A MÚLT - 2. fejezet

/TaeHyung/

Unottan bámultam kifelé az ablakon, miközben az iskola felé zötykölődtem a buszon. Már az is érdekes volt önmagában, hogy van hivatalos iskola busz. Ez is olyan volt, mint a nagy amerikai filmekben. Udvariasan előre engedtem a lányokat, meg a nálam jóval kisebbeket, és meg is voltam lepődve saját magamon. Szinte az utolsók között szálltam fel, de így is sikerült helyet foglalnom. Nem volt azzal bajon, ha hátrafelé kellett utaznom, töménytelen unalommal észleltem a körülöttem lévő eseményeket. Láttam, ahogyan két lány még csak most igyekszik a megállóba, nem jó ómen, ha már a legelső nap késésbe fullad, de ennek ellenére nem nagyon érdekelt a dolog, hiszen megvoltak a magam gondjai. Aztán a kisebbik lány mellém ült, az idősebbik pedig vigyázott rá, biztosra vettem, hogy testvérek lehetnek, hiszen eléggé hasonlítottak egymásra. Lopva pillantottam fel állóra, és az első dolog,a mit megfigyelte, hogy eszméletlenül vékony dereka van, mellé elég magasnak is bizonyult, meglehetősen törékeny alkattal rendelkezett. Szomorúnak tűnt, nyilván megvoltak neki is a saját gondjai, de sajnálatos módon ilyen az élet.

Az iskola előtt meglehetősen sokan voltak, mindenfelé sipítozó lánykák és fiúcskák, egyszerűen azt sem tudtam, hogy merre menjek, hogy a lehető leggyorsabban megtaláljam a leendő osztályomat. Az épület is rettenetesen nagy volt, de előtte még megnéztem, hogy az utazótársaim merre is veszik az irányt. A kisebbik éppen olyan hangos társasághoz csatlakozott, akiktől még a belső hangomat sem hallottam, a másik pedig egy rövid szőke hajú lány karjaiba omlott. Látszott rajtuk, hogy alaposan ismerik egymást, tehát nem volt egyedül. Jó neki... Ha már egyetlen barátod is van, akire számíthatsz a legnagyobb bajban, akkor már sikered is van.

Befelé igyekeztem az épületbe, mert a táblák szerint egészen a bálteremig kellett volna mennem, ami éppen középről nyílt, és az ebédlő mellett kapott helyett. Soha életeben nem láttam még ilyen furcsa iskolát. Aztán két folyosó nyílt, az egyik a fiúk részlegébe, a másik meg a lányokéba vezetett.
Biztos voltam abban, hogy akadnak olyan merész fiúk, akik átpróbálkoznak menni a lányos oldalra, hiszen valahogy fel kell magukra hívni a figyelmet. Még jó, hogy én egyszerűen belefáradtam az efféle nevetséges játszmákba.

Végül hosszasan kellett hallgatnom az igazgatói beszédet...Arról nem is beszélve, hogy a sor legvégén álltam, úgy voltam vele, hogy követem az osztályomat, besorakozom, és árnyékként követem őket. Aztán elindultunk a terem felé, és a kis csoportunkból leszakadt két fekete hajú fiú, akiken látszódott, hogy a suli legnagyobb bajkeverői lehetnek, mert a legtöbb lány úgy nézett rájuk, mintha istenek lennének. Nem tudtam eldönteni, hogy a pillanatnyi irigység az, amit éreztem, vagy csak egyszerűen szerettem volna tartozni valahová. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy szeretném, ha rám is így néznének, én csupán szerettem volna valakivel lenni, beszélgetni vele, elmenni ide, elmenni oda, hogy legyen valaki mellettem, akivel megoszthatom a legmélyebb fájdalmaimat, amikből sajnálatos módon igencsak kijutott.

Már szerettem volna bemenni a terembe, hogy leüljek, nagyon, de nagyon szerettem volna minél hamarabb túl lenni a formaságokon, és talán a legjobban arra vágytam, hogy száraz tananyagokat tanuljak, hogy lekapcsolhassam az agyam ennek segítségével. Észrevettem, hogy az a két fiú még csak most érkezik meg, és úgy tűnt, hogy be sem tudnak jutni a terembe anélkül, hogy ne bukjanak le.

– A fenébe, JiMin! – szitkozódott a magasabbik. – Mondtam, hogy ne késlekedj annyit!

– Bocs, de MinJit, nehezen lehet egyáltalán szóra bírni is – magyarázkodott a másik.

– Egyáltalán minek neked éppen az a csaj? Bármelyiket megkaphatod!

Azon kezdtem el agyalni, hogy vajon, ha velük lóghatnék, akkor nekem is sokkal több esélyem lenen bármelyik lányt megkapni? De egyáltalán szükségem van erre a figyelemre?

– Hát éppen ezért! – vágta rá JiMin. – Benne legalább van kihívás!

–  Csodás, ha a legelső napon a dirinél kötünk ki!

– Tavaly is csak egy hétig bírtuk – vigyorodott el a fiú.

Abban a pillanatban erős kényszert éreztem arra, hogy segítsek nekik, talán az is benne volt a szándékaimban, hogy hálásak lesznek érte, és befogadnak.

– Tanárnő, egy pillanatra ráérne? – intettem le a középkorú alacsony, és mogorvának tűnő asszonyt. – Beszélhetnénk négyszemközt? Odakint! – böktem az ajtón túlra.

A nő azért meglehetősen rendesnek bizonyult, mert kérdés nélkül nyitotta is az ajtót, hogy kivonulhassunk. Az ajtó mögött pedig ott várakozott a két dilis, akik, amint megbizonyosodtak arról, hogy a tanár rám figyel, besurrantak a terembe.

– Te vagy az új diák? – faggatott kedvesen.

– Igen! – bólintottam, egy kicsit meghajolva. – Csak azt szerettem volna kérni öntől, hogy lehetőleg hanyagoljuk a bemutatkozást. Nem szeretek ennyi ember előtt beszélni!

– Pedig a lámpa lázat úgy tudod legyőzni, ha szembe nézel vele – fejtette ki nagy bölcsen.

– Ennél többről van szó. Csak magamról nem szeretek beszélni. Az mindig kínos kérdéseket vet fel, amikre nagyon nem szeretnék felelni.

– Az apád az új matematika tanárunk? – kémlelte le alaposabban az arcvonásaimat.

– Így van, de nem fog velem kivételezni...

– Ó, erre nem is gondoltam – nevetett fel a nő. – Nagyon rendes ember, és említette, hogy nehezen barátkozol.

– Ez azért egy kicsivel összetettebb, de röviden összefoglalva így van.

– Nem baj, fiam! – paskolta meg a vállamat. – Az osztályfőnöködként bármilyen problémád van, fordulhatsz hozzám.

– Köszönöm, asszonyom! – biccentettem, majd amint a tanárnő kinyitotta az ajtót, előre engedett.

Csak legelöl volt hely, de nem bántam, mert ha alaposan végiggondolom, akkor lehet, mégiscsak jobb nekem egyedül. Úgy nem érhet semmi baj, és én sem fogok megbántani senkit.

-

Az ebédszünetemet is egyedül töltöttem, és már csak két osztályfőnöki órám lett volna. Az első négyben sem volt semmi izgalmasról szó, csak arról, hogy milyen sok tantárgyunk lesz, holnap is egészen öt óráig bent leszek, és a dupla matek, illetve dupla történelem, meg dupla angolon kívül, társadalom ismeret, zene és rajz óra lesz, s ez csak a holnapi nap. Valahogy a szombati tanítási nap gondolatától pedig egyenesen kiver a víz. Addig fogok könyörögni anyáméknak, amíg bele nem egyeznek abba, hogy a szombati tanítás helyett én inkább otthon tanuljak. Ennyi adatot egyszerűen képtelen lesz az agyam befogadni. Az előző helyeken sem voltam rossz tanuló, voltak tantárgyak,a mik jobban mentek, voltak, amik kevésbé, de szerintem ez így is van rendjén. Aztán volt szó már a ballagásról, a decemberi bankettről, de előtte még a forró nyarat kell kihúzni, amiből két hónapot a szünidő tesz ki. De már a tavaszi szünet két hete is lassan itt van, hiszen március van, és április utolsó hete, és május első hete már a szabadság ideje, de természetesen azt is tanulással fogom tölteni, mert mi más is maradna nekem.

Ezen a helyen már a fiúk és a lányok is keveredtek, és a mellettem éppen lányos traccsparti ment. Éppen a szőke lány és a Miss Darázsderék, – másképpen nem tudnám megnevezni, olyannyira vékony a dereka, mint a Barbie-babéknak –, folytatott beszélgetést.

– ChaeYoung! – korholta le barátnőjét a szőke lány, tehát abban a pillanatban ki is derült számomra, hogyan is hívják. – Mondj már le arról a negatív intelligenciájú fazonról!

– De, MinJi! – szörnyülködött a másik. – Ezt te nem értheted!

– Két dolog miatt sem éri meg, hogy komolyabban foglalkozz vele! Egyrészt foglalt, másrészt meg bunkó! Ennél te többet érdemelsz!

– De mi van, ha csak azért van azzal a csajjal, mert muszáj, és ha csak játssza ezt a bunkó stílust, de valójában tök rendes...

A szőke lány, vagyis MinJi máris letromfolta volna barátnőjét, amikor a két emlegetett szamár megjelent, mert mindketten elnémultak, bár a két fiú az irányomba tartott, mintsem a lányok iránt érdeklődtek volna. Leültek az asztalomhoz, én pedig fél szemmel azt lestem, hogy a drámakirálynő a barátnőjével együtt távozik.

– Bocs, fiúk, ha elfoglaltam a helyeteket! – közöltem velük higgadtan, majd fogni akartam a tálcámat, hogy máshol fejezzem be az ebédemet.

– Maradj már! – kapta el a csuklómat a magasabbik. – Kösz, hogy kimentettél minket az osztályfőnöknél. JungKook vagyok! – nyújtotta a kezét az irányomba.

– Nem lett volna jó, ha legelső nap ott kötünk ki – helyeselt a másik. – Én JiMin vagyok!

– TaeHyung! – mutatkoztam be, majd kezet fogtam az egyikkel, majd a másikkal is.

– Suli után lóghatsz velünk, ha gondolod! – vigyorodott el JungKook.

– Nem a leckékkel, meg a tanulással kellene foglalkoznotok? – kérdeztem rá óvatosan, de mindkettőjük megdöbbenve nézett rám. – Tudjátok nekem fontos a sikeres érettségi.

– Arra ráérünk még! – legyintett JiMin. – Ha ma nem is, de holnap feltétlenül gyere velünk, mutatunk neked egy baromi jó helyet.

– Nem bánom! – egyeztem bele, és itt indultam meg a lejtőn lefelé...

-

Mire hazaértem, már meg is éheztem, de úgy voltam vele, hogy nem a busszal fogok hazamenni, hanem inkább gyalog, hogy összeszedjem a gondolataimat. Otthon már meglepően sok süti, és különböző ínycsiklandozó étel volt az asztalon.

– Vendégeink lesznek? – léptem be a konyhába, ahol anyu éppen egy újabb süteményt vett ki a sütőből.

– Nem – vágta rá azonnal. – Mi megyünk vendégségbe! Amúgy milyen napod volt?

– Tűrhető! – vontam meg a vállam. – A szomszédba készülünk?

– Így van, kicsim! Megvárjuk, míg apád hazaér, aztán viszünk mindent.

– Nem fogják bánni, ha átmegyünk?

– Délelőtt beszéltem, Kim asszonnyal. Azt mondta, hogy ő is éppen erre gondolt, tehát örülni fognak nekünk.

– Milyen meglepő – forgattam a szemem. – Éppen ő is erre gondolt! Mennyire átlátszó duma!

– TaeHyung! Neked meg mi bajod van?

– Semmi! – közöltem vele hidegen. – Majd szólj, ha indulunk!

/ChaeYoung/

MinJi egész nap próbálta tartani bennem a lelket... De akárhányszor megpillantottam JungKookot, a szívem megszakadt. Ennek ellenére igazat kellene adnom a barátnőmnek, hogy egy bunkó fráter, de mit tehetek, ha a szívem csak az övé, már tavaly óta. Bele fogok betegedni ebbe a lehetetlen szerelmembe, arról meg nem is beszélve, hogy ha apám meg tudná, hogy igen is van fiú, aki tetszik, még iskolába sem engedne el. Tehát magamban kell tartanom ezt az érzést, vagy egyszerűen csak kiábrándulni belőle. Pedig, ha nem lenne mellette az a csaj, akkor bátrabb lehetnék, írhatnék neki valamelyik közösségi oldalon, vagy akár szünetben sem kellene attól tartanom, hogy bármi is történhet. Mondjuk, azért JiMin nem semmi, hogy ilyen nyíltan rástartolt volna MinJire. Persze randira hívta, meg fényezte, hogy milyen remekül nézett ki, én meg csak ábrándozhatok arról, hogy valaki is valaha ezt fogja rólam mondani. Persze MinJit hidegen hagyja mindkettő, és JiMinnek első sorban a stílusán kell javítania, hogy egyáltalán szóba álljon vele, mert a lánynak értelmes fiú kell, nem olyan, akinek az a hobbija, hogy lányok után leskelődik az öltözőben, vagy szünetben szemeteseket gyújtogat, illetve nem veti meg sem az alkoholt, sem a cigit, arról nem is beszélve, hogy a suliban is előszeretettel gyújtanak rá. Kíváncsi vagyok, hogy ebben az évben mikor jön el az első igazgatói elbeszélgetés, hiszen a tavalyi évben csak egyetlen hetet bírtak ki.

Az első és a legfontosabb dolog az volt, miután átléptem az otthonomnak nevezett borzalomnak az ajtaját, hogy minél hamarabb feljussak a szobámba anélkül, hogy apám észrevenne. Tudtam, hogy a reggeli ügy még nincs lefutva, és ha valaha is kettesben maradunk, akkor nekem végem. Minimum törött bordákkal és kék-zöld foltokkal fogom csak megúszni, és még így jól fogok kijönni belőle, hiszen lehetne sokkal rosszabb is, sőt volt már ennél rosszabb is...

El nem tudtam képzelni, hogy meddig lehettem a szobám fogságába, de olyan sebesen repült el az idő a semmittevéssel, hogy arra tértem észhez, hogy anyám felkiabál az emeletre. Étvágyam nem igen volt, és amikor megérkeztem, láttam, hogy a konyhában ténykedik, amiből arra következtettem, hogy fontos vendégeket várnak, hiszen többnyire rendelt kaját fogyasztottunk, mert lusta volt főzni, hiába is tudott jól. Ha vendégeink voltak, rendszeresen a szobámban kellett maradnom, nehogy valamelyik férfinak feltűnjek, legalábbis apám rettenetesen ügyelt arra, hogy idősebb pasikkal ne nagyon találkozzam, mert valamelyiknek még megtetszenék, mintha érdekelne bárkit is egy vézna, visszafogott szürke kisegér.

– Feltétlenül fontos ekkora felhajtás néhány közembernek? – vetette fel apám, amint kényelmesen elterült az asztal főnél, ám örültem annak, hogy nem fontoskodó emberek azok.

– A szomszédaink, és eddig minden ideköltöző szomszédunkat megvendégeltük, ezt ne felejtsd! – szidta meg anyám, nekem meg végre felcsillant a szemem. Reméltem, hogy valaki értelmes költözött a szomszédba, és ha minden kötél szakad, akkor lesz kinél éjszakáznom. – Örülnék, ha viselkednél, és nem hoznál szégyent a családunkra.

– Család? – nevetett fel apám. – Szánalmas banda, miért nem szültél nekem fiút, a két semmirekellő lány helyett...

– Nem választhattam meg – sóhajtott anyám lemondóan. – De én, veled ellentétben örülök nekik! – simogatta meg anyu az arcomat, majd a húgomét is, aki szótlanul bámult maga elé, figyelmen kívül hagyva apám becsmérlését.

Én sem mondtam semmit sem, de amikor becsöngettek, felocsúdtam, főleg, hogy anyu engem küldött ajtót nyitni, de amint megláttam azt a fiút az ajtóban, aki mellé a húgomat ültettem le reggel, azt hittem, elájulok. A szüleivel érkezett, sőt az apját, aki nagyban hasonlított rá, a suliban is láttam, véleményem szerint ott taníthat, mert említettek egy új matek tanárt. A fiú magas volt, és vékony, inkább olyan szálkás felépítésű, ám ennek ellenére meglehetősen jóképűnek véltem.

Anyám megjelent, hogy kisegítsen, én átvettem a fiútól a tálcát, míg ő beinvitálta őket.

Onnantól kezdve néma voltam. Inkább arra figyeltem, hogy véletlenül se nézzek a fiúra, apám minden rezdülését kémleltem helyette. Aztán a csevegés könnyed hangvételűre sikeredett, hiszen anyámmal jól lehetett csevegni, és ámulattal figyelte, hogy tanárként dolgozott a férfi, a nő pedig ápolónő volt. Anyám együtt érzett velük, apám megjegyzéseket tett, hogy mily egyszerűek. A fiú meglepően csendes volt, csupán pár szót beszélt magáról, de azt megtudtam, hogy TaeHyungnak hívják.

Aztán anyám felszólítására italt töltöttem volna mindenkinek, és a vendégeinkkel kezdtem, de amikor találkozott a tekintetem TaeHyunggal, még az üveg is megbillent a kezemben. Féltem, hogy melléöntöm a bort, de a fiú olyan sebességgel korrigált, hogy meglepődtem. Ehhez persze hozzám ért, elkapta a csuklómat, a szívem pedig kihagyott egy ütemet. Olyan volt, mint kis villámcsapásokat éreztem volna a kezemben, ahol hozzám ért, és amint rám mosolygott biztatóan, a sírás kerülgetett. Amúgy is meglehetősen zavarosan voltak az érzéseim mindennel kapcsolatban, hiszen annyi minden történik velem, annyi megaláztatáson kell keresztül mennem, és olyan fiút kedvelek, aki rám sem hederít. Egyszerűen ez sok volt nekem...

Akkor lélegeztem fel, amikor apám megjegyezte, hogy ő lefekszik, mert holnap korán kel, üzleti útra megy, bárcsak két napra, de legalább arra a kis időre is megszabadulhatok tőle.

– ChaeYoung, tedd magad hasznossá, és hozz fel nekem egy csésze teát! – parancsolt rám, én pedig fejet hajtva igyekeztem, elkészíteni a teát.

– Hagyd, Unnie! – kapta el a kezem a húgom. – Majd én felviszem neki!

– Köszönöm! – suttogtam némán.

Persze, kár volt ráhagynom a húgomra, mert amint felért, hallottam, hogy apám kiabálni kezd vele, és amikor nagy zajjal a csésze összetört, biztos voltam, hogy szegény kislányt, éppen úgy bántja, ahogyan engem. Természetesen anyám azonnal felsietett, de előtte elnézést kért a vendégeinktől, én pedig sírva rohantam ki az udvar irányába...