Prológus

/ChaeYoung/

Azt mondják, hogy az első szerelem soha sem múlik el, de mindig véget ér... Nem hittem el, egészen addig a pillanatig, amíg az a bizonyos mindent elsöprő első szerelem véget nem ért. Pedig hittem, hogy majd együtt öregszünk meg, hogy majd életem végéig fogja a kezem, és megvigasztal akkor is, ha minden a nyakamba szakad... Milyen gyönyörű szép álom volt...

Éreztem, hogy valami nincs rendben TaeHyunggal, hiszen sosem volt velem mogorva, de az érettségi előtti időkben szinte nem is láttam, és már-már attól tartottam, hogy valamelyik hülye haverja vette rá valami eszementségre, amit nem mondhat el nekem, és azért valljuk be, hogy JungKooktól és JiMintől igenis kitelik valami eget rengető baromság. Rettegtem attól, hogy egyedül maradok, hiszen nélküle csak egy senki vagyok, nélküle a régi és unalmas Park ChaeYoung leszek, nem pedig az a nagyszájú és megállíthatatlan, aki most vagyok, hiszen két éve még az voltam, én pedig mindent megtettem annak érdekében, hogy apámmal szembemenjek, még akkor is, ha ezért verés járt, vagy épp valamiféle válogatott lelki kínzás, mert tudtam, hogy Tae mellettem van, és ő az egyetlen, aki megért engem. Mindig azt mondogatta, hogy ketten vagyunk a világ ellen, hogy mi ketten együtt bármire képesek vagyunk. Kár, hogy jobban hittem kettőnkben, mint ő maga...

Azt terveztük, hogy együtt megyünk egyetemre, bár apám nagyon nem díjazta, hogy olyat akarok tanulni, aminek köze nincs a cégéhez, hiszen elvárta volna, hogy érettségi után ott dolgozzam, és hiába egy darabig érdekelt volna a reklámokkal való foglalkozás, de ő csak azt akarta, hogy titkárnőcske legyek, az ő titkárnőcskéje, de ennél jóval többre voltam hivatott, nem arra, hogy kávékat csináljak, és papírokat vegyek jobbról-balra, meg legyek csinos, és mosolyogjak. Érdekeltek a nyelvek, és a kedvesemet is, legalábbis azt hittem... Miért kellett, hogy ez a szerelem ennyire elvegye az eszemet...

Az érettségi bizonyítványosztáson is csak pár szót beszéltünk, de TaeHyung arca már akkor is tele volt keserűséggel.

– Beszélnünk kell! – jelentette be, majd további szó nélkül elviharzott volna, ha hagyom.

– Ennyi? – kérdeztem vissza dühösen. – Hetek óta kerülsz, megőrülök, hogy nem tudom, mi bajod van. – Meg akartam érinteni az arcát, de elrántotta a fejét, mire a szívem is megszakadt. Mi van, ha másik lány van a dologban? Van valakije vajon rajtam kívül is? – A mi a fene van veled?

– Este találkozzunk a mólónál – közölte végül, majd távozott.

Sírni szerettem volna, de nem hagyhattam, hogy azok a lányok, akik éppen arra vágytak, hogy mi szétmenjünk, ezt lássák. Soha sem szabad megadni azt az örömet az ellenségeidnek, hogy azok sírni lássanak. A mólóhoz milliónyi emlék köt, milliónyi nevetés, az első csók, és milliónyi szenvedélyes pillanat... Nagyon nem akartam, ott hallani, hogy „ Bocsi, kicsim, de van valaki más, akit szeretek, és már nem kellesz!”

Ennek ellenére, este, sötétedés után leléptem, és ahhoz a mólóhoz siettem, ami nem messze volt tőlünk, egy kis tóhoz volt köthető, az erdőben, s mivel alapvetően kertvárosi részben laktam, nem volt szokatlan a zöldövezet, sem a vízpart. Zsebbe dugott kézzel bámulta az enyhén fodrozódó vizet, én pedig meg akartam lepni azzal, hogy hátulról magamhoz ölelem. Bármennyire is szerettem volna pozitív érzéseket látni az arcán, csak a sötét csalódottság volt rajta, és töménytelen fájdalom, mintha búcsúzni jött volna.

– Elárulod, hogy mi bánt? – próbáltam kipuhatolózni, mi lehet a fájdalmának az oka, de csupán lemondóan sóhajtott. – Elkövettem ellened bármit is? Vagy van valakid? – Nem válaszolt, csupán nézett rám a gyönyörű barna szemeivel. – Válaszolj az isten szerelmére! – Dühömben ököllel a mellkasára ütöttem, de szótlanul tűrte, ahogyan ütlegelem. – TaeHyung, kérlek! – A könnyeimmel küszködtem, mire méltóztatott reagálni az ellene irányuló támadásokra.

– Elég! – intett le hűvösen.

– Miért nem mondasz semmit? Így nem tudok neked segíteni...

– Rosie... – Szinte suttogta a becenevem, amit ő adott nekem, csak ő szólított így, de az a fájdalom, ami körbe lengte a hangját megrémített. – El kell mennem, és nem vihetlek magammal!

– Hová, és mégis miért? – Azonnal pánikba estem... Nem, nem, nem... Nem mehet el, nélkülem nem... – Veled megyek és kész!

– Nem lehet!

– Miért nem? Nem hagyhatsz itt.

– Nem tehetek mást.

– De miért nem? Tudni akarok mindent! – akaratoskodtam. – Ennyi ideig úgy kezeltél, mintha nem is lennék, most meg bejelented, hogy elmész, de nem mondod meg, hová? Mi a fene ez az egész?

– Nem mondhatok semmit!

– Miért nem?! – kérdeztem megint, megemelve a hangom.

– Mert azzal veszélybe sodornálak. Itt kell, hogy hagyjalak, a szívem szakad meg emiatt, de nem tehetek mást.

– Ez olyan, mintha szakítani akarnál velem? – esett le hirtelen, miközben éreztem, ahogyan egy könnycsepp végigszaladt az arcomon. – TaeHyung, ezt nem teheted velem, annyi mindent el kellett viselnem miattad.

– Szeretlek, Rosie, mindennél jobban, de így van... Muszáj befejeznünk!

– Nem akarom. Egy másik lány miatt van, igaz? – A szomorúságom átváltott haragba, és egyből gyanúsítgatni kezdtem. Bár magának köszönheti, mert ha elmondja az okokat, akkor nem kell a legmeredekebb verzióra gondolnom.

– Nem – Vágta rá azonnal, nem is gondolkodott rajta, és láttam az arcán, hogy igazat mond. – Életem végéig itt lennék veled, és boldoggá tennélek. Nem akarom, hogy sírj miattam!

– Visszajössz valaha is?

– Nem tudom, épp ezért ne is várj rám.

– Tessék? – Esett le az állam kis híján. – Mégis csak egy másik lány lehet a dologban...

– Jó, akkor hidd ezt! – Most rajta volt a sor, hogy megemelje a hangját az ostoba erőlködésem miatt. – El nem tudod képzelni, hogy milyen nehéz ez nekem, de ha maradok, nem csak téged, hanem mindenki mást veszélybe sodrok, és ezt nem akarom. El kell, hogy engedj! Nem akartam szó nélkül, és búcsúzás nélkül elmenni. Erre készülök hetek óta, hogy elmondjam, nem maradhatok itt veled, és nem is tudhatod, hogy hová megyek.

– Az apám ezt várja el tőled? – Köztudott, hogy apám utálja őt, emiatt is kaptam tőle nem egyszer, de hogy ilyen messzire menjen, sosem gondoltam volna.

– Ez nem ilyen egyszerű. Nem akarom, hogy ennél jobban belekeveredj ebbe – vigasztalt, és közben azon volt, hogy letörölje a könnyeimet. – Viszont nem várhatom el tőled, hogy várj rám! Előtted az élet, és megérdemled, hogy boldog legyél, még ha nem is velem... 

Bele akartam merülni abba, hogy mással úgy sem lehetek boldog, meg nekem csak ő kell, de az, hogy megszorította a kezemet, visszahozott a gondolkodásból.

– TaeHyung! Ne csináld ezt velem! – könyörgőre fogtam a hangomat, de hajthatatlan volt.

– Szeretlek! – Mindösszesen ennyit mondott, majd egy lépéssel eltávolodott tőlem egy lépést.

 Egyre kevésbé szorította a kezem, és éreztem, hogy kicsúsznak az ujjaim a kezéből. Utána kaptam volna, de felgyorsította a lépteit.

Vissza sem nézett, de hallottam, ahogyan sír, és épp annyira szarul esett neki is ez a búcsúzás, mint nekem... Ott voltam összetört szívvel, magyarázatok nélkül, és hirtelen igen vonzóvá vált, hogy a vízbe vessem magam. 

Kár, hogy tudok úszni...

7 évvel később

Az első évem maga volt a pokol, apám terrorizált, és nagyon sokat fogytam. Egyetemre mentem, és csak a reklám szakértőnek vagy nem is tudom minek nevezzem, annak tanultam, de komolyabban érdekeltek a nyelvek, és már az ötödik felsőfokú nyelvvizsgámat szerzem meg... Talán ez segített abban, hogy megfeledkezzem TaeHyungról... Ez olyannyira jól sikerült, hogy hála apám telhetetlenségének, bővítette a céget, és egy másik cégcsoporttal kezdett egyezkedni. Immár ingatlanokkal, külföldi ügyekkel is foglalkozik, mihez jól jött a szaktudásom, vagyis a nyelv ismeretem, hiszen az anyanyelvemen kívül angolul, kínaiul, japánul, spanyolul, és franciául is beszélek, de szemezek még a német, és egyéb kisebb ázsiai nyelvvel is. Belemerültem ebbe, és felejtettem, hosszú éveken keresztül igyekeztem elkerülni mindent, ami arra a szerelemre emlékeztetett, főleg úgy, ha azt kérte a fiú, hogy legyek boldog nélküle is...

Immár hét éve, hogy fogalmam sincs mi lehet vele, de mostanra miért is érdekelne, hiszen a másik cég tulajának a fia meglepően rendesnek bizonyult, olyannyira hogy alig három hónapja a menyasszonya vagyok... De hogy szeretem-e őt annyira, mint a legelsőt egykor... Nem... és nem is fogom...

-

Hétfőn reggel a szokásos megbeszéléssel indult a hét, és bár nem egyszerre jártunk be SeokJinnel munkába, odabent mindig szívélyesen fogadott. Természetessé vált, hogy mellettem van, de feleolyan szenvedély sem volt jellemző rá, mint azt szerettem volna. Ezúttal nekem kellett volna egy üdítőreklámhoz előkerítenem a modelleket, és bár milliónyi idol közül lehetett volna választani, egyezkedni az ügynökségekkel nem mindig volt az egyszerű.

Összesen tíz fő volt a meetingen, és miután megbeszéltük a heti terveket, kopogással zavartak minket. El nem tudtam képzelni, hogy ki lehet az, de amint belépett az illető, azt hittem, hogy szörnyethalok... Magas, nyurga alak, elképesztő arcvonások, de sokkal férfiasabb, mint az emlékeimben, és amikor megszólalt a mély basszusán, a szívem össze-vissza kezdett kalimpálni.

Nem! Ez egyszerűen nem lehet igaz... Eltelik hét év és felbukkan... Ráadásul itt... Bíztam benne, hogy csak vendég, és holnap távozik is, vissza oda, ahonnan jött, ahol eddig bujkált.

De aztán minden reményem összetört...

– Á, éppen időben! – mosolygott rá SeokJin. – Kedves mindenki! Bemutatom az új marketing szakemberünket, Kim TaeHyungot! Mától velünk dolgozik, és ChaeYounggal karöltve fogja lebonyolítani a következő időszak projektjeit!

És Park ChaeYoung abban a pillanatban el is ájult...