A JELEN - 10. fejezet

/TaeHyung/

Biztos voltam abban, hogy legközelebb a fogamat is otthagyom. A fenébe ezzel a nyomorult hősködéssel, vagy a fenébe azzal, hogy ez a nő egyetlen pillanatra sem képes nyugton maradni. Viszonylag közel voltunk a szállodához, de nem tudtam, hogy mennyire is komoly, mert az oldalam lüktetett, és így érzés alapján nem tudtam volna megmondani, hogy milyen kiterjedésű a sérülésem. Persze, amint hozzá értem erős fájdalom nyilallt bele, és az ujjaim végeit beborította a vérem. Remek, még csak ez hiányzott...

– Bemenjünk egy kórházba? – lépett mellém ChaeYoung aggodalmas arccal.

Legszívesebben a fejéhez vágtam volna, hogy miatta szereztem ezt a rohadt sérülést már megint, de inkább vettem egy mely levegőt, hogy megnyugtassam magam. Nyilván csak a fájdalom miatt voltam ennyire mogorva, mert ha alaposabban végiggondolom, ő mentett meg egy ennél is komolyabb, akár végzetes sérüléstől.

– Köszi, de nem! – vágtam rá végül, hosszas hallgatás után. – Az errefelé nem kis összegbe kerül.

– A pénz nem számít, de nem akarom, hogy valami komolyabb bajod legyen. Én nem vagyok orvos...

– Nem mondod! – mondtam gúnyosan. – Csak menjünk vissza a szállásra, aztán majd látjuk.

Láttam az arcán, hogy nem elégedett a válaszommal, de valahogy nem izgatott, hiszen miatta vagyok már megint ilyen helyzetben, nem vagyok köteles vele rendesen viselkedni, főleg, hogy gyakran ő sem viselkedik velem úgy, ahogyan azt illene. A liftben sem vette le rólam a szemét, aggódott értem, aminek örülnöm kellett volna, de lehet, hogy csak nem akarja, hogy feldobjam a talpam.

Amint átléptem a lakosztályunk ajtaját, egészen a kanapéig vonszoltam magam, ahol fáradtan terültem el. Gyorsan leellenőriztem, hogy vérzik-e még a sérülésem, s örömmel tapasztaltam, hogy nem. Vagyis fele se olyan komoly, mint amilyennek éreztem.

– Egyébként – fogtam bele. – Te is el tudod látni a sérüléseimet, hiszen eddig is azt tetted, most eggyel több vagy kevesebb.

– Én? – nézett rám a lány elkerekedett szemmel, majd kétségbe esetten, mely végül sírásban teljesedett ki.

– Ne most kezdj el sírni! – ültem fel dühösen. – Nem kellene bajba sodornod engem, és akkor nem kényszerülnél erre.

– Sajnálom! – Ekkorra már valóban nagyon sírt, az egész arcát könnyek áztatták, én pedig nagy sóhajjal, tápászkodtam fel, hogy magamhoz ölelhessem.

Mit meg nem teszek érte, erre ő csak ahhoz ragaszkodik, hogy kötelességei vannak. Pár percre volt csak szüksége, hogy megnyugodjon.

– Elmegyek lezuhanyzom, addig keresd elő a kötszeres dobozt! – közölte vele, majd nyomtam egy puszit az arcára.

Megdöbbenten nézett utánam, de a fürdőszoba ajtajából visszapillantva, láttam, amint finoman megérinti az arcát ott, ahol az ajkaim hozzá értek.

Azt veszélyesnek találtam, ha egyetlen alsónadrágban fogok megjelenni, így inkább belebújtam egy pólóba is, arról meg nem is beszélve, hogy hála a víznek, újra megindult a sebem, persze már nem vérzett annyira, meg csak egy pár centis vágásról van szó, ami akár a konyhában is megesik az emberrel, csak ez éppen a jobb oldalam, pontosabban a derekam környékén terült el.

– Örülök annak, hogy abba hagytad a bőgést! – jegyeztem meg mogorván.

Nem válaszolt, csak amint elterültem a kanapén ismét, a friss sebembe nyomta a fertőtlenítőszert, amire felszisszentem. Ez volt számomra a büntetés, ami miatt egyetlen pillanatra sem tudtam befogni a számat. Aztán kaptam egy szép nagy kötést, meg vettem be fájdalomcsillapítót, majd mint akit fejbe vágtak, úgy aludtam...

-

Hamarabb ébredtem fel, mint ahogy megszólalt az ébresztőm, mert amikor meg szerettem fordulni a másik oldalamra, valamibe ütköztem. Óvatosan ültem fel, és éppen ChaeYoung pillantásával találkozott a tekintetem. Külön szobában aludtunk, de határozottan úgy tűnt, hogy az éjjel nem egyedül aludtam.
– Én csak... – fogott bele elvörösödött arccal. – Én csak nem akartam, hogy az éjjel valami történjen... és inkább itt maradtam, amint elaludtál...
– Nem vagyok a halálomon, megnyugtatlak! – intettem le, mire még jobban elpirult. – Kösz, hogy aggódsz értem, igazán jól esik, de erre nincs szükségem.
– Jól van! – vonta meg a vállát, majd további szavak nélkül magamra hagyott.

Pillanatnyilag én magam voltam az elutasító, mert nem tudtam eldönteni, hogy valóban érdeklődik a hogy létem felől, vagy csak a lelkiismerete nem hagyja nyugodni. Így aztán ki is csesztem magammal a nap további részében, mert egyszerűen levegőnek nézett.

Amint beértünk az irodába, az első utunk Mr. Hoshino irodájába vezetett, és nagy megdöbbenéssel szembesültem azzal, hogy Sana könnyes szemmel trappol ki a helyiségből. Persze, amikor meglátott minket, elővette a gonosz énjét, és gúnyosan nézett ChaeYoungra.
– Úgy tűnik, hogy megmenekültél! – közölte lekezelően.
– Hála nekem! – vágtam vissza. – Ha nem akarsz jobban is megsérülni, akkor ajánlom, hogy tedd túl magad a köztünk történteken.
– De én... Szeretlek! – A hangja megtelt csalódottsággal.

– Én nem! Én mást szeretek! – vetettem egy lopott pillantást a mellettem ácsorgó Rosie-ra. – Ezzel vége is!

Nem méltattam további szavakra, mert tisztában voltam azzal, hogy úgy sem fogja fel, és ez a dolog még egyáltalán nincs lefutva. Mindegy is, mert nem hagyom, hogy ChaeYoung nélkülem menjen el bárhová is, bár a történtek után, nem is valószínű, hogy megkockáztatja, főleg sötétedés után.

Úgy tűnt, hogy a főnök csak ránk várt, mert a karba tett kézzel várakozott az asztala előtt, és egy kicsit talán idegesnek is véltem.

– Uram, én sajnálom! – szólalt meg azonnal ChaeYoung. – Nem tudom, mi ütött belém.
– Ha a lányomra célzol, szerintem megérdemelte, amit kapott! – közölte, mire lehűltem.
– De megütöttem... – értetlenkedett a lány.
– Ez így van, de ha a szép szóból nem ért. Szerencsére nem látta senki az esetet, viszont az nem megnyugtató számomra, hogy munka után ilyen kétes helyekre térsz be...
– Valahogy ki kellett engednem a gőzt, én csak egy italra vágytam, de valakinek az útjában voltam...
– Tudom, tudom – sóhajtotta lemondóan a férfi. – Épp ezért voltam ideges, mert ez a hálátlan gyermek a frászt hozta rám azzal, hogy hála neki, már csak a hulládat fogjuk megtalálni. – magyarázkodott tovább. – Legalábbis ő ezeket a szavak használta.
– Jól vagyok, köszönhetően TaeHyungnak, de azt hiszem, tanultam belőle.
– Ezt örömmel hallom – bólintott elismerően. – Na, akkor essünk neki a mai napnak.

Azt tudtam, hogy ChaeYounra tárgyalások várnak, nekem meg a számok tengerében kellett volna eveznem, de a régi kollégáim, akiket újra visszavettünk, örömmel fogadtak, és az összeszokott csapatnak, meg annak a rengeteg telefonnak, a nap végére már minimális nyereséggel zártunk, sőt a további két napban még jobban felfelé íveltek a részvények... Vagyis hála a szakértelemnek sikeresen megmentettük a céget...


/ChaeYoung/

Összekutyultam mindent... Az én érzéseimet, és TaeHyungét is, na, jó az enyémeket jobban... Mindent elcsesztem, amit csak lehetett. Komolyabban is megsérülhetett volna, csupán az égieknek köszönhető, hogy megúszta ennyivel. És ki miatt? Hát miattam... Aztán meg a lelkiismeretem nem hagy nyugodni, hibáztatom magam, hogy mindennek én vagyok az oka... s valóban... A munkával töltött pillanatokat is csak azért élveztem, mert ki tudtam kapcsolni a gondolataimat, és csak arra törekedtem, hogy minél jobban jöjjünk ki ebből a helyzetből.

Az utolsó napon, amikor búcsúzkodni kellett, megnyugtatóan hatott számomra az a sok pénz, amit kaptunk, vagyis a cég kapott, hiszen azt jelentette, hogy minden megoldódott. Az is kiderült számomra, hogy az igazgató fiatalabb kiadása, valóban a fia, és azért akart kilépni, hogy új céget alapíthasson, csak éppen nem jött össze. Őt persze kitette az apja a tanácsból, azzal a kicsike pénzzel, amit bele vitt a vállalkozásba, de arra már nem lesz elég, hogy újat alapítson. Azért én voltam olyan szemét, hogy felajánlottam neki egy egyszerűbb állást, de akkora volt az arca, hogy nem élt ezzel a lehetőséggel.

Jó magam csak akkor szembesültem azzal, hogy haza kell mennünk, amikor már letett a gép Dél-Koreában... Bárcsak elszökhetnék egyedül úgy, hogy soha senki sem találjon rám... Nem mertem TaeHyunggal beszélgetni sem, egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy miképpen kellene hozzá viszonyulnom. Az tűnt a legkönnyebbnek, ha elzárkózom, és nem szólok hozzá. Csak teszem a dolgomat, de hogyan fogunk együtt dolgozni, ha nem szólok hozzá. A fenébe... Annyira össze voltam zavarodva, hogy fogalmam sem volt mit kezdjek ezzel a nyomi helyzettel.

Otthon természetesen nem is találkoztam a vőlegényemmel, olyan volt számomra, mintha teljesen egyedül lennék, és nem is vettem a fáradtságot arra, hogy megvárjam. Letettem a szerződéseket, illetve a csekket, amit kaptam, ami őt illeti meg, holott csak én dolgoztam meg ezért a pénzért, na meg a társam, de a babérokat csak ő aratja le. Nem mintha nem lenne saját pénzem, mert a fizetésemet tőle kapom, és akkor nem ennyire fukar. Azon agyaltam, hogyha majd a felesége leszek, akkor mennyi részesedésem lesz ebből a vagyonból, vagy csak azt pénzt kapom meg, amit apám rám hagy... Mert akkor nagyon valószínű, hogy nem fogok kapni egyetlen centet sem.

-

A második, de talán a legnagyobb pofára esést az adta számomra, amikor Franciaországba érkeztem. Párizs hangulata rögtön magával ragadott, a nyüzsgés fele annyira sem volt megterhelő, mint New Yorkban. A szemem elé tárult egy egész történelem, és amikor romantikusan andalgó párokat figyeltem meg tudtam, hogy ez a hely eleve a szerelem és a romantika városa. Mi a fenét keresek itt, főleg a volt pasimmal?

Mégis ez a kaland lesz a legkönnyebb, hiszen csak egy jótékonysági est vár ránk kedden, és egy szerződés aláírása csütörtökön. A gépünk pedig szombaton reggel indul, addig valamivel el kell töltenem az időt. Tervbe vettem azt is, hogy majd várost fogunk nézni, meg kipróbáljuk a helyi ételeket, de akkor már mondhatom az is , hogy olyan körülbelül, mintha nászúton lennék a volt párommal. Bár az eddigiek is olyanok voltam, int egy nyaralás, csak közbe iktattunk egy kis munkát.

A szállásunk egészen a belvárosban volt, ahol meglehetősen drágák voltak a helyek, de úgy tűnt, hogy a mi apartmanunkból a legszebb a kilátás. A harmadikon voltunk, de a régi építés miatt, ez úgy az ötödik emeletnek felelt volna meg. Hatalmas belmagassággal rendelkezett a helyiség, a bútorokban egyszerre keveredett a régmúlt és a modern, de mégis remekül megfért egymás mellett.
Csupán az nem tetszett, hogy a szobában megint csak egyetlen ágy volt, igaz óriási nagy, de akkor is egy.
– Azt hiszem, hogy megint elrontották a foglalásunkat! – jegyezte meg Taehyung az ágyra pillantva. – Nem baj, majd alszom a kanapén!
– Nem kell – tettem a kezem a vállára. – Majd megoldjuk valahogy!
– Hát úgy oldjuk meg, hogy majd ott alszom kint...
– Nem! – vágtam rá. – Ha zavar a jelenlétem, akkor majd én alszom odakint, hiszen kisebb vagyok, te meg sérült, és inkább neked kell a kényelem.
– Ó, mióta vagy te ennyire nagylelkű?
– Én mindig is az voltam – vontam meg a vállam. – Mi a terved a mai napra?
– Pihenek. Van már valami ruhád arra a bálra?
– Nincs, majd megyek és veszek egyet valahol – gondolkodtam el rajta. – De az is lehet, hogy csak felkapok egy kosztümöt és kész. Semmi kedvem kiöltözni.
– Ahogy gondolod! – Teljes érdektelenség tükröződött az arcán, majd megvonta ő is a vállát, és lelépett.

Oly annyira lelépett, hogy egész nap nem láttam, így az erkélyen üldögéltem, ahonnan egészen messzire elláttam, talán ötszáz méterre lehetett tőlem az Eiffel-torony, amit mondjuk szándékomban állt egészen közelről megnézni, de láttam több más híres építményt, és annyira szerettem volna megnézni mindent. Talán hét óra körül hallottam, hogy nyílik az ajtó, de nem foglalkoztam vele, inkább csak kiélveztem a látványt, és a város zaját, meg annak szépségeit.

– Sejtettem, hogy nem teszed ki a lábad a lakásból! – jegyezte meg, majd elém tette egy talpas poharat, meg egy üveg bort.
– De olyan szép a kilátás! – vonogattam a vállam.
– Odalent még szebb, csak a francia nyelvtudásom egy kicsit berozsdásodott.
– De el nem adtak, mert itt vagy.

– Kinek kellenék? – horkantott fel. – Az a baj, hogy aki nekem kellene, annak úgy sem kellek.

Tudtam, hogy rám gondol, mert amikor kijelentette, hogy mást szeret, rám pillantott. Ugyan abban nem voltam biztos, hogy nem kell nekem, mert kéne, hiszen mellette most is olyan szabadnak érzem magam, de nem tehetem meg, hogy visszafordulok, és minden ígéretemet megszegek, még akkor sem, ha ezzel magam teszem tönkre.

– Ha hamarabb jut eszedbe visszatérni a hazádba, akkor sokkal könnyebb lenne a helyzet – állapítottam meg. – Ki is bontod az a bort, vagy csak nézegethetem?
– Rosszabb vagy, mint egy alkoholista – vigyorodott el, de azért csak neki látott felbontani.
– Nem vagyok alkoholista, csak nem vetem meg az alkoholt. Nem maradt más, amivel tompíthattam volna az agyam, amikor leléptél.
– Nem változott semmi, nem tehettem mást!
– Ahogy most én sem tehetek mást.
– De ezzel nem mented meg senkinek az életét, csak boldogtalan leszel.
– Tudom, de ha átvettem, mindent, ami engem illett, akkor majd elválok, és kezdek valahol egy új életet.
– Csak a pénz miatt csinálod ezt? – nézett rám kiakadva.
– Nem, hiszen van elég pénzem.
– Akkor meg, hagyd az egészet a fenébe!

Pár percig hallgattam, csak ízlelgettem az a telt vörösbort, amit hozott, és kellemes testes íze mellé, meglepő gyümölcsösség is társult, nem mellékesen ereje is volt.
– Ha nem megyek hozzá, akkor nem csak én veszíthetem el a vagyonom, hanem a húgom is, arról nem is beszélve, hogy nem egy-két ember lesz miattam munkanélküli, hanem sok. Ha nem teszem meg azt, amit kell, akkor apám eladja a részvényeit, mi pedig az utcára kerülünk – magyaráztam.
– Van erre bizonyítékod is? – gyanakodott.
– Nincs, konkrétan, de ismered apámat, én még jobban. Ha meghal mielőtt hozzá mennék Jinhez, akkor is ugrik minden.
– De te nem szereted azt az embert. – Közölte velem, mire értetlenül néztem rá. – Mármint Jint?
– De szeretem, vagyis csak szerettem... Amióta megkérte a kezem, azóta mintha kicserélték volna. Hiszen egy nagyon kedves és segítőkész ember volt. Pont olyan volt, mint amire szükségem volt abban az időben.
– És neked meg sem fordult a fejedben, hogy szándékos volt az időzítés?
– Azt akarod mondani, hogy Jinnek csak a cég kell?
– Nem csak neki, az apjának is.
– De apámnak nincs akkora vagyona, hogy sokra menjenek vele, hiszen csak pár milliót ér a cége. Azt bármikor meg tudták volna venni is.
– Hacsak... Apád volt olyan makacs, hogy nem akarta nekik eladni, áron alul, ezért becserkészett téged a szépfiú, hogy vihessen mindent. Szerintem csak egy kellék vagy ehhez az egész hisztihez.
– MinJi szerint Jin a húgommal kavar – vágtam közbe, és kezdtem egyre dühösebb lenni rá. – Ha csak a vagyok kéne neki, akkor nyugodtan elvehetné a húgomat is, akkor is megkapja azt a pénzt.
– De apád csak téged akar kiházasítani, ezek szerint.
– Ha megtehetném, lelépnék! – sóhajtottam lemondóan.
– Bármikor nemet mondhatsz arra az ajánlatra.

– Nem éretted, mit mondtam? Nem lehet, sokaknak ezen múlik az állása! – pattantam fel dühömben.

TaeHyung lassan tápászkodott fel, nyilván a sérülése miatt, de az arckifejezése meglepő határozottságot tükrözött.

– Rosie! Hülyeséget csinálsz! – jegyezte meg csendesem, majd megsimította az arcomat.
– Tudom! – jelent meg egy könnycsepp a szemem sarkában. – Ha nem most jössz vissza, hanem mielőtt Jin belépett az életembe, és rám rakták azt az egész terhet, nem lennék ennyire összezavarodva, nem kéne beleőrülnöm az érzéseimben, azonnal rávághatnám, hogy téged választalak, és lelépnék veled, minél messzebb...
– Csak önmagadat akadályozod ebben. Én akkor is szeretlek!
– És te miért akarsz engem ennyire? Neked mi a célod?

– Ha az, amit eddig érted tettem, nem bizonyítja az érzéseimet az irányodba, akkor nagyon sajnállak! – közölte velem ridegen, majd azért nyomott egy puszit a homlokomra. – Aludj jól, Rosie!

-

Igaza volt abban, hogy az érzésit a tettei határozta meg, és annak függvényében, hogy ennyi mindent tett értem, nyilvánvaló, hogy nem vagyok közömbös számára. A legbosszantóbb számomra mégis az, hogy ő sem számomra, hiszen mellette önmagam vagyok, nem az, akinek a közönség látni akar. Végül csak ő aludt a kanapén, kissé nyakatekert pozícióba, és a lába még így is lelógott.

Persze azt sem bántam volna, ha mellettem alszik, de azok után, hogy így kiborult, meg összeesküvés-elméleteket gyártott, nem bírtam vele egy légtérben sem maradni.

Kedden sem láttam szinte egész nap, és hiába voltunk hivatalosak a nyolckor kezdődő bálra, valahogy semmi kedvem sem volt elmenni, de ha kötelező megjelennem, akkor nem fogom túlzásba vinni a ruhát, vagyis ez volt tervbe, amíg Taehyung be nem állított egy hatalmas dobozzal.

– Ezt vedd fel, kérlek! – nyújtotta át. – Vannak hozzá kiegészítők is.
– Te vettél nekem egy ruhát? – néztem rá nagy szemekkel. – De miért? És honnan tudod, hogy milyen méret kell, meg hogyan áll?
– Túl sok a kérdés! Vedd fel és meglátjuk! Meg arra is gondoltam, hogy milyen jól nézhetünk ki, ha összeöltözünk!
– Jól van, adj öt percet! – nyaláboltam fel a dobozt, és tűntem el a fürdőszobában.

Amikor kinyitottam, kis híján megfagyott a vér az ereimben, biztosra vettem, hogy valami falatnyi rutát akar rám adni. Lágyan csillogó, ezüstös anyagból volt, kellemes tapintással, olyan volt, mint valami karácsonyi dísz, de első ránézésre tetszett. Aztán amikor felemeltem, megnyugodtam, mert hosszú volt, és az alakomat kiemelő fazonnal. Rövid ujjú, de a vállaimat szinte teljesen szabadon hagyta, kerek nyakkivágással, a derekán egy fekete övvel, mely hátul masniba lehetett fogni. Ahogy felvettem, a csípőmön is tökéletesen simult, majd teljesen egyenes vonalban, egészen a földig ért. Mondjuk a bal oldalon egészen magasan fel volt hasítva, így a combom közepét még simán látni lehetett. Teljes mértékben meg voltam vele elégedve, és csupán azon kezdtem el agyalni, hogy honnan tudta milyen a méretem, és hogy ennyire tökéletesen rám fog illeni. Egy hasonló ezüstös cipő is volt a dobozban, igazán hegyes és magas sarokkal, de zárt volt, így könnyebb volt benne menni, meg fekete kis táska, és teljes ékszerszett, szintén feketében.

A hajamat lágy kontyba tűztem, mert ahhoz is találtam egy hatalmas virágok, kövekkel díszített hajtűt, pár tincset szabadon hagytam, hogy keretezzék az arcomat. Nem szerettem sminkelni, így most is minimálisra csökkentettem. Egy kis parfümöt fújtam magamra, és már kész is lettem volna, csak éppen a ruhának egyetlen hátránya volt, hogy hátul cipzáros, így segítség nélkül egyáltalán nem bírtam volna felhúzni.

– Szándékosan vettél olyat, amihez segítség kell! – léptem ki felöltözve a helyiségből.
– Nem! – vágta rá. – Az elkerülte a figyelmem, csupán azt szerettem volna, ha megy a menő nyakkendőmhöz a szetted! – mutatta fel az ezüst színben csillogó ruhadarabot. – Segítsek?

– Azért hálás lennék!

Abban a pillanatban, hogy hozzáért a hátamhoz, a hideg is kirázott, és jól eső bizsergés fogott el.

– Meg kell hagyni, elképesztően nézel ki! – dicsért meg.
– Tökéletesen illik hozzám – ismertem el. – Honnan tudtad, hogy ez pont jó lesz rám?
– Ismerlek, Rosie! Minden kis porcikádat ismerem. Ugyan most soványabb vagy, mint eddig bármikor, de fogjuk rá a stresszre. – Elképedve hallgattam a szavait, hogy mennyire alaposan megfigyelt.
– Menjünk! – szólalt meg végül, miután lefagytam. – A taxi már vár ránk.

-

Még így is magasabb volt nálam, nem számított rajtam az a tíz centi magasítás. Ennek ellenére belekaroltam, hogy tudjam vele tartani a lépést. Már a megérkezésünk pillanatában tudtam, hogy ez egy igen előkelő bál, ahol nem is illett volna kosztümben lennem, mert a legtöbb hölgy nagy báli ruhában volt. Nem értetem ezt a fényűzést, de amint beléptem a terembe, szinte leesett az állam. Az, amit mi rendeztünk a kínaiaknak, egy szürke buli volt ehhez a csillogáshoz képest. Rengeteg gazdag befolyásos ember volt ott külföldiek egyaránt, rajtunk kívül is. Szerencsére meghatározott ültetési rend volt, és nekem nem kellett szerepelnem. Ezúttal TaeHyung volt az, aki a nyitóbeszéd után, de még a vacsora előtt felment a pódiumra, és megköszönte, hogy itt lehetünk. Tehát elücsöröghettem volna egész végig, de ezt nem jött össze...

Eleve nem kívántam a pezsgőt sem, sőt semmilyen ételt sem, inkább csak csipegettem, a gyomrom meglehetősen vacakul volt, kavargott, mintha hányingerem lett volna. Inkább csak arra fogtam, hogy egész nap nem ettem szinte semmit, és a sokféle étel egyszerre megviselt, így inkább vizet ittam.
– Jössz táncolni? – lépett közelebb Tae, amikor már a sokadik befolyásos emberrel beszélgetett.
– Meguntad az úri népséget? – mosolyodtam el. – Tudod, hogy nem tudok táncolni!
– Csak öt percet adj, vagy táncoljak valamelyik helyes lánnyal helyetted?
– Ha féltékennyé akarsz tenni, akkor az nem fog sikerülni – vágtam vissza dühösen. – Mert nem leszek féltékeny.
– Nem, mert már az vagy, csak rád kell nézni!
– Tévedsz! – pattantam fel. – Akkor irány a táncparkett.

Persze a lágy dallamokra csak összebújva lehetett táncolni, mert bár akadt egy-két gyorsabb ütemű zene is, most amint mi megjelentünk, egy lassú és lírai dallam csendült fel. Így hát nem volt mit tennem, egészen közel bújtam a társamhoz, és rábíztam magam. Hagytam, hogy ő vezessen, és olyan szépen elfeledtette velem a rémséges dolgokat, amiket az elmúlt időszakban át kellett élnem, mint a múltamban. A testem szinte összeforrt az övével, de többek táncoltak így, tehát senkinek még csak fel sem tűnt, hogy milyen közel vagyunk egymáshoz.

A rövid tánc után, azonban elköszöntünk mindenkitől, mert volt vagy öt nem fogadott hívásom MinJitől, és biztos voltam abban, hogy fontos. Hiszen nem áldozott volna ennyi pénzt a külföldi hívásra.

– Van valami baj? – kérdeztem azonnal, amint felvette a lány.
– Felébresztettelek? – tudakolta aggodalmasan.
– Dehogy – vágtam rá. – Éppen egy taxira várunk, hogy visszamenjünk a szállodába. Történt valami?
– Tudom, hogy mondtad, ne kémkedjek Jin után, de nekem akkor sem tetszett, ahogyan bánik veled, vagy épp velünk kis alkalmazottakkal.
– MinJi, az állásoddal játszol!
– Te meg a boldogságoddal! Nem mehetsz hozzá egy olyan emberhez, aki éppen a húgoddal csal.
– Ezt már megbeszéltük.
– Figyelj, ChaeYoung! A saját szememmel láttam. Ezek ketten romantikusan andalognak a cég területén.
– Sejtem, hogy közük van egymáshoz, de ez még nem bizonyít semmit.
– És az a saját szememmel láttam őket csókolózni, az sem bizonyít semmit? ChaeYoung, kérlek! Tudom, hogy hiszel nekem, és ez rosszul esik. A húgod nagy valószínűséggel a vőlegényed szeretője...
– Ez erős feltételezés azért – suttogtam megsemmisülten. – Le kell tennem, MinJi! Vigyázz magadra!

Pillanatnyilag el sem jutott a tudatomig, hogy mit mondott, amíg TaeHyung a vállamra nem rakta a kezét, hogy kizökkentsen a letargiából. Mi van, ha igaz, én pedig itt vagyok azzal az emberrel, akinek számítok is...
– Minden rendben? – nézett rám aggodalmasan Tae.
– Persze – erőltettem egy mosolyt az arcomra. – Csak elfáradtam.
– És MinJivel is minden rendben?
– Azt hiszem, csak be akart számolna arról, mi minden történik otthon – foglaltam össze tömören, miközben úgy éreztem, mintha a szívembe egy tőrt döftek volna. Miért éppen a húgommal, akkor miért nem veszi el őt, engem meg békén hagyna. Eldöntöttem, hogy ha hazaérek véget vetek ennek az egésznek, és nem érdekel, hogy milyen következményei lesznek.

-

Szinte feltéptem az ajtót, amint megérkeztünk a szállodába, egyszerűen csak szerettem volna elbújni, és kisírni magam, de TaeHyung ennél azért jobban ismert.
– Tudom, hogy bánt valami! Rossz dolgokat mondott MinJi? – állított meg, mielőtt elbújhattam volna a fürdőben.
– Csak figyelmezettet arra, hogy a vőlegényem milyen kétszínű – vontam meg a vállam. Egyszerre voltam dühös és csalódott, és tele voltam feszültséggel, legszívesebben ordítottam volna kínomban, vagy sírtam volna, de előtte meg kellett szabadulnom ettől a mesés gönctől.
– Hát ezt eddig is tudtam – vonta meg a vállát.
– Nem is érdekel! Segítesz ki bújni a ruhámból? – tudakoltam terelve a témát.
– Nem hiszem, hogy az jó ötlet.
– Miért is?
– Már akkor is féket kellett nyomnom az agyamra, amikor felhúztam. Szerinted, ha vetkőztetni kezdelek, akkor le tudom magam állítani?

Világossá vált, hogy mire céloz, engem meg nem érdekeltek a szabályok, nem érdekelt senki, csak ő... Elegem volt az egész nyomorult életemből, szabad akartam lenni, szabad, mint a vadlovak, és akartam, hogy végre az az igazán szexi álom valóra váljon. Mikor, ha nem most? Ezekkel a gondolatokkal a fejemben, vetettem rá magam, és csókoltam meg, olyan hevesen, amennyire csak képes voltam...