A MÚLT - 5. fejezet

/ChaeYoung/

A lelkem legmélyén éreztem, hogy valami baj lesz, és már bánom, hogy ilyen ostoba voltam. Bár az odáig rendben van, hogy nem jó nekem otthon lenni, de az, hogy ilyen közel legyek álmaim legfontosabb személyéhez úgy, hogy a barátnője is jelen van, több volt, mint kínzás. Mégis miben reménykedem minden egyes pillanatban? Hogy majd észre vesz, hogy majd kelleni fogok neki, amikor semmi különlegeset nem tudok felmutatni? Igen, abban reménykedem, minden nap, hogy majd ott hagyja azt a lányt, eldob mindent értem... Kár, hogy a valóság ennél sokkal árnyaltabb... Ám mégis mit tehetnék?

Azután, hogy HaNa ilyen aljas módon belém kötött, egyszerűen nem volt maradásom. Sőt, abban a pillanatban, amikor az a csodás piros ital az új ruhámon landolt, még mélyebbre zuhantam, és egyszerre szerettem volna sírni, és ordítani kínomban. Viszont az elvette a rózsaszín ködöt a szemem elől, amit JungKook mondott rólam... Hiszen nem is ismer... Én szerettem volna őt megismerni, ha nem lenne fogoly, de ő... nem tart engem semmire... Aztán kinevet, és gúnyt űz belőlem...

Csupán TaeHyung akadályozta meg, hogy MinJi Hanának ugorjon, és nem tudtam eldönteni, hogy miattam teszi, vagy csak dühös a méregdrága ruhák miatt, amiket éppen tönkretettem, vagyis inkább tette az a némber. Bizakodtam abban, hogy kijön valahogyan belőle, hiszen összességében nem néztem ki rosszul, a sötétbarna hajtincseim egészen a hátam közepéig értek, mindent összevetve, nem néztem ki rosszul, bár a magabiztosságom már azóta nem létezik, amióta megszülettem, hála apámnak.

A könnyeimmel küszködve rohantam le a lépcsőn, nem hagyhattam ezután a megaláztatás után, hogy sírni is lássanak, ám abban az egyben egyet kellett értenem a dilis bandával... Egyáltalán nem illek közéjük, és rettegtem attól, hogy az egyetlen értelmes embert is elveszítem. Szükségem volt MinJire... Persze fogalmam sem volt, hogy mégis mit kezdjek magammal, hogy merre menjek, mert el akartam menni innen minél messzebb, de csak a kék furgonig jutottam, ami idehozott ebbe a pokolba.

– Várj, ChaeYoung! – hallottam meg a hátam mögül TaeHyung mély basszusát.

Egészen eddig a pillanatig nem is gondolkodtam azon, hogy valójában milyen mély hangja is van, és mennyire jól esik hallgatni. Olyan megnyugtatónak tűnt... Az már nem, hogy a kis házból kiabálás, és HaNa sikolya hallatszott, és a két fiú nagyon igyekezett lenyugtatni MinJit, aki nagy valószínűséggel már a másik lány haját tépi... Őszintén megvallva, megérdemli...

– Mire? – fordultam a fiúhoz. – Arra, hogy újra megalázhassanak? Köszi, de ebből nem kérek!

– Talán hiba volt téged idehoznom – ismerte el nagyot sóhajtva. – Én csak azt akartam, hogy...

– Tudom! – szakítottam élbe durván. – Hogy ne legyek otthon! De ez semmivel sem jobb.

– Nem gondoltam, hogy ez lesz belőle!

– De sejtetted volna...

– Abban talán igazad van, hogy sejtenem kellett volna, abból a pár lopott pillantásból, hogy az a gyökér tetszik neked? – kelt ki magából felháborodva, holott nekem lett volna jogom dühösnek lenni.

– Ez több annál... – védekeztem azonnal. – De te ezt nem értheted!

– Tényleg? Akkor avass be!

– Nincs mit mondanom!

– ChaeYoung! Olyan ábrándot kergetsz, ami sosem lesz a tiéd!

– Fogalmad sincs arról, hogy ez az ábránd valójában mennyit jelentett nekem.

– Ezer meg ezer szabad pasi rohangál Szöul utcáin, és neked pont az kell, aki sosem fog észre venni.

– Köszönöm, hogy figyelmeztetsz erre. Voltál te egyáltalán szerelmes? – bukott ki belőlem illetlenül.

– Voltam – vágta rá. – De az éppen olyan kudarc volt, mint a te ábrándod.

– És lemondtál róla?

– Nem tehettem mást. Az sokat segített, hogy rengetegszer költöztem.

– De nekem nincs hová mennem! – közöltem vele hűvösen, mire megcsóválta a fejét.

– Hozzám bármikor átjöhetsz – ajánlotta fel, mire tágra nyíltak a szemeim.

– Miután idehoztál, hogy jól megalázzanak... ilyet mersz mondani...

– Sajnálom! Tényleg!

– Tudod, a sajnálkozással, még nem lesz könnyebb. Hazamegyek! – jelentettem ki határozottan, pedig tudtam, hogy az a hely, ahová megyek azt szégyen lenne otthonnak nevezni.

– Hívjak neked egy taxit? – tudakolta készségesen, én pedig elképedve néztem rá.

– Hazatalálok egyedül is! Köszi, de megoldom! Majd elkapok egy buszt!

– És honnan veszed, hogy az elvisz addig, ameddig menni szeretnél?

Nem válaszoltam, inkább hátat fordítottam neki, hogy véletlenül se lássa az arcomra íródó kétes érzéseimet, mert a lelkem egy része igazat adott neki, a másik meg nagyon gyorsan le akart innen lépni.

-

Az elkövetkezendő napokban nem beszéltem sem MinJivel, sem TaeHyunggal. Reggel elmentem a suliba, de a megállóban is levegőnek néztem a fiút. Végül csak sikerült elkapnom egy buszt, ami igaz, hogy a belvárosig vitt csak, egészen a luxus negyedig, ami szöges ellentétben volt a célállomással, de onnan már gyalog is hazataláltam. A napjaim úgy teltek el, hogy reggel felkeltem, suliba mentem, igyekeztem túlélni, ám a JungKook és HaNa rendszeresen összesúgtak a hátam mögött, ami természetesen rosszul esett, viszont JiMin nagyon csalódottnak tűnt, talán azért mert a barátnőmnek csak sikerült őt lekoptatni őt, vagy a fiú megijedt a lányban lakozó szörnytől. MinJi harcias volt, és karakán, nem félt szembemenni a rendszerrel, sőt határozottan erőszakos tud lenni.

Talán a harmadik hét elején, az ebédszünetben tört meg jég, vagyis MinJi egyszerűen nem bírta tovább. Erősen csapta le a tálcáját az asztalomra, hogy észrevegyem, megérkezett, és véletlenül sem jusson eszembe, lelépni, pedig erősen agyaltam azon, hogy felkapom a tálcámat, és inkább kint az udvaron eszem, amúgy is csodás volt idő, így lassacskán április közepén, Hat hete járok újra suliba, a jegyeim elég jók, bár mivel más elfoglaltságom nem is igen akadt, volt lehetőségem tanulni.

– Meddig akarsz menekülni előlem? – vágta hozzám dühösen. Megértettem, hogy ki van akadva, de határozottan jót tett, hogy egyedül voltam.

– Én nem menekülök – vontam meg a vállam.

– Hiányzol. Tök uncsi, hogy nincs mellettem senki, meg neked sem tesz jót, ha egyedül vagy.

– Ezt megcáfolom! – közöltem vele. – Megvoltam egyedül is.

Bár tény, hogy nagyon trükköznöm kellett, hogy apámmal minimálisan találkozzam, és arra is ügyeltem, hogy ne leskelődjek a szomszédba.

– Ezt nem veszem be! Mi van a szépfiúval? – faggatózott a lány, de közben nagy élvezettel lapátolta befelé az ebédjét.
– Nem tudom, és nem is érdekel!
– Pedig szerintem csak jót akart azzal, hogy elhívott, csak a fene se gondolta, hogy ezek ketten ennyire elvetemültek.
– Talán igazad van – sóhajtottam lemondóan, és fásultam meredtem az ebédemre. Nekem valahogy ettől a beszélgetéstől el is ment az étvágyam. – Ha már itt tartunk! Mi van JiMinnel? Találkoztatok azóta?
– Párszor. De mivel meg akart fektetni, elküldtem a fenébe.
– Én mondtam, hogy ez lesz...
– Bár ez a harmadik randink után volt, én ismerkedtem volna még, hogy valóban kiderüljön milyen ember is valójában.
– Szerintem ki is derült...
– Ja, bár nagyon jól csókol, ez tény, de tovább egyelőre nem mentem volna.
– Vele ellentétben.

– Sajnos – sóhajtozott a lány, és láttam rajta, hogy nagyon bántja, hogy így kellett vége lenni, mielőtt még bármi is lehetett volna belőle. Láttam rajta, hogy valójában nem közömbös neki a fiú, csupán az nem tetszik neki, hogy ennyire rámenős.

Ennek ellenére tudtam, hogy a dolog határozottan nincs még lefutva...

/TaeHyung/

A napjaim rosszabbak voltak, mintha egy mókuskerékbe szorultam volna. Minden egyes napom ugyan olyan volt. Bár az elején még attól tartottam, hogy az a két jómadár majd kitesz a csapatból, már ha ezt annak lehet nevezni, de ennek ellenére mindig velük lógtam. Nem említettük utána azt az estét, olyan lett, mintha meg sem történt volna. Aztán szép lassan rájöttem arra, hogy nagyon különbözöm tőlük. Iskola után valami lepukkant helyen töltötték az idejüket, állandóan cigivel kínáltak, és időnként, amikor nem nagyon tudtak magukról sem, elkönyveltem magamnak, hogy az bizony elég durva cucc lehet. Persze gyáva voltam, meg minden, de nekem a füst bőven elég volt, hogy köhögjek. Aztán hétvégén valami szórakozó helyre cipeltek magukkal, ahol lenge öltözetű lányok voltak, vagyis olyan öltözetben szolgáltak fel, hogy simán megállták volna a helyüket egy felnőtt filmben.

Úgy tűnt, hogy az alkoholt se igazán vetik meg, és el nem tudtam képzelni, hogy a szüleik ezt, hogyan engedhetik meg nekik. Ha a szülőkről kérdeztem őket, sosem jött értelmes válasz, így abban is kételkedtem, hogy egyáltalán van nekik, vagy otthon ugyanezt látják. Sosem lehet tudni, hogy kinek miféle keresztet kell cipelni, hiszen mindenki csak a sajátját tudja.

Bár ezen a hétvégén inkább amellett döntöttem, hogy nem teszem ki a lábamat otthonról. A szüleim otthon voltak, anyu pihenőnapos volt, apunak meg rakatnyi dolgozatot kellett kijavítania, köztük az enyémet, és ilyenkor szokott problémás lenni, hogy egy tanár fia vagyok. Ő is tanít engem, és dupla annyit vár el tőlem, mint a többiektől.

Szombat délelőtt, amikor szerettem volna tovább aludni, éppen apám szitkozódására ébredtem fel. Bár elég higgadt ember, mégis úgy véltem, hogy valami nagyon kiakasztotta. Amikor meglátott a lépcső tetején, elvigyorodott, és intette, hogy menjek közelebb hozzá. A konyha felől remek illatok jöttek, biztos voltam abban, hogy anyu valami igazán jó reggelivel fog meglepni.

– Á, jó, hogy itt vagy! – huppantam le apám mellé a kanapéra. Az asztalon rengetek dolgozat hevert, és bár közöm nem volt hozzá, egyet mégis a kezembe nyomott.

Rendezetlen kézírás volt, milliónyi helyen aláhúzva, én személy szerint ki sem bírtam olvasni, csodáltam aput ezért a képességért.

– Mi a fene ez? – adtam vissza a szörnyű dolgozatot.
– Park JiMin dolgozata – vonta meg a vállát. – Ha egész évben ez fog menni, akkor jövőre is a diákom lesz. De ez sem jobb – villantott fel egy másikat. – Ez Jeon JungKook dolgozata... Nem tudsz valamit kezdeni ezzel a két jómadárral, hogy legalább a kettest össze tudjanak hozni?
– JiMin szerelmes, JungKookot meg nem érdekli a fizika – tájékoztattam. – Az enyém milyen?
– Lehetne jobb is.
– Majd igyekszem jobban odafigyelni órán.
– Bár még így is a tiéd a legjobb dolgozat az osztályból, de nem az egész évfolyamon.
– Van valaki, aki nálam is jobb? – vontam fel a szemöldököm.
– Így van! – bólogatott. – Park ChaeYoung! Az a lány, majdnem mindenből színötös.
– Gondolom, nincs más dolga, mintsem, hogy tanuljon. Majd meglátom, hogy mit tehetek a két fiúval.
– Azért hálás lennék! – mosolygott rám biztatóan.

Sejthettem volna, hogy az a két fiú nem egy zseni, vagyis lehetnének azok, ha nem venné el valami a figyelmüket. Mondjuk a lányok, meg a rossz életvitel. Bár nem ítélkezem, de nagyon szeretném tudni, hogy miért is ilyenek. Úgy döntöttem, hogy mielőtt átnézném a leckémet, addig, amíg anyu elkészül a reggelivel, és nem szól, szétnézek az interneten. Csupán a gépem bekapcsolásáig jutottam, a szomszédból önfeledt kacaj hallatszott, és el nem tudtam képzelni, hogy egy olyan légkörben, ahol a két lány lakik, mi ad okot a szórakozásra.

Aztán amikor megláttam asz udvaron boldogan szaladgáló ChaeRit, miközben a nővére által fújt szappanbuborékokat kergetni, akaratomon kívül is megmosolyogtam a jelenetet. Olyannyira belemerültem abba, hogy a játékukat bámulja, hogy észre sem vettem, amint anyu belép a szobámba, csupán lágy hangja térített észhez.
– Tetszik neked az a lány, igaz? – utalt arra, hogy az elmúlt pár percben le sem vettem a szemem ChaeYoungról.
– Talán – vontam meg a vállam. – Inkább csak az tetszik, hogy pillanatnyilag olyan, gondtalan.
– Még mindig rosszul hazudsz! – mosolyodott el.
– Ez nem hazugság! – háborodtam fel. – Talán tetszik, talán nem. Mire megyek vele?
– Mondjuk nem lennél ennyire magányos? – vetette fel anyu. – Nekem úgy tűnik, hogy neki is jót tenne, ha valaki mellette lenne.
– Egészen addig, amíg az apja ki nem talál valamit ellene – forgattam a szemem.
– Akkor legyél nagyon óvatos – biztatott. – Gyere! Kész az ebéd!
– Ebéd? – pillantottam az órára, és az már délután kettőt mutatott, pontosabban múlt pár perce.
– Így jár az, aki sokáig alszik – kacsintott rám, majd magamra hagyott a kusza gondolataimmal.


-

A leckém elkészítésével elég sokáig foglalatoskodtam, mert sehogy sem tudtam összehozni azokat a fránya matek példákat, bár úgy meglepően nehéznek is bizonyult, hogy az agyamban inkább ChaeYoung mosolya, meg anyám biztatása járt. Nem tudtam, hogy most pillanatnyilag hányadán áll JungKookkal, vagyis inkább az iránta érzett lehetetlen szerelemmel, és mennyire adna esélyt nekem azután, hogy miattam egy cseppet megalázták. Ugyan az idő telik, és végtelen ideig csak nem búslakodhat miatta, főleg, hogy olyan helyen él, egy olyan házban, ahol bármikor bármi történhet.

Éppen aludni készültem, amikor megint vita hallatszott a szomszédból, majd egy sikoly, ami rettenetesen hasonlított ChaeYoung hangjára. Egyedi hangja volt, elég magas, és simán észrevettem, hogy bántják. Aztán valami védelmező ösztön kapcsolt be megint, azonnal az erkélyre siettem, de nem láttam át. Határozottan nem akartam, hogy valami baja essen, és sajnálatos módon azt már nem hallottam, hogy miről megy a vita. Át akartam szökni, hogy tudtam minden rendben van-e, ám amikor üvegcsörömpölésre, és még több fájdalmas sikoly csapta meg a fülemet, egyszerűen nem bírtam nyugton maradni.

Lerohantam a lépcsőn, hogy közöljem a szüleimmel, hogy én most rögtön át fogok menni, és ebben egyikük sem tud megakadályozni.
– Ti is hallottátok? – kérdeztem tőlük, miután a szüleimet a tévé előtt találtam, miközben összebújva filmet néztek.
– Azt hiszem – tápászkodott fel anyu. – A szomszédból jön?
– Naná! – forgattam a szemem, és már éppen azon voltam, hogy magamra vegyem a kabátom, még a pizsama sem állított meg.

– Várj, én is megyek! – csatlakozott apu a mentősereghez, ami az én egy személyes hadseregemből állt.

Már éppen megindultunk volna, amikor becsengettek, majd amint nem jött azonnal válasz, türelmetlen kopogással folytatta a kint lévő. Végül én nyitottam ajtót, és ezek szerint nem vont szükség arra, hogy átmenjek, mert ők jöttek át hozzánk. A félhomályban nem tudtam kivenni, hogy milyen állapotban is vannak, de ami fel tűnt, hogy hiányzik a legkisebb lány.

– Hol van ChaeRi? – tudakoltam azonnal.

A barátnőjénél alszik – hangzott az asszony válasza. – Sajnálom, hogy ilyen későn zaklatunk benneteket.

A tekintetemmel ChaeYoungot kémleltem, azonkívül, hogy remegett a félelemtől, nem tűnt úgy, mintha nagyobb baja lenne.

– Minden rendben, JiWon? – kérdezte anyu, aki ezek szerint tudta a keresztnevét is.

– Nincs semmi rendben – mondta a nő a könnyeivel küszködve, s amint belépett szembesültem azzal, hogy az a nyomorult őt sem kíméli.

Több vérző sérülése is volt, a szája, a szemöldöke is felrepedt, több lila folt éktelenkedett az arcán, illetve a karján, érdesen vette a levegőt, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy talán bordasérülése is van.

– Ülj le, hozom az elsősegélydobozt! – jelentette be anyám. – Még jó, hogy van egy ápolónő a házban.
– Inkább rendőrt kéne hívni! – morogtam az orrom alatt.
– Azok nem csinálnak semmit – nyelt nagyot a nő. – Soha sem csináltak semmit.
– Ez nem először fordul elő? – faggatózott apám.
– Rengetegszer próbáltunk meg elmenni, de fenyegetőzik, hogy megöl minket, a rendőröket nem érdekli, a bíróság szerint, mi hazudunk, hiszen megveszteget mindenkit – magyarázkodott JiWon kissé rekedten. – Most is szegény ChaeYoungot akarta bánta, de nem hagyhattam – nézett a lányára, aki olyan kicsire húzta össze magát a kanapén, amennyire csak képes volt rá. – Sajnálom, hogy idejöttünk, de ti vagytok a legközelebb.
– A lehető legjobb helyre jöttetek! – mondta apám biztatóan, és láttam rajta, hogy épp azon morfondírozik, amin én...
– Hogyan lehetne megszabadulni ettől az embertől? – Végül apám tette fel a kérdést, én pedig erős késztetést éreztem közben arra is, hogy ChaeYoungot vigasztaljam.

– Nem tudok tőle elválni – hangzott a lesújtó válasz. – Amikor hozzámentem, nem volt ilyen, bár nem is szerelemből házasodtunk össze, minden megrendezett, de a szerződésben az van, ha el akarnék válni, akkor a gyerekeimről is le kellene mondanom. Annyi mindenen kellett keresztül menniük, főleg ChaeYoungnak, nem hagynám, annak a szörnynek a kezében.

Elképedtem azon, amin mondott... Milyen kegyetlen világot élünk, ahol az embernek választania kell a gyerekei és a saját élete között.

– Biztos, hogy van valami megoldás erre a helyzetre – morfondíroztam félhangosan.
– Nincs! – vágta rá a nő. – Vagyis én nem tudok. Próbáltunk elköltözni, de valahogyan mindig megtalál, pedig egy ideig még külföldön is laktunk, és ott is ránk talált. Csupán úgy tekint ránk, mint valami tárgyra, úgy kellene élnünk, ahogyan az neki tetszik.
– Min kattant be ennyire? – szörnyülködött anyu, miközben aktívan dolgozott a sérüléseken.
– Hogy engedtem ChaeRinek, hogy a barátnőjénél legyen...

– Nevetséges! – Szinte felhorkantottam, nem találtam a szavakat erre a szörnyetegre.

Tudtam, hogy ennél mélyebbre kellene ásni, hogy olyan titkok is kiderüljenek, amiket valójában nem mernek még csak elmondani sem. Hiszen még annyi minden lehet a felszín alatt, amiket meg kell tudnom... Ki kell derítenem, hogy mi az, amin ChaeYoung keresztül ment, mi az, amiről ennyire rébuszokban beszélnek... Egyszerűen tudnom kell, hogy mitől is kell megvédenem ezt a szerencsétlen lányt...