A MÚLT - 3. fejezet

/TaeHyung/

Az első reakcióm az volt, amikor megláttam a házat belülről, hogy minek ez a fényűzés, főleg úgy, hogy állandó vitatkozásnak a színtere ez a ház. Vagyis az volt, szerintem... Bárcsak egyszer hallottam a vitatkozás zaját, de ha egyszer megesett, nem zárja ki annak lehetőségét, hogy gyakori az eset. Az a lány némiképpen elég bambán nézett rám, de az anyja készségesen kisegítette, és a lánya helyett vette át a tálcákat a kezemből. Épp annyira volt kedvem itt lenni, mint amennyire látszott rajtam. A lelkesedésem a béka feneke alatt volt, és ezt a szüleim is tudták.

Aztán amikor szembesültem azzal, hogy mekkora egy szemét alak az apa valójában, aki az este folyamán egyetlen jó jelzőt sem tett a kis családjára. De hát volt két szépséges lánya, meg egy annál is szebb felesége, nem tudtam mi a fene baja lehet az életében, főleg, hogy van munkája, és ilyen csodás otthona. Arra a következtetésre jutottam, hogy minél gazdagabb valaki, annál boldogtalanabb is, mert sosem elégszik meg azzal, amije van.

A szüleim meglepően jól elbeszélgettek az nővel, a férfi mindösszesen beszólogatott, de a szüleim ezt olyan szépen figyelmen kívül hagyták, hogy magamban már kis híján megmosolyogtam a jelenetet. Ugyan abban a pillanatban, amikor ChaeYoung utasítást kapott az anyjától az ital töltésére, még a kezében is remegett az üveg, így sebesen korrigálnom kellett, de amint hozzáértem, mintha valami vibrálás éreztem volna a bőrömön, és ez neki is feltűnt. Lopva pillantott az apjára, de az annyira bele volt feledkezve a mobilja nyomkodásába, hogy észre sem vette, mi zajlik körülötte. Azonban láttam szerencsétlen lányon, hogy retteg az apjától, és ezt éreztem a kisebbiken is, akit ChaeRi néven mutattak be. Ő is a sulinkba járt, első évesnek tűnt. Arról nem is beszélve, hogy az anyjuk is némiképpen távolságtartással kezelte a saját férjét, akit szeretnie kellene, de olyan jeges volt a hangulat, hogy már csak a hópelyheket vártam, meg azt, hogy mikor lehet hógolyózni...

Valahogy fellélegezett a társaság haza része, amikor az apuka bejelentette, hogy távozik, de olyan becsmérlően szólt a nagyobbik lányhoz, hogy akaratlanul is ökölbe szorítottam a kezem. Miért van erre szükség?

Végül inkább a kisebbik lány vitte fel azt a nyomorult teát, amit személy szerint legszívesebben forrón a pasas képébe nyomtam volna, annyira utáltam, az efféle igazságtalanságot. Aztán már csak a csörömpölésre kaptam fel a fejem, épp ahogyan mindenki, meg arra, hogy a kislány felsikkant, nyilvánvalóan megijedhetett valami miatt, és elejtette a csészét. Ez bárkivel előfordulhatott volna, de az hogy ChaeYoung a könnyeivel küszködve pattan fel, és rohan az egyik ajtó irányába, némi megdöbbenésre adott okot. Aztán a nő elnézést kért, és felsietett az emeletre, ahol aztán nagy hanggal szidta meg a férjét, pontosabban csak szerette volna, mert az arcába nyomta az ajtót. Ebben a pillanatban elkönyveltem magamnak, hogy soha többet nem vagyok hajlandó ide betenni a lábam, mert egészen véletlenül még megverném ezt az öntelt alakot. Így tehát az anyuka inkább a kisebbik lányát nyugtatta, én pedig eldöntöttem, hogy meglesem, merre lehet a nagyobbik, nehogy véletlenül valami ostobaságot csináljon, mivel egyáltalán nem ismertem, nem tudtam miképpen reagál bizonyos eseményekre.

Elnézést kértem a szüleimtől, de akkor sem nézhettem tétlenül azt a pusztítást, ami itt folyt. Abba az irányba indultam el, amerre a lány ment, és egy rövidebb folyosó után már csak egy hatalmas barna ajtóval álltam szembe. Ez vezetett a hátsó kertbe, ahová egészen elláttam a saját szobám ablakából. Bíztam abban, hogy a szemben lévő szobában nem ez a fazon tartózkodik, mert akkor megdobálhattam volna kaviccsal, meg rohadt gyümölccsel, vagy épp tojással, megérdemelt volna bármilyen hasonló gyerekes csínytevést.

Egyszerűen szörnyű volt látni, amint az a karcsú lány, ennyire magába van roskadva, a hintaágyon ücsörögve zokogott. Elég hűvös volt, de mit is vártam március vége felé, hiszen hiába a nappali kellemes hőmérséklet, éjjel hideg van, vagy éppen bármikor bármi történhet.

– Jól vagy? – böktem ki végül az első kérdést, ami az eszembe jutott, de a lány rám sem hederített. – Hé, hozzád beszélek! – löktem meg a vállát óvatosan. – Meg fogsz fázni!

– Nem izgat! – közölte velem szipogva. – Remélem, lesz valami komoly bajom, és bele is halok!

– Így nem beszélhetsz! – szidtam meg kiakadva. Más mit meg nem adott volna azért, hogy csak egy kicsivel továbbélhessen. – Az életedről van szó!

– Ezt te annak nevezed? – emelte rám könnyáztatta arcát. A kezébe nyomtam egy zsebkendőt, míg egy másikkal óvatosan letöröltem a könnyeit.

– Talán nem a legegyszerűbb, de örülj, hogy életben vagy!

– És mire megyek vele, ha nincs egy szabad percem sem, amikor ne ellenőriznének, amikor nem aláznának meg, vagy valami... Gyűlölöm ezt az életet!

– ChaeYoung! Nem akarj mindenkinek megfelelni! Felelj meg annak, aki számít!

– Fogalmad sincs arról, hogy miken mentem keresztül, vagy miket művelhet velem az apámnak csúfolt szörnyeteg! Tehát, te ne mondd meg, nekem, hogy mit tegyek! – Az, ahogyan beszélt róla, nagyon sok mindent elárult, és a hangnem, amit megütött is jelzésértékű volt számomra. Nem haragudtam rá, hiszen tele volt félelemmel, amit megértettem, de azt is tudtam, hogy szüksége van valakire, aki közelebb van, mint a barátnője. Egyszerűen segíteni szerettem volna neki, hogy ne lássa ilyen sötéten az életét, mert igen is ki lehet találni valamit az apja ellen is.

– Ne hidd azt, hogy nekem sokkal könnyebb!

– Neked két szülőd is van, aki szeret – vágott vissza.

– Neked meg van testvéred! – vontam meg a vállam közömbösen. – Ami valljuk be, egy nagyon jó dolog!

– Neked miért nincs, ha már itt tartunk?

– Volt – sóhajtottam lemondóan. – Maradjunk ennyiben!

Az arcomat kémlelte, én pedig nem mondtam semmit sem, erről akkor sem fogok beszélni, ha órákon át könyörög. Erről senkinek sem beszélünk, nem akarom azokat a sebeket újra feltépni, hiszen valamilyen szinten megbékéltem a helyzettel, de akkor is hiányzik. Hiányzik a húgom...

Csak egy pillanatra érintettem meg a karját, de olyan hideg volt a bőre, s láttam rajta, hogy majd’ megfagy.
– Meg fogsz fázni! – szólaltam meg hosszas hallgatás után, megerősítve a legelső megállapításomat, de azért kibújtam a pulcsimból, és a hátára terítettem, mire elkerekedett szemmel nézett rám. Nyilván nem várt egy ismeretlen személytől efféle önzetlenséget.

– Így viszont te fogsz! – mondta csendesen, de azért magához ölelte a pulcsim ujjait, mintha valami megnyugvást várt volna tőle.

– Gyere! – pattantam fel, majd feléje nyújtottam a kezem. – Menjünk be!

– Nem akarok! Utálok odabent lenni! Itt kint legalább érzem a lebegőt, és látom az égboltot, olyan szabadnak érzem magam.

– Én, veled ellentétben nem akarok egy alapos megfázást, lázas sem akarok lenni, és nem kell, hogy napokon keresztül nyomjam az ágyat – vélekedtem. – És nem kéne az sem, hogy te nyomd az ágyad, mert akkor a nap huszonnégy órájában otthon kellene lenned.

Láttam rajta, hogy végiggondolja, amit mondtam neki, és lassan feltápászkodott. A vállainál fogva terelgettem magam előtt, amit némán tűrt, de még ennek ellenére is csak vánszorgott. Értem én, hogy nem akar egy légtérben lenni az apjával, de ha az az ember aludni tért, akkor talán már nem is fog problémát okozni. Pillanatnyilag...

Odabent fojtott hangon ment a beszélgetés, csodáltam, hogy a szüleim nem léptek le, de ismerve őket, bennük is épp olyan nagy az együttérzés, mint bennem.

– Ó, ChaeYoung! – sietett közelebb hozzánk az asszony, és ölelte át a lányt, aki ismét a könnyeivel kezdett küszködni. 

Meglepődtem azon, hogy ennyire érzékeny, nem értana, ha lenne valaki mellette, és nem tudtam eldönteni, hogy azért súgja valami ezt nekem, mert ilyen nagylelkű ember lennék, vagy azért mert valójában elveszett vagyok magam is. De talán az is közre játszik, hogy ez a lány összességében, elég vonzó, vagyis nem értem, hogy miért nincs egyetlen srác sem, aki érdeklődne utána. Vagy csak az én szemem van beállva a csiszolatlan gyémántokra...

– Ez az ember mindig ilyen? – faggattam Kim asszonyt, aki hatalmasat sóhajtott.

– Csak rossza passzban van! – válaszolta végül. – Nagyon sajnálom, hogy ezt végig kellett nézniük. Én csak szerettem volna, ha jobban megismerjük az új lakókat, hiszen eddig az összes új szomszédunkat meghívtuk.

– Az is ilyen ramatyul ment? – érdeklődtem ártatlanul.

– TaeHyung! – pirított rám anyám szigorúan.

– Többnyire – szólt közbe ChaeYoung. – Nincs rossz passzban! – Ezt inkább már az anyjának címezte. – Mindig ilyen!

– Valóban így van? – kérdezte apám.

– Sajnos! Én tényleg nem... nem gondoltam, hogy ez lesz belőle. – Hát abban a pillanatban, hogy láttam, hogy az nő is, mennyire ki van bukva a férje kegyetlensége miatt, biztosra vettem, hogy volt valami igen sötét dolog a háttérben, én pedig ki fogom deríteni, mert az ilyen embernek a börtönben lenne a helye... Nesze neked, családon belüli erőszak...



/ChaeYoung/

Össze voltam zavarodva, több szempontból is. Itt egy srác, aki először kioktat, majd aggódik értem, aztán segít, és ráadásul nem is ismerem... De a szomszédom, amiből bármi lehetne, de a szívem foglalt... Vagy meglehet, hogy hallgatnom kellene MinJire. Nehezen tudnék lemondani JungKookról, de akkor is... Szeretem őt egyáltalán? Meg mi a fene a szerelem maga, ha én még sosem éltem át? Legalábbis úgy igazából... Az este szörnyű volt, nehezen aludtam el, és hiába volt bezárva az ajtó, mégis féltem, hogy ez nem fogja apámat megállítani abban, hogy bosszút álljon rajtam. Ám aztán elég korán lelépett, halottam, ahogy elhajt a kocsijával, és fellélegezhettem, hogy egy darabig nem látom. Sajnáltam a húgomat, de ennek ellenére nem is hagyott nyugodni, amit TaeHyung mondott. Volt egy testvére... Mi az, hogy csak volt, és mi lett vele? Vajon hol lehet most? Egyszerűen szerettem volna tudni, de valami azt súgta, hogy nem fogom tudni belőle kiszedni. Ez éppen olyan, hogy én sem beszélek apám szörnytetteiről, pedig lenne miről...

Azon sem csodálkoztam volna, ha ChaeRi ma otthon marad, hiszen tegnap igen csúnyán elvágta magát azzal a porcelándarabbal, arról nem is beszélve, hogy kisebb égési sérüléseket i szenvedett. Aztán kiderült, hogy TaeHyung édesanyja látta el, hála annak, hogy ápolónő, nem esett nehezére szakszerűen ellátni.

Kifelé lestem az ablakon, és a fényviszonyok miatt átláttam a szomszédba, és érdekelt, hogy ki lakik ott, de amint a fiú kilépett a fürdőből egy szál törülközőben a szívem kihagyott egy ütemet. A fenébe! Kell nekem leskelődnöm... Ugyan nem volt rossz látvány, mert elég szálkásan izmos teste volt, de ha megszabadul attól a törölközőtől, én elhalálozom egy szívinfarktusban, és bár tegnap még nagyon nem láttam az értelmét, ahogy a szomszédom után leselkedem, talán meg kellene fontolnom, amit mondott... Viszont, ha a tükörképemet nézem, és azt, hogy mennyi borzalmas dolog ért eddigi rövidke életem során... nem nagyon kellene ezt erőltetnem. Levettem a szemem TaeHyungról, de elég későm, mert éppen azon volt, hogy ledobja a törülközőt, én pedig a szememet is eltakarva fordultam el, miközben valami megmagyarázhatatlan forróság öntötte el szinte az egész testem, de az arcom úgy égett, mintha fáklya lenne.

Inkább azzal foglalkoztam, hogy felöltözzek, de nem nagyon volt kedvem még iskolába menni sem, pedig erősen az érettségire kellett koncentrálnom. Nehéz, ha minden ellenem van... Végül fél órával később az oldalamon a húgommal igyekeztem a megállóba, ahol megdöbbenésemre Tae már ott volt.

– Jó reggelt, szomszéd! – üdvözölt, mire elképedtem. – Hogy vagy? – fordult a húgomhoz, és a kezébe vette a testvérem sérült kezét

.

– Megvagyok, köszönöm! – mosolyodott el ChaeRi, én meg még mindig ki voltam akadva. – Anyud remek munkát végzett!

– Hát, igen! – ismerte el. – Elég régóta benne van már a szakmájában. És te hogy vagy? – fordult az irányomba a fiú. – Megnyugodtál végre?

– Amint leléptem otthonról, jól leszek!

– És velem mi lesz? – faggatott a húgom meglepve.

– Téged is viszlek magammal – mondtam határozottam, és rászorítottam az ép kezére megnyugtatásképpen.

– Tegnaphoz képes egészen határozott lettél, a céltalan sodródáshoz, és az utálom az életemhez képest – vigyorodott el a fiú, majd illedelmesen előre engedett minket a frissen megérkező buszra.


-



Az elkövetkezendő pár nap meglepően nyugodt volt, az egyetlen, aki meglepett az MinJi volt. Péntek reggel volt, én meg nem vártam a hétvégét, mert a szombati suli helyett a könyvtárba terveztem lenni, és nem otthon, mint a többség, mert valahogy egyetlen porcikám sem kívánkozott haza. A szomszédba annál inkább... TaeHyung, minden reggel megkérdezte, hogy vagyunk, sőt a húgomnak édességet is hozott, engem meg minden reggel megdicsért, hogy milyen remekül nézek ki, pedig egyáltalán nem voltam megelégedve magammal, így érthető módon nem is hittem neki, bíztam benne, hogy előbb vagy utóbb csak feladja. Udvariasan fogadtam a bókot, minden reggel, és abban bíztam, hogy apám nem küld utánam kémeket, hogy megfigyeljék a lépéseimet, hiszen nem sok maradna TaeHyungból, ha apám fülébe jutna, miket mond nekem. Pedig ezek csak ártatlan bókok voltak, maik szerintem, arra voltak hivatottak, hogy feldobják a kedvemet, és hazudtam volna, ha azt mondom, hogy nem esett jól... Talán mégis is csak van remény számomra...

– Mennyire sietsz haza? – fordult hozzám kérdő pillantással MinJi.

– Ez hülye kérdés volt – forgattam a szemem.

– Remek, akkor eljöhetsz velem vásárolni!

– Minek? Nincs elég ruhád?

– Kell valami különleges – közölte a lány, amint kiléptünk az iskola kapuján.

– Ugyan minek? – néztem rá értetlenül.

– Mert randim lesz este – ragyogott fel az arca.

– Mi a fene? És kivel?

– Azt nem mondhatom meg, mert kinevetsz.

– Milyen barátnő az olyan, aki kineveti a másikat?

– Ha meg tudod, hogy kinek mondtam igent, akkor ki fogsz akadni – javította ki magát.

– Nem hiszem el, hogy éppen JiMinnel akarsz találkozni – fakadtam ki magamból egyszerre dühösen és meglepődve. – Azt mondtad, hogy vele soha sem randiznál, mert egy idióta.

– Csak azért megyek el vele, hogy békén hagyjon. Egyszerűen belefáradtam abba, hogy ott legyeskedik körülöttem, a többi csaj meg fújtat rám. Ha rájön arra, hogy mi valójában nem illünk össze, akkor talán leszáll rólam – magyarázkodott hevesen. Volt ráció abban, amit mondott, de akkor nem értem, hogy minek kell kicsípnie magát, ha valójában nem akar semmit sem a fiútól.

– Minek kell neked ehhez új ruha? Mi van, ha éppen amiatt kellesz neki még jobban, ha rendesen felöltözöl?

– Tudod, hogy milyen, azzal a hígagyú haverjával együtt... Ha elmondhatja, hogy randizott velem, csak egy trófea vagyok a többi közül, és kész...

– És te beállsz a sorba? Ugye tudod, hogy nem a randi számít, hanem, hogy milyen gyorsan kötsz ki alatta – vázoltam a szituációt.

– Amiből nem lesz semmi, mert a randi első tíz percében ki fogom akasztani, és soha többet nem akar majd rám nézni sem... Hiszen melyik fiút érdekeli a legújabb romantikus dorama részlete – nevette el magát a lány.

– És ha mégis bejössz neki még így is? Akkor mit csinálsz?

– Nem tudom. Ezen még nem gondolkodtam. Biztos, ki fogok találni valamit, a lényeg, hogy a közelembe se jöjjön, mert nem tudok tőle gondolkodni sem...

– Várj... – intettem le elgondolkodva. – Ezek szerint tetszik neked?

Nem jött azonnal válasz, de az arca mindent elárult. Csak az ő szülei, se díjaznák, ha egy ilyen alakkal állna össze.

– Te magad mondtad, hogy egy idióta, most meg kiderül, hogy tetszik? – El voltam képedve.

– Nem a pasi tetszik, hanem az, ahogy igyekszik – hangzott a válasza, de ez épp annyira nem volt megnyugtató, mint az a tény, hogy JiMinnel fog találkozni az este folyamán. – Ha már itt tartunk – váltott témát fél pillanat alatt. – Ki az a szépfiú, akivel minden reggel suliba jössz?

– A szomszédom – vágtam rá, majd további szavak nélkül szálltam le a buszról, ami elvitt minket a plázáig...