A JELEN - 13. fejezet

/TaeHyung/

Megdöbbentem azon, hogy mennyire hidegen hagyja, hogy mi történt, bár egy pillanatig még fájlalta a veszteséget, de utána megint ahhoz a felesleges esküvőhöz, ahhoz a semmirekellő, gyáva pasihoz ragaszkodik. Őszintén nekem rosszabbul esett, hogy az a baba nincs többé... Talán csak azért fogtam fel így a helyzetet, mert valahol a lelkem mélyén bíztam abban, hogy ha életben marad, akkor meggondolja magát, hát nem így lett.

Az egész hazafelé vezető út a hallgatással telt, én pedig a hozzáállása miatt még csak rá nézni is alig voltam képes, rettenetesen haragudtam rá. Nem hagytam volna, hogy egyedül küzdjön meg ezzel a teherrel, hogy egyedül nevelgesse azt a gyereket, tehát hiába érvel nekem azzal, hogy ő nem áll készen erre. Úgy voltam vele, hogy ha ő nem képes véget vetni ennek, akkor majd én fogok, még pedig azzal, hogy meghozom azt a döntést, hogy lelépek... de ezúttal véglegesen...

Az első utam hétfőn reggel Jin irodájába vezetett, és azon kívül, hogy szándékomban állt felmondani, terveztem, hogy beolvasok neki, közlöm vele, hogy mekkora egy gyáva nyúl...

– Minek köszönhetem a korai látogatásodat? – köszöntött széles mosollyal, de nagyon gyorsan elvettem a kedvét.
– Köszi, hogy mindenkinek tönkre tetted az életét! – közöltem vele jeges hangon. – Felmondok.
– Miért is? – játszotta az ártatlant.
– Van fogalmad arról, hogy milyen fontos szerepet töltöttem be ChaeYoung életében, anno hét évvel ezelőtt? Hogy csupán a seggfej apja miatt, hagytam el, hogy megmentsem az ő és a drága húga életét, akinek pillanatnyilag nincs annyi vér a pucájában, hogy a saját testvére elé álljon és színt valljon, pont mint neked...
– Tisztában vagyok a történtekkel, de nem tehetek mást.
– Mert gyáva vagy, egy senki, aki arra nem képes, hogy a sarkára álljon, és azt mondja az apjának, hogy nem hajlandó elvenni ChaeYoungot!
– Még mindig szereted? Ennyi idő után is? – nézett rám megdöbbenve.
– Az élete végéig szeretni fogom, nem úgy, mint te.
– Elég szar lehet neked, hogy végig kell nézned, amint soha nem lehet a tiéd! – vágott vissza gúnyos mosollyal az arcán.

Több se kellett nekem ahhoz, hogy totál kiakadjak a szavain, közelebb léptem hozzá, és elkaptam a zakójának a szélét, és úgy húztam magamhoz közel. Meglepődött, nyilván nem nézte volna ki belőlem, hogy tettlegességig képes leszek elmenni, de más annyira felbosszantott, hogy kis híján orrba akartam vágni.
– Na, idefigyelj, te lúzer! – törtem ki magamból dühösen. – Ne vedd annyira biztosra, hogy az általam szeretett nő, sosem lesz az enyém.
– Neki sincs választása, tudtommal neked sem volt – hangzott a válasz.
– Egyszer már hagytam, hogy elvegyék tőlem, másodszorra más nem fogom...
– És mit akarsz tenni, ő más beletörődött a sorsába!

– Erre azért ne vegyél mérget! Megírom a felmondásom, és elküldöm e-mailben, de ide többet nem vagyok hajlandó betenni a lábam – mondtam zárásképpen, majd lassan elengedtem a grabancát.

Nem sok kellett ahhoz, hogy valóban megüssem, hiszen valahogy nem érdekelte, hogy ezzel az általa szeretett lánynak is rosszat tesz, mert sohasem lehetnek úgy együtt, ahogy ChaeRi azt elképzelné. Nekem viszont volt egy olyan ismerősöm, akiben ChaeYoung mindenkinél jobban bízott, és ha valaki tud a lelkére hatni, az éppen Kim MinJi. Tehát miután kipakoltam az irodámból, nem mintha olyan sok cuccom lett volna, feltett szándékomban állt, hogy beszéljek a lánnyal.

Ám előtte még el kell kapnom éppen ChaeYoungot, hogy közöljem vele, soha többet nem fog látni, ha most nem cselekszik.

Talán az okozott a legnagyobb fájdalmat, hogy abban a meseszép ruhában láthattam, amiben nekem kellett volna, amikor én elveszem, legalább nekem komolyak lettek volna a szándékaim, nem úgy, mint ennek a lúzernek. Miért ilyen nehéz valakit szeretni? Röviden búcsúztam, kitárva a szívemet, és esélyt adva neki arra, hogy akár az utolsó pillanatban is leléphessen. Bár biztos voltam abban, hogy nem fog utánam jönni, kivéve, ha nem történik valami csoda. Még jó, hogy nem hiszek a csodákban. Olyan volt, mintha a darabokra tépték volna szívemet, immár másodszorra, de ezúttal végérvényesen elmegyek, és soha többet nem jövök vissza, még ha remeteként fogom leélni a megmaradt napjaimat, legközelebb nem fogok szerelembe esni senkibe sem, mert egyszerűen nem éri meg. Kinek kell egy sokadig és folytonos ismétlődő szívfájdalom...

Miután otthagytam, mégis visszamentem az irodába, de csak a recepcióig, hogy mindenképpen beszélhessek MinJivel. Éppen a telefonon lógott, de amint megpillantott, igen rövidre zárta a beszélgetést, és amint elehetett letetet a telefont.
– Ráérsz egy kicsit? – kérdeztem azonnal.
– Elég zaklatottnak tűnsz – állapította meg. – Minden rendben?
– Nem, semmi sincs rendben – sóhajtottam egy hatalmasat. – Beszélni szeretnék veled, lehetőleg négyszemközt.
– Rendben, hozom a táskámat, és mehetünk. Tudok egy kávázót innen nem messze – mondta a lány, majd kitette azt a táblát, ami a kajaszünetét jelezte.

A kávézó olyan közel volt, hogy csupán a másik épületig kellett elmenni, de valóban csendes volt. Rendeltem magamnak egy kávét, és hagytam, hogy MinJi is szerezzen magának valamit, végül egy kókuszos latténál maradt.
– Na, akkor kinyögöd végre, hogy mi bánt? – faggatózott a rá jellemző stílusban.
– Felmondtam – vontam meg a vállam.
– Tessék?
– Jól hallottad, szombaton visszamegyek New Yorkba.
– És mi lesz ChaeYounggal? Ki fogja benne tartani a lelket?
– Te is tisztában vagy azzal, hogy hülyeséget csinál, rám már nem hallgat, holott kiöntöttem neki a szívemet, és nem érdekli. Talán rád hallgatna.
– Történt valami a legutóbbi kiruccanásotokon? Chae is eléggé ki volt borulva...
– Mondjuk úgy, hogy volt két oldottabb pillanatunk, amikor egyikünk sem bírt a vágyaival, és ez nem is maradt következmények nélkül – tálaltam finoman a történteket.
– Omo, és most babát vár? – sikoltott fel a lány, és nagyon boldognak tűnt. – De ez tök jó indok arra, hogy lelépjen.
– Csak várt – mondtam csalódottan. – Ugyanis, valamilyen okból elvesztette. Engem jobban megviselt, mint őt.
– Nehogy azt hidd, hogy őt nem viselte meg, csupán nyugtatja magát azzal, hogy jobb ez így, de valójában sajnálja, főleg, ha kiderül számára, hogy a húga milyen kétszínű, hogy neki hamarabb összejött, ráadásul sunyiban csinálják azzal a szerencsétlennel – tört ki magából MinJi igen érdekes információkkal ellátva engem.
– Ezt te honnan veszed?
– Sokszor az állásomat kockáztatva kémkedtem utánuk, mert nem akartam, hogy ChaeYoung hülyeséget csináljon, de nem hitt nekem, remélem, ha a saját szemével látja majd, akkor megváltozik a véleménye...
– De ha nem megy hozzá Jinhez, mindenki elveszíti az állását...
– Na és? – vonta meg a vállát a lány. – Munkát talál az ember bárhol, de boldogságot kevésbé.
– Szombaton egy órakor indul a gépem, addig van esélye meggondolni magát – mondtam rövid hallgatás után.
– Beszélek JiMinnel, és beadjuk mi is a felmondásunkat, akkor talán tudok hatással lenni ChaeYoungra – közölte a lány bizakodva.
– Bízom benned, MinJi! Rajtad kívül senki sem tudja őt jobb belátásra bírni – erősítettem meg a bizakodását.

Valahol a lelkem legmélyén rettenetesen szorítottam a lánynak, hogy térítse észhez az én Rosie-m, hogy ne kelljen remeteként elvonulva élnem, hogy nekem is legyen esélyem boldognak lenni...


/ChaeYoung/

Bár az üzletben nem örültek nekünk, hogy az utolsó pillanatban kérünk átalakítást, de akkor is szükségem volt egy rövidebb szoknyára, amiben el tudok menekülni. Hála Minjinek újra erősnek éreztem magam, és valahogy hidegen hagyott, hogy a többi személy mit is veszt azzal, ha elmegyek, mert a számomra fontos emberek, már rég nincsenek ott. A többiek meg nem ettetek értem semmit., sőt csak ellenem dolgoztak.

Végül az eredeti szoknyámból vágtak le annyit, hogy éppen a térdemig érjen, és ehhez kaptam egy szalaggal a derekamra erősíthető habos-babos szoknyát, ami nem az én világom volt, de arra jó volt, hogy takarjon mindent. Természetesen MinJi nem volt a meghívottak listáján, így megbeszéltük, hogy majd a kastély bejáratánál vár, aminek az udvarában lesz a szertartás.

Abban is biztos voltam, hogy nem hagyom szó nélkül a fájdalmaimat, és mind Jin, mind a húgom, és természetesen az apám is megkapja, amit megérdemel. Botrány lesz az egészből, ez biztos, de valahogy ez töltött el engem életerővel.

Odakint átveszem a táskámat a barátnőmtől, akitől könnyes búcsút kell vennem, mert ha TaeHyumg valóban ott lesz a reptéren, akkor nem fogom meggondolni magam, olyan sebességgel hátra fogom hagyni ezt a nyomorult életemet, hogy tiszta lappal új életet kezdjek, annak a férfinak az az oldalán, aki a mai napig feltétel nélkül szeret... Sőt talán még azt is merem állítani, hogy én is szeretem őt. Hiszen, ha nem szeretném, nem terveznék ekkora őrültséget, de nem én lennék, ha nem tenném.
Csupán egy taxit kell fognom, és a lehető leggyorsabban kiérni a reptérre, még a becsekkolás előtt. Mert repülőjegyet szerezni az utolsó pillanatban rettentően nehéz, és bizakodtam, hogy olyan hamar elérem a célpontomat, amilyen gyorsan csak lehet.

-

Szombat reggel még pontosítottam MinJivel az időpontokat, meg leadtam a minimális csomagomat, amit majd magamhoz veszek, és menekülök, ahogy csak a lábam bírja. Emiatt sem vettem fel olyan magas sarkú cipőt, inkább a sebesség a fontos, nem a stílus, meg a fodor alatt úgy sem látszik. Csak egy picike sminket tettem fel, a hajamat egyetlen hajtűvel kötöttem fel, éppen azzal, amit Taehyungtól kaptam még Párizsban, hogy emlékeztessem magam, hogy ki miatta is teszem ezt az egészet. Részben miattam, de Tae igen is megérdemli, hogy mellette legyek, hiszen annyiszor kockáztatta értem az ékletét, hogy ezt a sok jót meglehet, hogy sosem tudom majd jóvá tenni neki.

Aztán, amikor delet ütött az óra, idegesen indultam meg a vörös szőnyegen, mert azon vonultam végig, egy vörös rózsacsokorral a kezemben, ez is arra emlékeztetett, amikor TaeHyungtól tini koromban minden reggel kaptam egy szálat, még a suliban, hogy kifejezze, mennyire is érdeklődik irántam. Komolyabb a kapcsolatunk, mint azt bárki is gondolná, s mélyebb, mint a Mariana-árok, olyan, ami csak a mesékben létezik, én pedig nem hagyhatom, hogy ez a sorsszerű szerelem véget érjen. Egyszerűen mellette van a helyem, hogy családunk legyen, hogy együtt nevelgessük a gyermekeinket, hogy majd vénülő kezemmel foghassam az övét, hogy aztán egymás karjaimban érhessen a vég... Igen, mindez, amire a szívem legmélyén vágyom...

-

Arra a tipikusan unalmas zenére vonultam be, és örömmel néztem, hogy mindenki ott van, akinek lenne mondandóm, plusz még egy-két kolléga, meg pár számomra ismeretlen személy. Nem kértem kíséretet, csupán arra koncentráltam, hogy magabiztosan sétáljak be, szedjem a lábaimat egyiket a másik után, és közben azzal biztattam magam, hogy lassan szabad lehetek, nem kell senkinek a sorsával sem foglalkoznom, csak a sajátommal, és ez így is van rendjén. Talán már hamarabb is megtehettem volna, de ennél jobb alkalom, keresve se lenni, hiszen mindegyik megérdemli azt, amit fogok mondani. Előre kiterveltem, mit fogok majd mondani, de olyan gyomoridegem volt, hogy nem bírtam volna visszaidézni mindent, amit eltettem magamnak fejben, így rögtönöznöm kell... Se baj, még lehet, hogy így ártalmasabb is lesz.

Aztán, amint a pap belekezdett a szövegbe, az agyamon TaeHyunggal közös emlékeim cikáztak, a mosolya, a hangja, a lelkesítő szavai, ezek adtak nekem erőt. Hallottam, amint SeokJin igennel felel a kérdésre, majd amint a kérdés elérkezett az irányomban, egyre biztosabb voltam a válaszomban.
– Nem! – vágtam rá azonnal, mire az összegyűltek között halk moraj futott végig.
– Tessék? – kérdezett vissza Jin. – Talán csak rosszul hallottuk!
– Azt mondtam, hogy nem! – emeltem fel a hangomat keményen. – Nem és nem!
– Ugye tudod, hogy ezzel mit veszítesz? – kérdezett vissza a vőlegényem elfojtott hangon.
– Én nem veszítek semmit, de te annál inkább – húztam ki magam, majd belefogtam a magyarázatomba. – Én nem leszek kellékfeleség, mert tudom, hogy nem szeretsz már hónapok óta, és nem vagyok hajlandó olyan ember akarata előtt fejet hajtani, mint az apám.
– Miattad veszítek el mindent! – kiabált velem Jin, de csak megvontam a vállam.
– Apám éveken keresztül zaklatott, és nem hagyna rám semmit, csak mert lánynak születtem, csupán hozzákényszerít egy olyan emberhez, akit egykor szerettem, de csupán árnyéka önmagának. – Ebben a pillanatban vágtam földhöz a csokromat, hogy visszaadhassam a jegygyűrűmet neki, de közben azért megrökönyödve nézett rám. – Téged csak a haszon érdekel, holott elég pénzed lenne önmagadtól is, arról nem is beszélve, hogy jobban szereted a húgomat, hiszen ő fog neked hamarosan gyereket szülni, és nem én!
– Hallgass el, ChaeYoung! – Láttam rajta, hogy erre nem számított, kiborítottam a bilit alaposan, és ebből a botrányból egyhamar nem fog kimászni. – Kérlek!
– Még nem fejeztem be! – mosolyodtam el, és hirtelen meglepő önbizalom öntött el. – Remélem, apád megkegyelmez rajtad, és nem foszt meg attól, amint mindannyiunknál jobban szeretsz... A pénztől... De én nem vagyok hajlandó ilyen nyomorult és kétszínű társaság miatt feláldozni a saját boldogságomat!
– Nem teheted ezt velem! Gondolj legalább a húgodra! – győzködött tovább Jin.
– Ő éppen annyira nem érdemli meg a kegyelmemet, amennyire te, hiszen ő sem állt elém soha, hogy mi érez irántad, pedig milliószor megvédtem még apánktól is, de ezt kaptam hálából. – Leléptem a pódiumról, és még utoljára vetettem egy pillantást ChaeRire, aki könnyes szemmel nézett rám, a két aljas szemét, meg leesett állal bámult rám. Nem foglalkoztam velük, csupán egy gyors mozdulattal megszabadultam az uszálytól, a fátyoltól, és a hajamat kibontva lépdeltem távolabb ettől az aljasságtól bűzlő népségtől. – Sok boldogságot! – közöltem velük hidegen, majd hátat fordítottam mindenkinek, és olyan sebességgel sétáltam el, amennyire csak képes voltam.

Őrülten szedtem a lábamat, hogy időben elkaphassam MinJit, aki természetesen a kis táskámmal együtt várakozott rám. Csupán a személyes tárgyaim voltak benne, meg egyetlen váltás ruha, illetve némi megspórolt pénz a nemzetközi bankszámlámon, hogy új életet kezdhessek.
– Büszke vagyok rád! – ölelt át MinJi azonnal, amint meglátott, de nem bírta ki, hogy ne bőgje el magát.
– Én is magamra! – feleltem hasonlóan könnyes szemmel. – Fogunk még találkozni, ne sírj!
– Sohasem engedtelek el, mert valaminek vigyáznia kellett rád, de tudom, hogy a számodra legjobb emberrel leszel – vigasztalt, de úgy tűnt, hogy neki kellett volna vigasztalás.
A távolból már hallottam, amint a nevemet ordibálják, így nagyon hamar le kellett lépnem.
– Hívj fel, ha van valami! – köszöntem el tőle.
– Vigyázz magadra! – Ezekkel a szavakkal engedett utamra.

-

Talán két percet kellett várnom a taxira, és bizakodtam abban, hogy gyorsan el tud vinni a reptérre, mert alig maradt fél órám a repülő indulásáig. Tizenöt perc alatt értem ki, és jóval többet fizettem a sofőrnek, hála annak, hogy ahol lehetett kis híján a megengedettnél is gyorsabban ment.
– Tartsa meg az aprót! – mondtam neki, majd felmarkoltam a táskámat, és nagy sebességgel berobogtam a terminálba.

Mondjuk megnéztek a ruhám miatt, hiszen félig estélyi volt, félig menyasszonyi, de ez érdekelt a legkevésbé. El kellett kapnom TaeHyungot, amilyen gyorsan csak lehet. De amint behangoztatták, hogy már beszállhatnak abba a gépbe, amelyre a lelkem egy része igyekszik, kissé pánikba estem.

– A fenébe! – szitkozódtam. – Merre lehetsz TaeHyung? – Tettem fel magamnak a kérdést félhangosan, nem is számítva arra, hogy éppen a hátam mögül érkezik a válasz.
– Engem keresel? – Azonnal megfordultam a hang irányába, és abban a pillanatban utat is törtek maguknak a könnyeim, úgy ugrottam a nyakába.
El nem tudom képzelni, mennyi ideig ölelhettem őt, a hátamat simogatta, és igyekezett megnyugtatni, de meglehetősen ki voltam borulva.
– Sajnálom! – közöltem végül, két szipogás között.
– Én is! – válaszolta, majd elmosolyodott.
– Nem fogod elkésni a gépet? – tudakoltam, amint az utolsó pillanatra emlékeztetett a hangosbemondó.
TaeHyung ekkor villantott fel két repülőjegyet is, mire elkerekedett a szemem.
– Te tudtad?
– Hajlamos vagy arra, hogy az utolsó pillanatban gondold meg magad. MinJi mondta, hogy vegyek két jegyet, mert biztos abban, hogy nem fogsz rosszul cselekedni – magyarázta. – A gépünk ötkor indul, hacsak nem gondolod meg magad, hogy új életet kezdjük.
– Sohasem fogom meggondolni magam! – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Tiszta lappal, lehetőleg.
– Szeretlek! – mondta ki nagyon lágyan ezt a varászlatos szót, mire a szívem táncra perdült a mellkasomban.
– Én is szeretlek! – Olyan jól esett kimondani végre, hiszen ahogyan besétáltam arra a rémes helyre, már tisztában voltam az érzéseimmel.

Hagytam, hogy megcsókoljon, és úgy olvadtam el a karjaiban, mintha csoki lennék, és biztos voltam abban, hogy nekem ott van a helyem mellette, egészen a halálom pillanatáig...

VÉGE