-

Szombat reggel még pontosítottam MinJivel az időpontokat, meg leadtam a minimális csomagomat, amit majd magamhoz veszek, és menekülök, ahogy csak a lábam bírja. Emiatt sem vettem fel olyan magas sarkú cipőt, inkább a sebesség a fontos, nem a stílus, meg a fodor alatt úgy sem látszik. Csak egy picike sminket tettem fel, a hajamat egyetlen hajtűvel kötöttem fel, éppen azzal, amit Taehyungtól kaptam még Párizsban, hogy emlékeztessem magam, hogy ki miatta is teszem ezt az egészet. Részben miattam, de Tae igen is megérdemli, hogy mellette legyek, hiszen annyiszor kockáztatta értem az ékletét, hogy ezt a sok jót meglehet, hogy sosem tudom majd jóvá tenni neki.

Aztán, amikor delet ütött az óra, idegesen indultam meg a vörös szőnyegen, mert azon vonultam végig, egy vörös rózsacsokorral a kezemben, ez is arra emlékeztetett, amikor TaeHyungtól tini koromban minden reggel kaptam egy szálat, még a suliban, hogy kifejezze, mennyire is érdeklődik irántam. Komolyabb a kapcsolatunk, mint azt bárki is gondolná, s mélyebb, mint a Mariana-árok, olyan, ami csak a mesékben létezik, én pedig nem hagyhatom, hogy ez a sorsszerű szerelem véget érjen. Egyszerűen mellette van a helyem, hogy családunk legyen, hogy együtt nevelgessük a gyermekeinket, hogy majd vénülő kezemmel foghassam az övét, hogy aztán egymás karjaimban érhessen a vég... Igen, mindez, amire a szívem legmélyén vágyom...

-

Arra a tipikusan unalmas zenére vonultam be, és örömmel néztem, hogy mindenki ott van, akinek lenne mondandóm, plusz még egy-két kolléga, meg pár számomra ismeretlen személy. Nem kértem kíséretet, csupán arra koncentráltam, hogy magabiztosan sétáljak be, szedjem a lábaimat egyiket a másik után, és közben azzal biztattam magam, hogy lassan szabad lehetek, nem kell senkinek a sorsával sem foglalkoznom, csak a sajátommal, és ez így is van rendjén. Talán már hamarabb is megtehettem volna, de ennél jobb alkalom, keresve se lenni, hiszen mindegyik megérdemli azt, amit fogok mondani. Előre kiterveltem, mit fogok majd mondani, de olyan gyomoridegem volt, hogy nem bírtam volna visszaidézni mindent, amit eltettem magamnak fejben, így rögtönöznöm kell... Se baj, még lehet, hogy így ártalmasabb is lesz.

Aztán, amint a pap belekezdett a szövegbe, az agyamon TaeHyunggal közös emlékeim cikáztak, a mosolya, a hangja, a lelkesítő szavai, ezek adtak nekem erőt. Hallottam, amint SeokJin igennel felel a kérdésre, majd amint a kérdés elérkezett az irányomban, egyre biztosabb voltam a válaszomban.
– Nem! – vágtam rá azonnal, mire az összegyűltek között halk moraj futott végig.
– Tessék? – kérdezett vissza Jin. – Talán csak rosszul hallottuk!
– Azt mondtam, hogy nem! – emeltem fel a hangomat keményen. – Nem és nem!
– Ugye tudod, hogy ezzel mit veszítesz? – kérdezett vissza a vőlegényem elfojtott hangon.
– Én nem veszítek semmit, de te annál inkább – húztam ki magam, majd belefogtam a magyarázatomba. – Én nem leszek kellékfeleség, mert tudom, hogy nem szeretsz már hónapok óta, és nem vagyok hajlandó olyan ember akarata előtt fejet hajtani, mint az apám.
– Miattad veszítek el mindent! – kiabált velem Jin, de csak megvontam a vállam.
– Apám éveken keresztül zaklatott, és nem hagyna rám semmit, csak mert lánynak születtem, csupán hozzákényszerít egy olyan emberhez, akit egykor szerettem, de csupán árnyéka önmagának. – Ebben a pillanatban vágtam földhöz a csokromat, hogy visszaadhassam a jegygyűrűmet neki, de közben azért megrökönyödve nézett rám. – Téged csak a haszon érdekel, holott elég pénzed lenne önmagadtól is, arról nem is beszélve, hogy jobban szereted a húgomat, hiszen ő fog neked hamarosan gyereket szülni, és nem én!
– Hallgass el, ChaeYoung! – Láttam rajta, hogy erre nem számított, kiborítottam a bilit alaposan, és ebből a botrányból egyhamar nem fog kimászni. – Kérlek!
– Még nem fejeztem be! – mosolyodtam el, és hirtelen meglepő önbizalom öntött el. – Remélem, apád megkegyelmez rajtad, és nem foszt meg attól, amint mindannyiunknál jobban szeretsz... A pénztől... De én nem vagyok hajlandó ilyen nyomorult és kétszínű társaság miatt feláldozni a saját boldogságomat!
– Nem teheted ezt velem! Gondolj legalább a húgodra! – győzködött tovább Jin.
– Ő éppen annyira nem érdemli meg a kegyelmemet, amennyire te, hiszen ő sem állt elém soha, hogy mi érez irántad, pedig milliószor megvédtem még apánktól is, de ezt kaptam hálából. – Leléptem a pódiumról, és még utoljára vetettem egy pillantást ChaeRire, aki könnyes szemmel nézett rám, a két aljas szemét, meg leesett állal bámult rám. Nem foglalkoztam velük, csupán egy gyors mozdulattal megszabadultam az uszálytól, a fátyoltól, és a hajamat kibontva lépdeltem távolabb ettől az aljasságtól bűzlő népségtől. – Sok boldogságot! – közöltem velük hidegen, majd hátat fordítottam mindenkinek, és olyan sebességgel sétáltam el, amennyire csak képes voltam.

Őrülten szedtem a lábamat, hogy időben elkaphassam MinJit, aki természetesen a kis táskámmal együtt várakozott rám. Csupán a személyes tárgyaim voltak benne, meg egyetlen váltás ruha, illetve némi megspórolt pénz a nemzetközi bankszámlámon, hogy új életet kezdhessek.
– Büszke vagyok rád! – ölelt át MinJi azonnal, amint meglátott, de nem bírta ki, hogy ne bőgje el magát.
– Én is magamra! – feleltem hasonlóan könnyes szemmel. – Fogunk még találkozni, ne sírj!
– Sohasem engedtelek el, mert valaminek vigyáznia kellett rád, de tudom, hogy a számodra legjobb emberrel leszel – vigasztalt, de úgy tűnt, hogy neki kellett volna vigasztalás.
A távolból már hallottam, amint a nevemet ordibálják, így nagyon hamar le kellett lépnem.
– Hívj fel, ha van valami! – köszöntem el tőle.
– Vigyázz magadra! – Ezekkel a szavakkal engedett utamra.

-

Talán két percet kellett várnom a taxira, és bizakodtam abban, hogy gyorsan el tud vinni a reptérre, mert alig maradt fél órám a repülő indulásáig. Tizenöt perc alatt értem ki, és jóval többet fizettem a sofőrnek, hála annak, hogy ahol lehetett kis híján a megengedettnél is gyorsabban ment.
– Tartsa meg az aprót! – mondtam neki, majd felmarkoltam a táskámat, és nagy sebességgel berobogtam a terminálba.

Mondjuk megnéztek a ruhám miatt, hiszen félig estélyi volt, félig menyasszonyi, de ez érdekelt a legkevésbé. El kellett kapnom TaeHyungot, amilyen gyorsan csak lehet. De amint behangoztatták, hogy már beszállhatnak abba a gépbe, amelyre a lelkem egy része igyekszik, kissé pánikba estem.

– A fenébe! – szitkozódtam. – Merre lehetsz TaeHyung? – Tettem fel magamnak a kérdést félhangosan, nem is számítva arra, hogy éppen a hátam mögül érkezik a válasz.
– Engem keresel? – Azonnal megfordultam a hang irányába, és abban a pillanatban utat is törtek maguknak a könnyeim, úgy ugrottam a nyakába.
El nem tudom képzelni, mennyi ideig ölelhettem őt, a hátamat simogatta, és igyekezett megnyugtatni, de meglehetősen ki voltam borulva.
– Sajnálom! – közöltem végül, két szipogás között.
– Én is! – válaszolta, majd elmosolyodott.
– Nem fogod elkésni a gépet? – tudakoltam, amint az utolsó pillanatra emlékeztetett a hangosbemondó.
TaeHyung ekkor villantott fel két repülőjegyet is, mire elkerekedett a szemem.
– Te tudtad?
– Hajlamos vagy arra, hogy az utolsó pillanatban gondold meg magad. MinJi mondta, hogy vegyek két jegyet, mert biztos abban, hogy nem fogsz rosszul cselekedni – magyarázta. – A gépünk ötkor indul, hacsak nem gondolod meg magad, hogy új életet kezdjük.
– Sohasem fogom meggondolni magam! – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Tiszta lappal, lehetőleg.
– Szeretlek! – mondta ki nagyon lágyan ezt a varászlatos szót, mire a szívem táncra perdült a mellkasomban.
– Én is szeretlek! – Olyan jól esett kimondani végre, hiszen ahogyan besétáltam arra a rémes helyre, már tisztában voltam az érzéseimmel.

Hagytam, hogy megcsókoljon, és úgy olvadtam el a karjaiban, mintha csoki lennék, és biztos voltam abban, hogy nekem ott van a helyem mellette, egészen a halálom pillanatáig...

VÉGE

A JELEN - 12. fejezet

/ChaeYoung/

Egy pillanat erejéig tényleg azt hittem, hogy meghalok, ennyire erős alhasi görcsöt még nem éreztem soha, olyan volt, mintha az egész ki akart volna szakadni a helyéről. Aztán már csak arra emlékszem, hogy összeesem és sírva fakadok a fájdalomtól, majd TaeHyung ígéretére, hogy hív egy mentőt nekem. El nem tudtam dönteni, hogy mi a fene lehet ez, ám amint rövidesen észhez tértem egy kórházban, azonnal felvilágosítottak. Nem voltam felkészülve egy gyermek érkezésére, de őszintén annak elvesztésére sem, így azonnal kiborultam, amint kiderült számomra, hogy egy alig öt hetes kis életet veszítettem el. Aztán a sokk után, matekozni kezdtem, és mivel Jinnel hónapok óta nem bújtunk össze, biztosra vettem, hogy az éppen TaeHyung gyereke lett volna, de már nincs többé...

Ez egyrészt rettenetesen esett, de másrészt, ha életben marad meglehet, hogy nagyon sok mindenen változtatott volna. Talán, ha hatalmas hiszti árán is, de leléphettem volna, ha kiderül, hogy én magam sem voltam túlzottan hűséges, bár nem is éri meg, ha MinJi igazat mond, akkor Jin sem volt az, legalább lenne más kiút is ebből a rémálomból, de félek, hogy túl sokat veszíthetek.

Persze nyugtattam magam azzal, hogy mindegy is, talán jobb ez így, hiszen még egy bajjal kevesebb, és talán okkal halt meg, talán eleve nem is lett volna életképes. Jobb ez így, mintha félidőben történt volna vele valami. Azt biztosan nem hevertem volna ki soha... Ugyan nem tudtam volna meg nem történté tenni a dolgot, így ezzel a teherrel kellett leélni a további napjaimat. Arról meg nem is beszélve, hogy fogalmam sem volt arról, hogy TaeHyung miképpen vélekedik erről az egészről, hogy ő tudja-e, de aztán, amint megjelent a szobában, képtelen voltam szembe nézni vele.

– Hogy érzed magad? – kérdezte azonnal, és nem volt rest egy gyors puszit nyomni a homlokomra.
– Vacakul – feleltem könnyes szemmel.
– Sajnálom – szorította meg a kezem.
– Mit? Hogy sikerült összehozni azt a gyermeket, vagy hogy valamilyen oknál fogva mégis csak meghalt?
– Mindkettőt. Én lettem volna a legboldogabb, ha nem történik ez. Talán könnyebben szabadulhattál volna egy boldogtalan kapcsolatból.
– Egy kicsit talán nem bánom, hogy így alakult – sóhajtottam lemondóan. Majd visszafojtva a könnyeimet, folytattam: – Egyáltalán nem állok készen arra, hogy anya legyek!
– Azt hiszed, hogy hagytam volna, hogy egyedül küzdj meg ezzel a teherrel?
– Nem tudom, annyi minden van, amit a fejet tetejére állítana egy gyerek.
– Például a hálátlan vőlegényed kihajítana, és leléphetnél velem? – vonta fel a szemöldökét. – Nem is hangzik ez olyan rosszul!
– TaeHyung! Én nem akarom ezt! Én nem vagyok az a típus, akiből jó anya lenne, tehát, ha kimarad az életemből, egy kicsit sem fogom bánni.
– Csak azért, mert nincs melletted megfelelő férfi! – közölte velem jeges hangon. – Pihenj egy kicsit! Majd később találkozunk!

Láttam rajta, hogy egy kissé sértve érzi magát, és meglehet, hogy jogosan haragszik rám, de nem tudok ezzel mit tenni...

-

A következő napot is bent töltöttem a kórházba, teljesen egyedül, mert nem volt kíváncsi rám, sőt akkor is levegőnek nézett, amikor utoljára felszállt a gépünk, hogy végre hazavigyen minket. Nem köszönt el, nem nézett rám, sőt még az irodában sem láttam, és valahogy mégis csak hiányzott. Nevetségesen hiányzott a közelsége, és gyűlöltem magam amiatt, hogy valójában én üldöztem el a makacsságommal.

Jin sem találtam otthon, és olyan egyedül éreztem magam, mint tini koromban, amikor a húgomon kívül nem volt mellettem senkit, nem hittem volna, hogy éppen ő lesz a legkomolyabb vetélytársam. A hétvégén sokat pihentem, és úgy voltam vele, hogy hétfőn csak elmegyek és szerzek egy menyasszonyi ruhát. Valami egyszerűre gondoltam, semmi cicoma, vagy nagyzás, hiszen csak egy gyors szertartás lesz, aztán meg amint lehet elválok.

Amint beléptem a legpuccosabb ruhaszalonba, azonnali gratulációt kaptam az ott lévő eladótól, aki szebbnél szebb ruhákat mutatott nekem, de egyik sem nyerte el a tetszésemet, talán csak azért mert semmi kedvem sem volt ehhez az egészhez. Végül egy hosszú csipke ujjú, A-vonalú ruhába bújtam bele, aminek volt egy csillogó öve is, meg a vállaimat szabadon hagyta. Tetszett, de annyira idegennek éreztem magamon. Aztán a lány felajánlotta, hogy keres olyat, ami hasonló fazonú, de pánt nélküli, meg kicsit több csipke a szoknyán is jól mutatna. Hagytam, hogy végezze a dolgát, addig igyekeztem a megbarátkozni a tükörképemmel.

– Szerintem, ez a tökéletes választás! – hallottam meg TaeHyung hangját a hátam mögött, a szívem pedig eszeveszett ritmusban kezdett verni.
– Te mi a fenét keresel itt? – nézett rá elkerekedett szemmel.
– Búcsúzkodni jöttem!
– Tessék?
– Visszamegyek New Yorkba!
– Visszamész Sanához?
– Nem. Az a város óriási, nem hiszem, hogy összefutok majd vele, de én nem vagyok hajlandó végignézni, amint tönkre teszed az életed. Szerettelek volna, visszakapni, szerettelek volna szeretni, ahogy régen, de ez nem fog menni, ha te ahhoz ragaszkodsz, ami árt neked, mert azt hiszed, hogy nincs más választásod, holott mindig van választási lehetőség. Szeretlek, Rosie, mindennél jobban, de te nem hagyod, hogy szeresselek, épp ezért, inkább elmegyek! Szombaton, egy órakor indul a gépem, úgy tudom, hogy délben kezdődik a szertartás, esz időd meggondolni magad az utolsó pillanatban is, bár tudom, hogy nem fogod – magyarázkodott hangosan, én meg nem mertem sem közbe vágni, sőt még levegőt venni is alig, mert nem tudtam eldönteni, hogy mikor fogom elbőgni magam. Megint búcsúzik, de ezúttal végleg, és megint ki miatt?! Hát persze, hogy miattam...
– Már most lemondasz rólam? – Ennyit bírtam kinyögni, holott én vagyok az ostoba.
– Te mondasz le saját magadról! – vágott vissza indulatosan, és sajnos megértettem a dühét meg a frusztrációját. – Ég veled, Rosie! – köszönt el, majd nyomott egy puszit a homlokomra, majd pár lépéssel kint is volt az ajtón, magamra hagyva a zavaros érzéseimmel, és a könnyeimmel.

-

Végül annál a ruhánál maradtam, ami rajtam volt, talán azért, mert TaeHyung is erre voksolt. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy miért is ragaszkodom ehhez az egész hülyeséghez...

Eldöntöttem, hogy kiderítek minden fontos információt a szertartásról, hogy kivel fogok bevonulni, hogy kik lesznek ott, hogy lesz-e utána valamiféle összejövetel, hogy milyen lesz a zene, hogy milyen virágok lesznek. Épp ezért egy későbbi idő pontban mentem be a céghez, miután Jin ötödszörre sem vette fel a telefont. Öt óra után már csak azok szoktak bent lenni, akik el vannak maradva valamivel, vagy azok, akik tárgyalnak valakivel, bár ez igen ritka. Vagyis nem lesznek bent sokan, tökéletes alkalom arra, hogy elkapjam Jint egy alapos fejmosásra, de végül olyan párbeszédre figyeltem fel, amire egy kicsit sem számítottam.

Már MinJi sem volt a helyén, így egyből az emeletre siettem, nem volt kinél leragadnom beszélgetni, holott szívesen kiöntöttem volna neki a lelkemet, hiszen ő tudná a legjobban átérezni a fájdalmam, viszont ha teszek – veszek, nincs időm erre gondolni. Már a folyosón is hallottam a húgom meg Jin hangját, így óvatosan közelítettem meg a célt. Végül is inkább a falnak simultam, és úgy hallgatóztam, hátha kiderül, min megy vita, főleg, hogy mindketten igen ingerültnek tűntek.

– Szerinted meddig bírom még titkolni? – tudakolta ChaeRi. – Lassan már félidőben vagyok, és nincs olyan ruha, amivel el tudnám takarni.

Azonnal leesett miről beszél, és amint kilestem a rejtek helyemből, azonnal megpillanthattam a szépen kikerekedett pocakját. Vagyis kismama, és éppen az én vőlegényem annak a gyermeknek az apja, hiszen Jin olyan szeretet teljesen simogatta meg a húgom pocakját, hogy kis híján sírva fakadtam. Ugyan akkor nem érettem, hogy miért nem veszi el őt, én hajlandó vagyok lemondani a vagyonomról, csak hagyjanak békén örökre.

– Csak szombatig bírd ki, a papírok aláírása után, beköltözöl hozzánk, és akkor minden rendben lesz, ki sem kell utána mozdulnod otthonról – nyugtatta Jin. Látszódott rajta, hogy azok az érzelmek, amik egykor az irányomban is megvoltak, most ChaeRit illeti, és MinJinek mindvégig igaza volt, ám az is biztos volt számomra, hogy egy jóval az előtt kezdődött mielőtt Jin megkérte volna a kezem, vagyis történhetett valami, amiért erre kényszerült.
– Nem szeretnék a nővéremnek ártani ezzel – folytatta a lány. – Sajnálom, hogy nem sikerült a tervünk.
– Bárcsak elvehetnélek téged! – sóhajtott lemondóan Jin, majd hallottam,a hogyan csókot váltanak, de egyszerűen nem bírtam tovább, ki kellett jutnom a levegőre.

-

A könnyeim kis híján megfojtottak, már csak amiatt is, mert ebben a pillanatban esett igazán rosszul, hogy én meg elvesztetem a saját kis életemet, akinek a segítségével jó magam is kiléphettem volna ebből a rémálomból. Amíg hazafelé siettem a lehető legnagyobb kerülő úton, ötleteltem, hogy mi tévő legyek, és egyszerűen szerettem volna kilépni ebből a rémálomból, és talán mégis csak lelépni TaeHyunggal...

Kivételesen otthon találtam Jint, és úgy tűnt, hogy csak rám vár, mintha beszéde lett volna velem, de megelőztem...

– És mikor költözik be ChaeRi? – kérdeztem rá azonnal. – cak, hogy azzal az erővel ki is költözhessek! Nem rondítanék bele a friss szülők életébe!
– Honnan tudsz te erről? – kérdezett vissza Jin lefagyva.
– Hallottam, és láttam! Nem megyek hozzád, és kész! Miért nem mondtad, hogy nem is engem szeretsz már régóta? Miért kérted meg a kezem, miért játszottad a hős szerelmet, amikor már hónapok óta nem jelentek neked semmit?
– Mert nem volt más választásom! – hangzott a válasz, amit természetesen nem hittem el neki.
– Olyan nincs!
– De van, képzeld el! Nem akartalak elvenni, már éppen azon voltam, hogy szakítsak veled, mert egyszerűen nem illünk össze. De mielőtt erre sort keríthettem volna, mert nem akartalak megbántani sem, z apáink előálltak azzal, hogy milyen jót tenne az üzletnek, ha elvennélek.
– De közben ott volt a húgom, akivel meg kavartál?
– ChaeRi annyival másabb, mint te, ő sokkal közelebb áll hozzám személyiségben, mint te, nem akartam, hogy olyan legyél mellettem hosszabb távon, aki nem te vagy, egy ideig formálhatnálak, de nem tenne jót neked sem.
– Milyen nagylelkű vagy! De mégis hallgattál apáinkra, ami a világon a legnagyobb hülyeség.
– Mégis csak az apád!
– Csak egy nyomorult, aki éveken keresztül zaklatott, aki kihasználta a félelmeimet, hogy kiélhesse rajtam a vágyait, ami csak azért nem sikerült neki, mert észnél voltam. Te egy ilyen embert helyezel előtérbe?
– Nem tudtam arról, hogy ennyire szemét lett volna.
– Nem hiszem el, hogy ChaeRi ezt nem mondta, holott vele is ki akart kezdeni, de valamiért engem jobban kedvelt.
– Sajnálom, de a tényen nem változtat. Szakítani szerettem volna veled, mert beleszerettem a húgodba, és nem akartam tisztességtelenül eljárni.
– De mégis sikerült!
– Igen, és sajnálom! Próbáltam engedményeket tenni, hogy az üzlet szempontjából mindegy, hogy téged vagy a húgodat veszem el, de apád nem engedte. Vagy téged veszlek el, vagy kiszáll az üzletből, és apám ezt nem engedte.
– Egyáltalán tudnak arról, hogy nem is szeretsz már?
– Tudták, de nem érdekel senkit. Én nagyon sajnálom ezt a helyzetet.
– Van fogalmad arról, hogy kivel küldözgettél üzleti útra? – váltottam témát megint, hiszen egyre gyanúsabb volt nekem, hogy éppen most bukkant fel TaeHyung.
– Tudom, épp azt terveztük a ChaeRivel, hogy talán újra egymásra találtok, és akkor, ha mindketten mással akarunk lenni, akkor meggondolják magukat, de közben apám felvásárolta az apád cégét, aztán ultimátumot adott nekem, hogy vagy most szombaton elveszlek, vagy eladja az egészet. Ma már voltak érdeklődők is...
– És ha mégis meglesz az esküvő, minden papír aláírva, akkor mi lesz velünk? – morfondíroztam. – Te a húgommal akarsz lenni, nekem meg nincs kivel lennem, mert TaeHyung lelépett. Miattam...
– Tudom, hogy felmondott, mert kis híján orrba vágott, amiért nem tudtam elég határozott lenni, és szembeszállni apám döntésével.
– Talán igaza is van, hiszen ezzel mindannyiunk életét tönkre teszed, csak mert nem bírsz lemondani a vagyonodról. Hiszen lenne elég pénzed anélkül is, talán nem lennél igazgató, de nem vagy hülye, bárhol megállnád a helyed.
– Sajnálom, de ha már le van szervezve minden, akkor nem fogok elállni a döntésemtől – határozta el, engem meg újra elkapott a sírás.

Nem mondott semmit sem, nem volt további magyarázat, csupán bele kellett törődnöm, hogy ennyi volt az egész... Az örök boldogtalanságra lettem ítéltetve...

-

Ki sem tettem a lábamat a lakásból... Senki sem látta volna szívesen a vörösre sírt szemeimet, a kócos hajamat, amit ideje lett volna már megmosni, és a színtelen arcomat is rendbe kellett volna szedni, de már vagy három napja nem csináltam semmit, nem ettem, csak sírtam, és aludtam. Pokolba ezzel az egésszel, pokolba az életemmel... Feleslegesnek éreztem magam, hiszen azzal sem segítek senki, ha lelépek TaeHyunggal, mert akkor mindenki mehet az utcára. Talán mégis csak könnyebb lett volna a lépés, ha nem veszítem el a babát, és akkor nem irigyednek ennyire a húgomra.

Semmi értelme nem volt az életemnek, de azért csak erőt vettem magamon, és egy utcai viseletben, kapucnis felsőbe mentem be a céghez, éppen egy olyan késői időpontban, mint hétfőn, amikor is darabokra hullott, az amúgy is instabil életem. Talán, ha itt és most véget vetek ennek, még megmenthetek valakiket. Milyen ironikus, hogy éppen ott készülök véget vetni az életemnek, ahová azért sok emlék köt. A terasz épp úgy nem volt olyan magasan, mint az egész épület, mégis ha leugrom a korlátról, egy közel negyven méteres zuhanást nem valószínű, hogy túlélek...
Annyira bele voltam roskadva a történtekbe, hogy ebben a szent pillanatban nem láttam más megoldást... Persze tudom, hogy a lehető legnagyobb ostobaságra készülök, de ez annyira sok volt nekem, hogy belefáradtam. A nap halovány sugarai narancsra festették az egész teraszt, így miután kiléptem a korlátra még egyszer alaposan körbe néztem. Végül vettem egy mély levegőt, hogy eldöntsem tényleg ezt akarom-e tenni, de arra eszméltem fel, hogy valaki megragadja a csuklómat...
– MinJi? – néztem le a lányra, aki nem volt rest lerántani onnan.

– Megkergültél? – fakadt ki magából dühösen, majd szorosan átölelt.

Abban a pillanatban megint bőgni kezdtem, azon csodálkoztam, hogy egyáltalán voltak még könnyeim, amiket el tudtam sírni.

– Jól van! – vigasztalt. – Ne sírj, nincs semmi baj!
– De, MinJi, csak a baj van! – drámáztam. – Mindent elvesztettem. Taehyung lelép, aztán szembesültem azzal, hogy a húgom éppen a vőlegényemtől várandós, miközben én pedig elveszettem a saját gyermekem, és még azt a rohadt esküvőt sem mondhatom le.
– Tudok mindenről! Beszéltem TaeHyunggal!
– Elmondta? – csodálkozva meredtem rá a könnyeim mögül.
– Igen, de ez még nem ok arra, hogy kinyírd magad, te nő!
– Nem akarok hozzámenni Jinhez! Nincs más opcióm! Nem akarom, hogy miattam munkanélküliek legyetek!
– ChaeYoung! Én hétfőn mondtam fel, Jimin pedig kedden, már új állásunk is van, ne szenvedj ezen.
– Tessék?
– Miután TaeHyung beszámolt a történtekről, hogy mi várható, ha nem teszed azt, amit elvárnak, akkor ki leszünk rúgva, hát mi ezt megelőztük. Ne áldozd be a saját boldogságodat mások miatt!
– De mi lesz a húgommal, és a többiekkel?
– Legyél önző, hiszen Jin is az volt, a világ életében, mindenki tudja, hogy csak a pénzt látta benned, hála az apjának. Lehet, hogy egykor szeretett, de már nem régóta nem játszik tisztességesen, neked sem kellene...
– Mire célzol ezzel?
– Ha igazán szemét akarsz lenni, hiszen megérdemelné, akkor akár a legutolsó pillanatban is leléphetsz arról az esküvőről – győzködött a lány, és az elmémben valami igen sötét felleg jelent meg, a kis ördög éppen kitörni készült. – Nem kell minden kérdésre igennel felelned!
– MinJi! – szorítottam meg a kezét, majd határozott arckifejezéssel néztem rá. – Azt hiszem, szükségem lesz egy másik ruhára, egy olyanra, amiből könnyen lehet rövidet csinálni, hogy el tudjak futni.
– Irány a ruhaszalon! – lelkesedett fel MinJi, majd megragadta kezemet.

A JELEN - 11. fejezet

/ChaeYoung/

Szorosan tartotta a derekamat, és amint elváltam tőle, hevesen vette a levegőt. Nem csak ő, hanem én magam is, de ennyivel egyszerűen képtelen voltam beérni. Nem akartam semmivel sem foglalkozni csak a megzabolázhatatlan vágyaimmal, és elmerülni a gyönyörben. Újabb támadást indítottam volna ellene, ám gyorsabb volt, ezúttal nem egy csókban forrtunk össze, hanem teljesítette a kérésemet, és kiszabadított abból a mesés ruhából, ami egyetlen pillanat alatt a földön kötött ki. Ezzel sem foglalkoztam sokáig, csupán odébb emeltem a lábammal, hogy ne zavarjon. Amint végre a feladatra koncentrálhattam volna, TaeHyung megint csak megelőzött, és ő csapott le az ajkaimra. Tudtam, hogy éppen annyira benne lenne a buliba, mint én, holott nekem kötöttsége is volt, amit mondjuk a hátam közepére sem akartam.

Nem kellettek a szavak, így egy újabb hevesebb csók roham közben szép lassan megszabadítottam a ruháitól, és magammal rántottam úgy, hogy az ágyon landoltunk. Talán csak két perc kellett a teljes meztelenséghez, és a sötétséghez, mert ahhoz ragaszkodtam, hogy a lámpák legyenek leoltva, hiszen a kintről beáramló holdfény, még romantikusabbá tette a pillanatot. Éreztem a testemet felfedező kezét, miközben a másikkal a fejem mellett támaszkodott, és olyan szenvedéllyel csókolt, mintha nem lenne számunkra holnap. Ismerte a gyenge pontjaimat, és olyan finomat érintette azokat, hogy már az első pillanattól kezdve halk sóhajok hagyták el a számat.

Persze tehetséges volt abban, hogy megkínozzon, hiszen csak épp annyit adott az élvezetből, hogy többet akarjak, de sosem kaphattam meg azt, amire vágytam. Aztán egyetlen másodpercre érintette az egyik legérzékenyebb pontom, mire felnyögtem, de a reakcióm miatt végül, le sem vette onnan az ujjait, és olyan ügyesen játszott vele, hogy rövidesen elérhettem az első rózsaszín felleget.

– Nem gondoltam volna, hogy be vagy indulva? – nézett rám elvigyorodva, de legszívesebben fejbe vertem volna a szavai miatt.

– Fogd be, és térjünk a lényegre! – utasítottam szigorúan, mire felnevetett.

– Egyesek nagyon telhetetlenek!

Lelöktem volna magamról, hogy velem ugyan ne szórakozzon, de amint előkeresett egy védelmi eszközt, tudatosult bennem, hogy ő is készülhetett valami hasonlóra, ám most én voltam a felbujtó. Kényelmesen helyezkedett el a lábaim között, én pedig alig vártam az egyesülést, amit természetesen nem kaphattam meg rögtön. Már azon voltam, hogy leszidjam, amiért ennyire aljas módon húzza az agyamat, így meglepetésként ért, amikor egy hirtelen mozdulattal birtokba vette a testemet. A reakcióm azonnali sikoly volt, de elégedetten adtam át magam az érzéseimnek.

Minden mozdulata vad volt és heves, úgy éreztem magam, mint amikor összejöttünk, és új volt a dolog, így tehát nem voltam rest többféle pozíciót is kierőszakolni belőle. Arról nem is beszélve, hogy tudta, mire vágyom, hogy mik azok a dolgok, amikkel hamar sikerrel járhat, így talán a negyedik tökéletes gyönyör után, már nem mertem bevállalni még egyet, mert körülbelül hat méterrel a föld fölött lebegtem, kimerülten, és csodásan kielégítve, amire őrülten szükségem volt.

Miután kiegyeztünk abban, hogy ez volt az utolsó, hagytam, hogy neki is jó legyen, és önzőség vagy sem, de ezúttal inkább a saját élvezetemet helyeztem előtértbe, ő pedig vevő volt mindenre.
Talán ezért is illenénk össze a mai napig...

-

Nem is vártam magam túl sokat az éjszaka folyamán, olyan sebesen elaludtam, hogy arra sem emlékszem, hogy mikor bújt be mellém. Elég régen aludtunk együtt, és ez is jól esett, egyre jobban megkérdőjeleztem a saját magam döntéseit, hogy mi a fenét keresek ott, ahol...

Másnap reggel azért vettem egy alapos zuhanyt, mert arra sajnos már nem volt energiám este, és az agyamon átsuhant annak a gondolata, hogy az álmom, azért ennél több vadságot mutatott, ám nem volt elhanyagolgató az a tény sem, hogy éppen most csaltam meg a vőlegényemet. Bár ezzel nem nagyon kellene foglalkoznom, mert ha igazak MinJi feltevései, akkor csupán törlesztettem. Szép volt és jó volt, de ezek után is kénytelen vagyok tartani magam a tervekhez. Talán TaeHyungnak is el kellene mondani, hogy ne vigyen túl sok reményt abba, hogy újra kezdjük, holott mindkettőnknek az tenne a legjobban, legalábbis lelkileg.

A tükör előtt ácsorogtam, és annak a jeleit kerestem, mait Tae mondott, hogy soványabb vagyok, mint eddig bármikor. Várható volt, hogy saját magamnak nem fog feltűnni, de az is biztos volt, hogy nem vagyok annyira szép, mint azt mondják. Teljesen átlagosnak mondanám magam...
– Találtál valami érdekeset? – hallottam meg TaeHyung hangját, így felkaptam a fejem, hogy az irányába pillanthassak. Hanyagul az ajtófélfának támaszkodott, onnan nézte a szenvedésem.

– Semmit – vágtam rá azonnal.

– Ugye, nem lesz lelkiismeret-furdalásod a történtek miatt? – faggatózott közelebb lépve hozzám.

– Nem hiszem, hiszen kiegyezünk annyiban, hogy ez mindkettőknek kellett, majd folytatjuk az életünket tovább... – Aish, hogy ez mennyire hülyén hangzik, hiszen ez nem ilyen egyszerű. – Bár megjegyzem ez majdnem olyan jó volt, mint az álmomban...

– Az álmodban? – nézett rám értetlenül. – Ó, szerintem az nem álom volt...

– Hogy mondod? – voltam fel a szemöldököm.

– Azt mondtam, hogy amiről te azt hiszed, hogy álom volt, valójában megtörtént, csak voltál annyira részeg, hogy nem emlékszel rá.

– Akkor is... – Kerestem a szavakat, de semmi sem jött a számra. Csak mocorgott a fejemben, hogy részeg voltam, vagyis ha igazat mond, akkor visszaélt a helyzettel. – Te kihasználtad, hogy nem voltam magamnál?

– De nagyon is magadnál voltál, sőt te voltál levakarhatatlan, én pedig hülye lettem volna kihagyni egy ilyen lehetőséget.

– Miért nem mondtad el?

– Mert akkor nem jutottunk volna el eddig. Nem akartam, hogy utáld magad a történtek miatt, bár most is te voltál az, aki nem bírt a vérével.

– Te csak ne engem hibáztass! Mondhattál volna nemet is!

– ChaeYoung! Ne nevettess! Férfi vagyok, ráadásul nem vagy közömbös számomra, arról nem is beszélve, hogy lerí rólad, hogy elég rég voltál alaposan elintézve, hiszen megállíthatatlan voltál – magyarázkodott, de az összes szava valahogy sértő volt számomra, holott igaza volt. Az meg felettébb nem tetszett, hogy játszotta a nagy menőt, és legszívesebben képen töröltem volna. – Én legalább tudom, hogy mire vágysz, hogy mi tesz boldoggá, míg az a ficsúr egyszerűen képtelen még arra is, hogy rendesen az ágyba vigyen!

Nem tudom, hogy mi ütött belém, de nem bírtam tovább hallgatni, olyannyira felbosszantott. Ő is meglepődött, amikor a tenyerem az arcán csattant, ám nem mondtam neki semmit sem, csupán kicsörtettem a fürdőből. Nem ez volt az első érzelmi feszültségből adódó kiborulásom, manapság igen gyakran szakad el nálam a cérna, holott eddig egészen nyugodt ember voltam. Bár az nem volt olyan izgalmas, és annyira boldog lennék, ha visszakaphatnék egy kicsit a hét évvel ezelőtti énemből, kivéve ezt az érzelmi hullámvasutat, amin éppen ülök.

-

Értelemszerűen a további napokban az eddiginél is jobban levegőnek néztem, és ha hozzám mert volna szólni, akkor megkaphatta volna pofon másik párját. Csalódott voltam egy kissé, meg dühös voltam magamra, hogy nem bírtam magammal. Nehéz egyáltalán a közelében maradni is, mert ha találkozik vele a tekintetem, akkor megint elkap valami fura bizsergés, és annyira szeretnék elveszni a tekintetében, és új életet kezdeni valahol, akár vele, akár nélküle. Kár, hogy ezt nem tehetem meg...

Már csak egyetlen hét volt a közös kalandozásunkból, bízom abban, hogy nem fogok megőrülni. Talán utána már lehetőségem lesz megfigyelni Jint, hogy igazak-e MinJi feltevései, és rákoncentrálhatok arra a fránya esküvőre. Több, mint egy hónapom van arra, hogy mindent megszervezzek, feltéve, ha az utolsó héten nem történik valami, ami miatt meggondolom magam. Ám fene sem gondolta, hogy lesznek emberek, akik keresztül húzzák a számításimat...

Azt is érdekesnek találtam, hogy Jin eleve megvárta, hogy hazaérjek, nem is állt szándékomban jobban beszélgetésbe merülni.
– Mi a fene? – néztem rá értetlenül. – Nem hittem volna, hogy megvársz?

– Sikerült? – kérdezett vissza, nem is méltatott válaszra. Csak az üzlet sikeressége érdekelte.

– Igen – vágtam rá, majd a kezébe nyomtam a papírokat.

– Remek – böngészte át őket gyorsan. – Beszédem van veled!

– Már megint mit követtem el? – estem kétségbe azonnal.

– Kivételesen semmit, az esküvőről van szó.

– Remélem, hogy lemondod!

– Erről szó sincs, sőt, ha jövő héten szombaton hazaérsz az utolsó üzleti útból, rá következő héten szombaton, megtartjuk azt az esküvőt.

– Tessék? – értetlenül meredtem rá. – Hova ez a sietség?

– Én ráérek, az apád kevésbé – hangzott a válasz.

– Ezek szerint apám érdekei fontosabbak, mint a tiéd vagy az enyém?

– Ez ennél bonyolultabb – sóhajtott lemondóan. Abban a pillanatban még talán el is hittem, hogy ő sem igazán örül ennek az egésznek.

– Tudom, ha nem megyek hozzád sokak munkanélküliek lesznek, főleg azok, akik az én részemnél dolgoznak.

– Te komolyan azt hiszed, hogy itt bármi is lehet a tiéd? – Olyan lekezelőhangon szólalt meg, hogy egyszerűen nem tértem magamhoz.

– Nyilván az esküvő után, hiszen ezt beszéltük meg, ha már sietünk, akkor legyen belőle némi hasznom is.

– Nekem sem tetszik, hogy ezt erőltetik, de ha nem veszlek el két hét múlva, akkor apám eladja az egész vállalkozást, amit éppen vezetek. Tehát ChaeYoung, egyiküknek sincs választása. Ha eladja, mindenki mehet, amerre lát, még én is...

– De miért tenne ilyet az apád?

– Nem tudom – rázta meg a fejét. – Megyek lefekszem.

Milliónyi kérdésem lett volna hozzá, milliónyi miért és hogyan, de semmire sem kaphattam választ, mert ott hagyott, egyedül és magányosan, meglehetősen összezavarva, ám meglehetősen biztos voltam abban, hogy nem menekülhetek a sorsom elől...

/TaeHyung/

Úgy tűnt, hogy ez az igazság ára, hogy felpofoz, és levegőnek néz. Már elég régóta bosszantott, hogy nem látja a fától az erdőt, hogy végig sem gondolja a dolgokat. Ideje volt szembesíteni vele, hogy az a ficsúr egyáltalán nem hozzá való. Nem mintha magamat akarnám fényezni, de mellettem önmaga lehetett, ahogyan most is kezd visszaalakulni azé, aki akkor volt, amikor elmentem. Már rettenetesen bánom, hogy nem jöttem vissza hamarabb. Ugyan akkor lehet, hogy nem lett volna ilyen egyszerű a közelébe kerülni, vagy talán pár hónap az sokat változtatott volna dolgokon... Felesleges ezen agyalnom, hiszen ő nem fogja meggondolni magát, mert azt hiszi, hogy kötelessége mindenkit kimenteni a bajból, még ha ezzel beáldozza a saját boldogságát.

Az utolsó kalandunk a napsütötte Barcelonába vitt, és eldöntöttem, hogy a szerződések átbeszélése, és aláírása után a tengerparton fogom süttetni a hasam. Az is tervben volt, hogy valami csinos nőci társaságában fogom elfeledni ezt az egész borzalmat, amin keresztül kellett mennem, de erről letettem, mert sajnos, vagy épp nem, még mindig szeretem valamilyen szinten ChaeYoungot.

Még a repülőn is feltűnt, hogy búskomor, de akár hányszor próbáltam kideríteni, hogy mégis mi a fene lehet a baja, egyre jobban bezárkózott. Már nem is vette a fáradtságot arra sem, hogy felháborodjon a szállás miatt, mert megint csak egy ágyas szobát foglaltak nekünk, nem érdekelte semmi, és senki, én meg nem bírtam tovább nézni a szenvedését, így amikor az első estén a fürdőbe sietett, nem voltam rest utána menni.

– TaeHyung! – nézett rám megdöbbenten, amint meglátott, hogy én is odabent vagyok. – Meghibbantál?

– Nem! – vágtam rá. – Kettőnk közül, te vagy a hibbant. Mondd el, hogy mi bánt? Így nem tudok rajtad segíteni!

– Eleve nem is tudsz!

– Csak, mert nem mondasz semmit sem. Ki vele, mi a fene van!

– Sem érdekes!

– Rosie! – emeltem fel a hangom. – Nem akarlak bántani, de jelenleg megérdemelnél egy taslit!

– Akkor pont olyan lennél, mint az apám – mondta csalódottan.

– De én határozottan nem vagyok olyan, hiszen én csak a te érdekeidet nézem, te magad vagy az, aki nem képes egyáltalán a sajátját! Ha nem mondod el, mi nyomja a lelkedet, bele fogsz őrülni, és én ezt nagyon nem akarom. Világos? – A mondandóm végén megemeltem az állát, hogy végre rám nézzen mert eddig csak a padlót fixírozta. – Tehát tessék végre megnyílni, és dalolni, mint egy kismadár.

– Előrébb hozták az esküvőt.

– És mennyivel?

– Jövő hét szombatra!

– Tessék?! – csattantam fel kiakadva. – Na, nem! Erről szó sem lehet!

– És mégis mivel akadályozod meg?

– Kinyírok valakit! – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Miért? Mi oka van?

– Jin sem örül ennek, legalábbis nekem úgy tűnt!

– Akkor legyen tökös, és mondja meg a nagy okosoknak, hogy felejtsék el. Mondjuk, te magad is mondhatod, hogy egyáltalán nem akarsz hozzámenni, mert nem szeret téged!

– És mit tudsz te a szerelemről? – vágott vissza hevesen.

– Én áldozatot hoztam, hogy az, akit szeretek életben maradjon, fogalmad sincs mekkora fájdalommal járt, és mennyi ideig álmodoztam arról, hogy majd újra együtt leszünk, erre tessék, most itt vagyok, de valójában semmi sem olyan, amilyennek terveztem.

– Gyűlölöm ez az egészet! – szomorodott el.

– Tehát akkor mi van?

– Ha nem tartjuk meg az esküvőt, akkor Jin apja eladja az egész céget, és mindenki elveszíti az állását, még Jin is. Nem tudta megmondani, hogy miért...

– Vagy nem is akarta...

– Magamra hagynál, kérlek? – Láttam rajta, hogy maga alatt van, és ettől a beszélgetéstől sem lett jobban, bár mit is vártam... A probléma attól még nem oldódott meg...

-

Másnap reggel, amikor felébredtem még édesen aludt, természetesen mellettem, de nem bújt közelebb, nekem meg nem volt szívem felébreszteni, holott be kellett volna menni ahhoz a céghez, ahol a teendőink voltak.

– Jó reggelt, álomszuszék! – simogattam meg az arcát. – Lassan indulnunk kell!

– Nem maradhatnék itt? – nézett rám álmosan. Falfehér volt, és elég vacakul nézett ki, amit nem nagyon tudtam, mire vélni. – Nem érzem jól magam!

– Hozzak valamit, hogy jobban legyél? Gyógyszer, reggeli, esetleg egy kávét?

– Nem kell semmi, kajára sem tudok gondolni – rázta meg a fejét. – Csak alszom egy kicsit, és jobban leszek.

– Rendben, de hívj fel, ha van valami baj!

Erre már csak bólintott, majd visszadőlt az ágyba. Mondanom sem kell nem szívesen hagytam ott, és egész végig azon agyaltam, hogy mégis mi a fene lehet bele. Az odáig rendben van, hogy maga alatt van a történések miatt, de bíztam abban, hogy nem fog mély depresszióba esni, hiszen abból egy könnyen nem fogok kihúzni, főleg hogy nem is lehetek mellette, hogy támogassam. Bele fog rokkanni ebbe a boldogtalan kapcsolatba, amit csak azért vállal be, mert nem akar másoknak rosszat. Fenébe, hogy nem tudok a lelkére hatni...

Végül a megadott címen, már nem találtam meg azt a céget, amit kellett volna, de átirányítottak egy hivatalba, ahol meg tudták volna mondani, hogy hová költözött el a cég. Meglehetősen sokan voltak, és hiába kiváló nyelvtudás, mint külföldi, igencsak megvárakoztattak. Pedig elég jól elmagyaráztam, hogy ki vagyok, és mit szeretnék, de valahogy ez nem hatotta meg őket. Aztán hosszas huzavona után kiderítettem, hogy a cég közben csődbe ment, alig egy hete van csődeljárás alatt, csak éppen erről nekünk nem szólt senki, főleg nem a főnökünk. Vagyis megúszhattuk volna ezt az utazást, de ehelyett elküldött minket nyaralni. Nekem az volt a gyanúm, hogy bizony tudja, hogy milyen közünk volt egy máshoz, és valahol mintha abban reménykedne az a ficsúr, hogy összejövünk, de akkor miért nem lép le. Fel tudná bontani az eljegyzést, csak éppen félti a kis vagyonát, és nem mert lépni. Aish, mekkora egy szánalmas alak!

Tehát nekem kellett elvinnem a híreket ChaeYounghoz, hogy innen az emlékeken kívül nem viszünk haza semmit sem. Egy magazinnal a kezében üldögélve találtam rá, de amint meglátott felpattant.

– Na, hogy ment? – faggatott azonnal.

– Sehogy! A cég csődeljárás alatt van, már egy hete, csak épp senki sem szólt nekünk – válaszoltam.

– Az meg, hogy lehet?

– Nem tudom, majd ha hazaértünk, akkor meg is kérdezheted a vőlegényedtől, hogy miért nem bír utána nézni a dolgoknak.

– Biztos volt más dolga is.

– Ne védd! – háborodtam fel.

– Tudod, elég elfoglalt, és elkerülhette a figyelmét! Az ilyen megesik!

– És az is megesik, hogy épp az exeddel küld el szinte nászútra? – kérdeztem vissza dühösen. Kezdett elszakadni nálam a cérna, hogy ennyire védelmezi azt az ökröt, holott az elmúlt időszakban én tettem érte a legtöbbet nem ő. Nem várom, hogy legyen hálás, habár elvárhattam volna, csupán azt akartam, hogy ne legyen ennyire rövidlátó, hogy lásson a dolgok mögé is.

– Üzleti út – javított ki.

– Az általában egy-két nap, de mi itt voltunk kettesben egész héten. Mi van, ha szándékosan csinálja ezt veled?

– Nem legyél már ilyen ellenszenves vele! Ő nem tud arról, ami köztünk volt.

– De a húgodtól tudhatja. Ha valóban közük van egymáshoz, akkor az a legcélszerűbb, ha keresnek valakit, akit egykor szerettél, csak épp nálad, velem be is fejeződött a válogatási lehetőség...

– Szerintem csak képzelődsz! – vágott vissza, kissé meghökkenve, majd el akart sétálni mellettem, de elkaptam a csuklóját.

– ChaeYoung! Még nem fejeztem be a mondandómat! – A szemében a rémületet fedeztem fel, amikor visszarántottam magamhoz, hogy befejezhessem, amit elkezdtem.

Ugyan, az utánalévő eseményekre egyáltalán nem voltam felkészülve, mert kitépte a kezemből az övét, majd fájdalmas arckifejezéssel nyomta mindkét kezét a hasához, pontosabban alhasi részhez. Efféle reakciót anyámtól láttam legutóbb, amikor gyerekként a frászt hozta rám, de hamar kiderült, hogy ez csak a szokásos női probléma, amivel minden nőnek küzdeni el. De ChaeYoung falfehér volt, az arca pedig nem csak enyhe fájdalmat türközött, mert rövidesen sírni kezdett, és kis híján összeesett a fájdalomtól.

– Meghalok! – nyögte elgyötört hangon, és meg egyszerűen nem tudtam, mit kezdeni vele.

– Hívok egy mentőt! – közölte vele rögtön, de még fel sem vették a telefont, amikor a lány ájultan terült el. Akkor tűnt fel, hogy szinte egy kisebb vértócsa hever körülötte, éppen csípője alatt, miközben egészen föntről vékony kis patakokban folydogál a vére.

-

Tulajdonképpen még a mentősöknek is nehezen tudtam körülírni, hogy mi a probléma, de mivel elég fájdalommal és vérzéssel járt a dolog, komolyabbak véltem, mint egy átlagos női bajt. Hiszen tini korában is voltak nehezebb időszakjai, csak azután lett sokkal jobban, miután elkezdett gyógyszert szedni. Kizártnak találtam, hogy most szedne bármit is, így az öt hete kalandunk végződhetett rosszul is, vagy éppen nem annyira rosszul. Arra a kérdésre sem tudtam rendesen válaszolni, hogy bemegyek-e vele a kórházba, hiszen egy idegen országban vagyunk, és hiába tud spanyolul, ha magához tér, akkor nem hiszem, hogy azonnal tud reagálni rá. Így elkértem a címet, és megígértem, hogy egy órán belül bent leszek a kórházban. Kértem egy alapos takarítást, és elmagyaráztam, hogy nem gyilkosság történt, csupán egy lány rosszul lett, de jó kezekben van, legalábbis nagyon bíztam benne.

Ideges voltam, mert halvány segéd fogalmam sem volt arról, hogy mi történhetett vele, és így a kora esti órákban, már kevesen is voltak a váróban. Alig bírtam ülve maradni, de amint közelebb lépett hozzám egy orvosnak tűnő személy, rettenetesen kíváncsi voltam a fejleményekre.

– Maga a hozzátartozója? – faggatott.

– A kollégája vagyok, tudja, üzleti úton vagyunk – válaszoltam.

– Attól tartok, hogy akkor nem adhatok ki információt róla – mondta elutasítóan.

– Kérem, még sokáig itt leszünk, nincs mellette senki, és nem hiszem, hogy akadna rajtam kívül bárki is, aki aggódna érte. Tudom kell, hogy mi történt vele, hogy támogathassam – vettem szinte könyörgőre a hangomat, s úgy is tűnt, hogy sikerrel járok, mert hatalmasat sóhajtott.

– Arra bizony lesz szüksége is lesz, mert a hölgy most vesztette el a babáját – hangzott a válasza, mire a vér is megfagyott az ereimben.

– Hogy mit? – kérdeztem vissza.

– Ilyen kora terhesség esetén magas a vetélések aránya, a legtöbb nőnek ez ki sem derül.

– Milyen korai?

– Nehéz lenne pontosan meg mondani – magyarázta szakszerűen. – Úgy öt hetes lehetett maximum, de szokatlanul erős görcsökkel, és fájdalommal járhatott, ezért is ájult el. De rendbe fog jönni. Most fájdalomcsillapítót kap, mert a vérzés már most csillapodott, így pár nap és túl lehet rajta, csak lehet, hogy megviseli majd lelkileg.

– Bemehetek hozzá? – tudakoltam, miután észhez tértem a sokkból.

– Azt hiszem, nincs akadálya! – mutatott az ajtóra, majd elindul végig a folyosón.

Biztos voltam, hogy az az én vérem volt, az az én gyerekem lett volna, hiszen azon az estén, nem foglalkoztam azzal, hogy védekezzünk, csupán sodródtam az árral. Vajon megváltozott volna a hozzáállása az egész életéhez, ha most nem veszíti el azt a babát?