A JELEN - 12. fejezet

/ChaeYoung/

Egy pillanat erejéig tényleg azt hittem, hogy meghalok, ennyire erős alhasi görcsöt még nem éreztem soha, olyan volt, mintha az egész ki akart volna szakadni a helyéről. Aztán már csak arra emlékszem, hogy összeesem és sírva fakadok a fájdalomtól, majd TaeHyung ígéretére, hogy hív egy mentőt nekem. El nem tudtam dönteni, hogy mi a fene lehet ez, ám amint rövidesen észhez tértem egy kórházban, azonnal felvilágosítottak. Nem voltam felkészülve egy gyermek érkezésére, de őszintén annak elvesztésére sem, így azonnal kiborultam, amint kiderült számomra, hogy egy alig öt hetes kis életet veszítettem el. Aztán a sokk után, matekozni kezdtem, és mivel Jinnel hónapok óta nem bújtunk össze, biztosra vettem, hogy az éppen TaeHyung gyereke lett volna, de már nincs többé...

Ez egyrészt rettenetesen esett, de másrészt, ha életben marad meglehet, hogy nagyon sok mindenen változtatott volna. Talán, ha hatalmas hiszti árán is, de leléphettem volna, ha kiderül, hogy én magam sem voltam túlzottan hűséges, bár nem is éri meg, ha MinJi igazat mond, akkor Jin sem volt az, legalább lenne más kiút is ebből a rémálomból, de félek, hogy túl sokat veszíthetek.

Persze nyugtattam magam azzal, hogy mindegy is, talán jobb ez így, hiszen még egy bajjal kevesebb, és talán okkal halt meg, talán eleve nem is lett volna életképes. Jobb ez így, mintha félidőben történt volna vele valami. Azt biztosan nem hevertem volna ki soha... Ugyan nem tudtam volna meg nem történté tenni a dolgot, így ezzel a teherrel kellett leélni a további napjaimat. Arról meg nem is beszélve, hogy fogalmam sem volt arról, hogy TaeHyung miképpen vélekedik erről az egészről, hogy ő tudja-e, de aztán, amint megjelent a szobában, képtelen voltam szembe nézni vele.

– Hogy érzed magad? – kérdezte azonnal, és nem volt rest egy gyors puszit nyomni a homlokomra.
– Vacakul – feleltem könnyes szemmel.
– Sajnálom – szorította meg a kezem.
– Mit? Hogy sikerült összehozni azt a gyermeket, vagy hogy valamilyen oknál fogva mégis csak meghalt?
– Mindkettőt. Én lettem volna a legboldogabb, ha nem történik ez. Talán könnyebben szabadulhattál volna egy boldogtalan kapcsolatból.
– Egy kicsit talán nem bánom, hogy így alakult – sóhajtottam lemondóan. Majd visszafojtva a könnyeimet, folytattam: – Egyáltalán nem állok készen arra, hogy anya legyek!
– Azt hiszed, hogy hagytam volna, hogy egyedül küzdj meg ezzel a teherrel?
– Nem tudom, annyi minden van, amit a fejet tetejére állítana egy gyerek.
– Például a hálátlan vőlegényed kihajítana, és leléphetnél velem? – vonta fel a szemöldökét. – Nem is hangzik ez olyan rosszul!
– TaeHyung! Én nem akarom ezt! Én nem vagyok az a típus, akiből jó anya lenne, tehát, ha kimarad az életemből, egy kicsit sem fogom bánni.
– Csak azért, mert nincs melletted megfelelő férfi! – közölte velem jeges hangon. – Pihenj egy kicsit! Majd később találkozunk!

Láttam rajta, hogy egy kissé sértve érzi magát, és meglehet, hogy jogosan haragszik rám, de nem tudok ezzel mit tenni...

-

A következő napot is bent töltöttem a kórházba, teljesen egyedül, mert nem volt kíváncsi rám, sőt akkor is levegőnek nézett, amikor utoljára felszállt a gépünk, hogy végre hazavigyen minket. Nem köszönt el, nem nézett rám, sőt még az irodában sem láttam, és valahogy mégis csak hiányzott. Nevetségesen hiányzott a közelsége, és gyűlöltem magam amiatt, hogy valójában én üldöztem el a makacsságommal.

Jin sem találtam otthon, és olyan egyedül éreztem magam, mint tini koromban, amikor a húgomon kívül nem volt mellettem senkit, nem hittem volna, hogy éppen ő lesz a legkomolyabb vetélytársam. A hétvégén sokat pihentem, és úgy voltam vele, hogy hétfőn csak elmegyek és szerzek egy menyasszonyi ruhát. Valami egyszerűre gondoltam, semmi cicoma, vagy nagyzás, hiszen csak egy gyors szertartás lesz, aztán meg amint lehet elválok.

Amint beléptem a legpuccosabb ruhaszalonba, azonnali gratulációt kaptam az ott lévő eladótól, aki szebbnél szebb ruhákat mutatott nekem, de egyik sem nyerte el a tetszésemet, talán csak azért mert semmi kedvem sem volt ehhez az egészhez. Végül egy hosszú csipke ujjú, A-vonalú ruhába bújtam bele, aminek volt egy csillogó öve is, meg a vállaimat szabadon hagyta. Tetszett, de annyira idegennek éreztem magamon. Aztán a lány felajánlotta, hogy keres olyat, ami hasonló fazonú, de pánt nélküli, meg kicsit több csipke a szoknyán is jól mutatna. Hagytam, hogy végezze a dolgát, addig igyekeztem a megbarátkozni a tükörképemmel.

– Szerintem, ez a tökéletes választás! – hallottam meg TaeHyung hangját a hátam mögött, a szívem pedig eszeveszett ritmusban kezdett verni.
– Te mi a fenét keresel itt? – nézett rá elkerekedett szemmel.
– Búcsúzkodni jöttem!
– Tessék?
– Visszamegyek New Yorkba!
– Visszamész Sanához?
– Nem. Az a város óriási, nem hiszem, hogy összefutok majd vele, de én nem vagyok hajlandó végignézni, amint tönkre teszed az életed. Szerettelek volna, visszakapni, szerettelek volna szeretni, ahogy régen, de ez nem fog menni, ha te ahhoz ragaszkodsz, ami árt neked, mert azt hiszed, hogy nincs más választásod, holott mindig van választási lehetőség. Szeretlek, Rosie, mindennél jobban, de te nem hagyod, hogy szeresselek, épp ezért, inkább elmegyek! Szombaton, egy órakor indul a gépem, úgy tudom, hogy délben kezdődik a szertartás, esz időd meggondolni magad az utolsó pillanatban is, bár tudom, hogy nem fogod – magyarázkodott hangosan, én meg nem mertem sem közbe vágni, sőt még levegőt venni is alig, mert nem tudtam eldönteni, hogy mikor fogom elbőgni magam. Megint búcsúzik, de ezúttal végleg, és megint ki miatt?! Hát persze, hogy miattam...
– Már most lemondasz rólam? – Ennyit bírtam kinyögni, holott én vagyok az ostoba.
– Te mondasz le saját magadról! – vágott vissza indulatosan, és sajnos megértettem a dühét meg a frusztrációját. – Ég veled, Rosie! – köszönt el, majd nyomott egy puszit a homlokomra, majd pár lépéssel kint is volt az ajtón, magamra hagyva a zavaros érzéseimmel, és a könnyeimmel.

-

Végül annál a ruhánál maradtam, ami rajtam volt, talán azért, mert TaeHyung is erre voksolt. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy miért is ragaszkodom ehhez az egész hülyeséghez...

Eldöntöttem, hogy kiderítek minden fontos információt a szertartásról, hogy kivel fogok bevonulni, hogy kik lesznek ott, hogy lesz-e utána valamiféle összejövetel, hogy milyen lesz a zene, hogy milyen virágok lesznek. Épp ezért egy későbbi idő pontban mentem be a céghez, miután Jin ötödszörre sem vette fel a telefont. Öt óra után már csak azok szoktak bent lenni, akik el vannak maradva valamivel, vagy azok, akik tárgyalnak valakivel, bár ez igen ritka. Vagyis nem lesznek bent sokan, tökéletes alkalom arra, hogy elkapjam Jint egy alapos fejmosásra, de végül olyan párbeszédre figyeltem fel, amire egy kicsit sem számítottam.

Már MinJi sem volt a helyén, így egyből az emeletre siettem, nem volt kinél leragadnom beszélgetni, holott szívesen kiöntöttem volna neki a lelkemet, hiszen ő tudná a legjobban átérezni a fájdalmam, viszont ha teszek – veszek, nincs időm erre gondolni. Már a folyosón is hallottam a húgom meg Jin hangját, így óvatosan közelítettem meg a célt. Végül is inkább a falnak simultam, és úgy hallgatóztam, hátha kiderül, min megy vita, főleg, hogy mindketten igen ingerültnek tűntek.

– Szerinted meddig bírom még titkolni? – tudakolta ChaeRi. – Lassan már félidőben vagyok, és nincs olyan ruha, amivel el tudnám takarni.

Azonnal leesett miről beszél, és amint kilestem a rejtek helyemből, azonnal megpillanthattam a szépen kikerekedett pocakját. Vagyis kismama, és éppen az én vőlegényem annak a gyermeknek az apja, hiszen Jin olyan szeretet teljesen simogatta meg a húgom pocakját, hogy kis híján sírva fakadtam. Ugyan akkor nem érettem, hogy miért nem veszi el őt, én hajlandó vagyok lemondani a vagyonomról, csak hagyjanak békén örökre.

– Csak szombatig bírd ki, a papírok aláírása után, beköltözöl hozzánk, és akkor minden rendben lesz, ki sem kell utána mozdulnod otthonról – nyugtatta Jin. Látszódott rajta, hogy azok az érzelmek, amik egykor az irányomban is megvoltak, most ChaeRit illeti, és MinJinek mindvégig igaza volt, ám az is biztos volt számomra, hogy egy jóval az előtt kezdődött mielőtt Jin megkérte volna a kezem, vagyis történhetett valami, amiért erre kényszerült.
– Nem szeretnék a nővéremnek ártani ezzel – folytatta a lány. – Sajnálom, hogy nem sikerült a tervünk.
– Bárcsak elvehetnélek téged! – sóhajtott lemondóan Jin, majd hallottam,a hogyan csókot váltanak, de egyszerűen nem bírtam tovább, ki kellett jutnom a levegőre.

-

A könnyeim kis híján megfojtottak, már csak amiatt is, mert ebben a pillanatban esett igazán rosszul, hogy én meg elvesztetem a saját kis életemet, akinek a segítségével jó magam is kiléphettem volna ebből a rémálomból. Amíg hazafelé siettem a lehető legnagyobb kerülő úton, ötleteltem, hogy mi tévő legyek, és egyszerűen szerettem volna kilépni ebből a rémálomból, és talán mégis csak lelépni TaeHyunggal...

Kivételesen otthon találtam Jint, és úgy tűnt, hogy csak rám vár, mintha beszéde lett volna velem, de megelőztem...

– És mikor költözik be ChaeRi? – kérdeztem rá azonnal. – cak, hogy azzal az erővel ki is költözhessek! Nem rondítanék bele a friss szülők életébe!
– Honnan tudsz te erről? – kérdezett vissza Jin lefagyva.
– Hallottam, és láttam! Nem megyek hozzád, és kész! Miért nem mondtad, hogy nem is engem szeretsz már régóta? Miért kérted meg a kezem, miért játszottad a hős szerelmet, amikor már hónapok óta nem jelentek neked semmit?
– Mert nem volt más választásom! – hangzott a válasz, amit természetesen nem hittem el neki.
– Olyan nincs!
– De van, képzeld el! Nem akartalak elvenni, már éppen azon voltam, hogy szakítsak veled, mert egyszerűen nem illünk össze. De mielőtt erre sort keríthettem volna, mert nem akartalak megbántani sem, z apáink előálltak azzal, hogy milyen jót tenne az üzletnek, ha elvennélek.
– De közben ott volt a húgom, akivel meg kavartál?
– ChaeRi annyival másabb, mint te, ő sokkal közelebb áll hozzám személyiségben, mint te, nem akartam, hogy olyan legyél mellettem hosszabb távon, aki nem te vagy, egy ideig formálhatnálak, de nem tenne jót neked sem.
– Milyen nagylelkű vagy! De mégis hallgattál apáinkra, ami a világon a legnagyobb hülyeség.
– Mégis csak az apád!
– Csak egy nyomorult, aki éveken keresztül zaklatott, aki kihasználta a félelmeimet, hogy kiélhesse rajtam a vágyait, ami csak azért nem sikerült neki, mert észnél voltam. Te egy ilyen embert helyezel előtérbe?
– Nem tudtam arról, hogy ennyire szemét lett volna.
– Nem hiszem el, hogy ChaeRi ezt nem mondta, holott vele is ki akart kezdeni, de valamiért engem jobban kedvelt.
– Sajnálom, de a tényen nem változtat. Szakítani szerettem volna veled, mert beleszerettem a húgodba, és nem akartam tisztességtelenül eljárni.
– De mégis sikerült!
– Igen, és sajnálom! Próbáltam engedményeket tenni, hogy az üzlet szempontjából mindegy, hogy téged vagy a húgodat veszem el, de apád nem engedte. Vagy téged veszlek el, vagy kiszáll az üzletből, és apám ezt nem engedte.
– Egyáltalán tudnak arról, hogy nem is szeretsz már?
– Tudták, de nem érdekel senkit. Én nagyon sajnálom ezt a helyzetet.
– Van fogalmad arról, hogy kivel küldözgettél üzleti útra? – váltottam témát megint, hiszen egyre gyanúsabb volt nekem, hogy éppen most bukkant fel TaeHyung.
– Tudom, épp azt terveztük a ChaeRivel, hogy talán újra egymásra találtok, és akkor, ha mindketten mással akarunk lenni, akkor meggondolják magukat, de közben apám felvásárolta az apád cégét, aztán ultimátumot adott nekem, hogy vagy most szombaton elveszlek, vagy eladja az egészet. Ma már voltak érdeklődők is...
– És ha mégis meglesz az esküvő, minden papír aláírva, akkor mi lesz velünk? – morfondíroztam. – Te a húgommal akarsz lenni, nekem meg nincs kivel lennem, mert TaeHyung lelépett. Miattam...
– Tudom, hogy felmondott, mert kis híján orrba vágott, amiért nem tudtam elég határozott lenni, és szembeszállni apám döntésével.
– Talán igaza is van, hiszen ezzel mindannyiunk életét tönkre teszed, csak mert nem bírsz lemondani a vagyonodról. Hiszen lenne elég pénzed anélkül is, talán nem lennél igazgató, de nem vagy hülye, bárhol megállnád a helyed.
– Sajnálom, de ha már le van szervezve minden, akkor nem fogok elállni a döntésemtől – határozta el, engem meg újra elkapott a sírás.

Nem mondott semmit sem, nem volt további magyarázat, csupán bele kellett törődnöm, hogy ennyi volt az egész... Az örök boldogtalanságra lettem ítéltetve...

-

Ki sem tettem a lábamat a lakásból... Senki sem látta volna szívesen a vörösre sírt szemeimet, a kócos hajamat, amit ideje lett volna már megmosni, és a színtelen arcomat is rendbe kellett volna szedni, de már vagy három napja nem csináltam semmit, nem ettem, csak sírtam, és aludtam. Pokolba ezzel az egésszel, pokolba az életemmel... Feleslegesnek éreztem magam, hiszen azzal sem segítek senki, ha lelépek TaeHyunggal, mert akkor mindenki mehet az utcára. Talán mégis csak könnyebb lett volna a lépés, ha nem veszítem el a babát, és akkor nem irigyednek ennyire a húgomra.

Semmi értelme nem volt az életemnek, de azért csak erőt vettem magamon, és egy utcai viseletben, kapucnis felsőbe mentem be a céghez, éppen egy olyan késői időpontban, mint hétfőn, amikor is darabokra hullott, az amúgy is instabil életem. Talán, ha itt és most véget vetek ennek, még megmenthetek valakiket. Milyen ironikus, hogy éppen ott készülök véget vetni az életemnek, ahová azért sok emlék köt. A terasz épp úgy nem volt olyan magasan, mint az egész épület, mégis ha leugrom a korlátról, egy közel negyven méteres zuhanást nem valószínű, hogy túlélek...
Annyira bele voltam roskadva a történtekbe, hogy ebben a szent pillanatban nem láttam más megoldást... Persze tudom, hogy a lehető legnagyobb ostobaságra készülök, de ez annyira sok volt nekem, hogy belefáradtam. A nap halovány sugarai narancsra festették az egész teraszt, így miután kiléptem a korlátra még egyszer alaposan körbe néztem. Végül vettem egy mély levegőt, hogy eldöntsem tényleg ezt akarom-e tenni, de arra eszméltem fel, hogy valaki megragadja a csuklómat...
– MinJi? – néztem le a lányra, aki nem volt rest lerántani onnan.

– Megkergültél? – fakadt ki magából dühösen, majd szorosan átölelt.

Abban a pillanatban megint bőgni kezdtem, azon csodálkoztam, hogy egyáltalán voltak még könnyeim, amiket el tudtam sírni.

– Jól van! – vigasztalt. – Ne sírj, nincs semmi baj!
– De, MinJi, csak a baj van! – drámáztam. – Mindent elvesztettem. Taehyung lelép, aztán szembesültem azzal, hogy a húgom éppen a vőlegényemtől várandós, miközben én pedig elveszettem a saját gyermekem, és még azt a rohadt esküvőt sem mondhatom le.
– Tudok mindenről! Beszéltem TaeHyunggal!
– Elmondta? – csodálkozva meredtem rá a könnyeim mögül.
– Igen, de ez még nem ok arra, hogy kinyírd magad, te nő!
– Nem akarok hozzámenni Jinhez! Nincs más opcióm! Nem akarom, hogy miattam munkanélküliek legyetek!
– ChaeYoung! Én hétfőn mondtam fel, Jimin pedig kedden, már új állásunk is van, ne szenvedj ezen.
– Tessék?
– Miután TaeHyung beszámolt a történtekről, hogy mi várható, ha nem teszed azt, amit elvárnak, akkor ki leszünk rúgva, hát mi ezt megelőztük. Ne áldozd be a saját boldogságodat mások miatt!
– De mi lesz a húgommal, és a többiekkel?
– Legyél önző, hiszen Jin is az volt, a világ életében, mindenki tudja, hogy csak a pénzt látta benned, hála az apjának. Lehet, hogy egykor szeretett, de már nem régóta nem játszik tisztességesen, neked sem kellene...
– Mire célzol ezzel?
– Ha igazán szemét akarsz lenni, hiszen megérdemelné, akkor akár a legutolsó pillanatban is leléphetsz arról az esküvőről – győzködött a lány, és az elmémben valami igen sötét felleg jelent meg, a kis ördög éppen kitörni készült. – Nem kell minden kérdésre igennel felelned!
– MinJi! – szorítottam meg a kezét, majd határozott arckifejezéssel néztem rá. – Azt hiszem, szükségem lesz egy másik ruhára, egy olyanra, amiből könnyen lehet rövidet csinálni, hogy el tudjak futni.
– Irány a ruhaszalon! – lelkesedett fel MinJi, majd megragadta kezemet.