A JELEN - 5. fejezet

/ChaeYoung/

Végül arra sem voltam hajlandó, hogy egy szobában aludjak vele, hiszen minek is volt egy négy hálós házunk, ha a többi rész kihasználatlanul hevert a semmiben. Tehát fogtam a takarómat, és a párnámat, s mielőtt még beért volna a közös hálónkba, a lehető legtávolabbi szobában tértem nyugovóra. Ugyan a sírás nem kerülgetett, csupán mérhetetlenül csalódott voltam, hogy az az ember, akibe egykor annyira szerelmes voltam, hová lett, hiszen Jin sem volt ilyen, mintha megváltozott volna az irántam érzett szerelme. De akkor meg miért ragaszkodik ahhoz, hogy elvegyen, ha tudja, hogy velem nem lesz boldog? Akkor talán adok TaeHyungnak egy új esélyt, és új életet kezdek, mondjuk ezzel az összes lehetséges vagyonomat elvesztem, bár az évek alatt összeszedtem annyit, hogy valahová elmeneküljek, akár egyedül is.

Annak ellenére, hogy egyedül töltöttem az éjszakát a saját gondolataimmal, meglehetősen fáradtan ébredtem fel, és annyi munkánk lett volna mára, hiszen péntek volt, és a mai nap folyamán érkeznek a kínai vendégeink, Jin fogadja őket a reptéren, addig én előkészítem a dísztermet, irányítom a zenészeket, illetve a pincéreket, és a vacsorára is oda kell figyelnem. Sőt fogalmam sincs, hogy mennyien leszünk, mert Jin némi jótékonykodást is belevitt, hiszen voltak plusz eladó jegyek is, bár elég drágán árusította őket a honlapunkon, úgy ötven fő az igazán gazdag légkörből, jelezte, hogy részt kíván venni az estélyen. Tehát előzetes számolásaim alapján nyolcvan fő várható. A húgom már a legelején kijelentette, hogy nem kíván részt venni, hiszen úgy sem érezné jól magát,.. Én azért ráparancsoltam volna, hogy igen is tegye tiszteletét, hiszen neki is épp annyira érdeke egy sikeres üzletkötés, mint nekem, de Jin természetesen engedélyezte neki, hogy távol legyen. Szívem szerint jómagam is kihagytam volna az egészet, hiszen sosem szerettem az ilyen eseményeken részt venni, de nekem nem sok választásom volt, szokás szerint.
Még a frissítő zuhany sem segített, hogy életet leheljek önmagamba, bizakodtam, hogy a kávé majd segít, de meglepetésemre egy halom finom reggeli fogadott a kávém mellé, meg egy igazán fitt Jin.

– Jó reggelt! – köszöntött, majd nyomott egy puszit az arcomra. – Mivel kéred a kávédat?

– Mi a fene ütött beléd? – néztem rá gyanakodva.

– Csak bocsánatot szerettem volna kérni, amiért csúnyán viselkedtem veled. Tudod, túl sok a teher, és sajnos rajtad vezettem le, amit nem lett volna szabad, így most igyekszem jóvá tenni.

– Akkor ne küldj el a világ végére! – kértem tőle szinte könyörgő hangon. – Vagy mondd meg, hogy van valakid, és azért kell elmennem, hogy vele lehess...

– Erről szó sincs! – vágta rá azonnal, de az arca némi megrökönyödést mutatott, mintha rátapintottam volna valamire. – Számomra te vagy az egyetlen, én téged szeretlek.

– Akkor miért érvelsz mindig a húgommal?

– Mert vele dolgozom együtt a legtöbbet, ha lenne más választásom, akkor nem téged küldenélek el, de te tárgyalsz a legjobban. De kiegyezhetünk abban, hogy valami nagyon egyszerű ceremóniát tartunk most, mert akkor ráérünk, és egy hónap alatt el tudunk intézni mindent, és ha majd lesz rá alkalmunk, akkor tartunk egy nagyobbat. Mit gondolsz?

– Nekem mindegy – vontam meg a vállam. – Csak legyünk túl rajta, és kész. Nem hiszem, hogy ez változtatna a kapcsolatunkon.

– Ez így van! – mosolyodott el, majd közelebb lépett, és szorosan átölelt. Ilyenkor mindig megnyugtatott a közelsége, de most valahogy olyan üresnek éreztem, nem csak magam, az ölelését is.

– Csupán az a kérdés, hogy miket kell majd elnéznem neked?

– Hát, hogy nem fogunk mindig mindenben egyetérteni, nyilván toleránsabbnak kell lennünk egymással... – válaszolta könnyedén. – De tényleg sajnálom, ha goromba voltam veled. Meg fogunk oldani mindent, együtt mindenre képesek leszünk.

Nem válaszoltam, csupán az arcomra erőltettem egy mosolyt, hogy megerősítsem a szavaiban, de erről is TaeHyung jutott eszembe. Ő is ezt mondta, mielőtt lelépett, hogy együtt mindent el tudunk érni, és mégis egyedül maradtam. Kár, hogy ezek a szavak csak jól hangzanak, de tartalmuk nincs, olyanok csupán, mint valami csillámló álomkép, aminek köze nincs a valósághoz.

-

A reggeli és a kényelmes öltözetbe való belebújás után, külön folytattuk az utunkat, ő a szállást, és a vendégeink fogadást intézte, én pedig, amint bepattantam a kocsiba, fel is hívtam a rendezvény szervezőt, hogy úton vagyok hozzá. Bírtam a csajt, YeNa igazán vicces lány volt, akinek mindig volta valami jó ötlete, csak az volt a legnagyobb bajom vele, hogy esküvőket nem vállal, jobban szereti a hasonló bulikat, mint amiben éppen részt kell vennem.

Egy gyönyörű műtermet választott ki, ahol a csillárok is hatalmasak voltak, ezernyi kristállyal díszítve, mesésen ragyogtak, akár a csillagok az éjszakai égbolton. A zenészeknek is meg volt már a helye, és volt lehetőség táncolni is, amennyiben erre adták volna a fejüket. Az asztalokat meghatározott rendszer szerint pakoltatta ki, a székek, párnázottak, és fehérek, erős kontrasztban voltak a fekete asztallal. A teríték is meglehetősen úriasra sikerült, mindenütt virágok, világító díszek, pár óra múlva az egész hely csillogott és villogott, egyszerűen lenyűgöző volt. Még gyorsan lebeszéltem a részleteket a séfekkel, illetve a felszolgálókkal, hogy este nyolcra minden a legnagyobb rendben legyen, de a dolgot szokás szerint nem úgy alakultak, ahogyan azt elterveztem.

Igyekeztem a legjobb formámat hozni, igazán kicsíptem magam, egy világosabb lila árnyalatú, könnyű anyagú ruhát vettem fel, mely az átlapolt, és megkötős fazonja miatt, kiemelte a vékony derekamat. Alól fodros volt, és a térdem alá ért, felől pedig visszafogottan volt csak kivágva, de a V-alak miatt, azért elég merész volt. A legnagyobb feltűnést a bő ujja okozta, mert a vállaimnál ki volt vágva, és ott is fodros volt, az áttetsző anyag olyan szélesre bővült, mint egy denevér szárnyai. Ehhez fekete ékszereket, és fekete tűsarkú cipőt, meg kis táskát választottam, a hajamat egyszerűen csak feltűztem egy hajtűvel, aminek sötétlila lepke díszítése volt. A sminkem is egyszerűre sikeredett, nem vittem túlzásba, a ruhám önmagában eléggé feltűnő volt.

Amikor odaértem, már a kollégáink közül egy páran ott voltak, köztük TaeHyung, és le sem tudta venni rólam a szemét, amikor bevonultam Jint keresve. Találkozott a tekintetem az övével, és az ahogyan engem bámult, valamiféle elégedettséget keltett bennem. Természetesen csodásan festett abban a fekete öltönyében, és érdekes módon, most még nyakkendője is volt, ami hasonló lila árnyalatú volt, mint a ruhám. Ezen egy cseppet meglepődtem, hiszen a medencés kaland óta nem nagyon beszéltem vele, sőt még nagyon köszönni sem voltam hajlandó neki. Aztán tovább robogtam, hogy rábukkanjak Jinre. Végül éppen egy pohár pezsgővel a kezében találtam rá, és elég feszültnek tűnt.

– Kell egy kis szíverősítő? – léptem hozzá közelebb, majd nyomtam egy puszit az ajkaira.

– Elég mogorva egy társaság – jegyezte meg kelletlenül. – És nincs köztük egyetlen nő sem, arról nem is beszélve, hogy jóval negyven fölött vannak, fogalmunk sincs arról, hogy milyen a mai felgyorsult világban az üzletkötés, tehát nehéz lesz a lehető legjobb ajánlatot kicsikarni belőlük.

– Menni fog – biztattam. – Beszélgess velük, dicsérd őket, hogy milyen jó üzletpolitikát folytatnak.

– Most hízelegjek nekik?

– Ha az üzlet érdeke ezt kívánja – vontam meg a vállam. – Ha te nem tudsz hatni rájuk, akkor majd megpróbálkozom vele én.

Kételkedve nézett rám, hiszen nem véletlenül hangsúlyozta ki, hogy nincs köztük egyetlen üzletasszony sem, vagyis eléggé kirekesztőek, vagy épp előítéletesek lehettek a nőkkel szemben, vagyis ha valakire legkevésbé sem fognak hallgatni, az én vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem fogom megpróbálni.

-

Aztán, amikor mosolyogva üdvözöltem őket, és én nem voltam rest bevetni a kínai tudásom, nyilván azt hitték, hogy csak ennyit tanultam meg. Láttam rajtuk az előítéletet, hogy nem vesznek semmibe, csak azért mert nő vagyok. Apám imádná őket, hiszen ő pont ezen a véleményen van, de tudtam, hogy sokkal többet érek, mint amint ez a hat vén pasi összesen. Nem nagyon vettek rólam tudomást, így inkább le is maradtam, hagytam, hogy Jin kísérje őket az asztalunkhoz, én pedig csak a legvégén foglaltam helyet. Nem néztem rájuk, mert tudtam, hiába elegánsak a felszínen, ha belül mind romlottak. Aztán Jin az összes vendég megérkezése után beszédet mondott, köszöntötte a vendégeinket, és elmondta, hogy kiknek szánja a befolyt pénzt, persze a szívem kihagyott egy ütemet, amikor kiderült, hogy a családon belüli erőszak áldozatinak gyűjt, vagyis egy olyan alapítványnak, akik ezzel foglalkoznak. Milyen nagylelkű, de hol volt akkor ez az alapítvány, amikor tizenéves koromban nekünk kellett volna a segítség?! Micsoda egy kétszínű világban élünk...

A következő fél óra halk zenével, és a finom vacsorával telt, és én egész idő alatt azt éreztem, hogy valaki engem bámul. A mi kollégáink, mármint , akik részt akartak venni az eseményen, egy szomszédos asztalnál ültek, és amint felnéztem éppen TaeHyung tekintetével találkozott az enyém. Már a pillantásától is elpirultam, olyan forró lett az arcom, mint a leves, amit eddig ettem. Igyekeztem az evésre koncentrálni, és amint befejeződött a vacsora, jöhetett a pezsgőzés, és a mulatság, vagyis én magam alig vártam, hogy kimehessek a levegőre. Az erkélyen ácsorogtam, pár pillanatra, és amint megláttam, hogy TaeHyung is kifelé igyekszik, inkább visszamentem, olyan sebességgel robogtam el mellette, amennyire ezt a cipőm engedte. Biztos voltam abban, hogy beszélni óhajt velem, de én egyszerűen még csak a közelében sem tudtam maradni. Amikor rám mosolyog elöntenek a kellemesebbnél kellemesebb emlékek, amik hozzá kötnek, és újra átérzem azokat a szenvedélyes pillanatokat, amik a jelen kapcsolatomban nincsenek meg, de valójában hiányoznak is. Hiányzik a tűz... nagyon...

Láttam, amint Jin éppen két kínaival beszélget, két idősebbel, így közelebb lépdeltem, hogy halljam miről is beszélgetnek. Üzleti dolgokról volt szó, amikkel nagyon nem értettem egyet, hiszen ők a múltban éltek, de a világunk pillanatnyilag rohan, azok a tervek, amik egykor beváltak, ma már haszontalanok, és lassúak. Ki is fejeztem a nemtetszésemet, de cserébe csak lenéző pillantásokat kaptam.

– Elnézést, hogy közbe szólok, de ezzel nem értek egyet! – puhatolóztam, és igyekeztem tényleg nagyon udvarias lenni, de a két férfi, még csak válaszra sem méltatott, csupán a vőlegényemhez fordultak.

– Igazán tetszetős a kedvese, Mr. Kim, csak kár, hogy nem tudja, hogy mikor kell csendben maradni!

– ChaeYoung, drágám, magunkra hagynál, kérlek! – utasított Jin arra, hogy lépjek le, de úgy éreztem magam, mint akit elárultak, így nem voltam rest, hogy megvédjem magam.

– Attól, hogy nő vagyok, még jelenti azt, hogy nem értek semmihez! – fordultam a kínaiakhoz, az anyanyelvükön, tökéletes kiejtéssel, amin csak pislogni tudtak, mert Jin semmit sem értett belőle, majd azért angolul folytattam: – Engedelmükkel! – hajtottam fejet, majd büszkén kihúzva magam távoztam.

Biztos voltam, hogy ez a harc még nincs lefutva, mert nem fogom hagyni magam, még akkor sem, ha az üzlet emiatt kudarcba fullad...

/TaeHyung/

Az este folyamán gyakran kaptam magam azon, hogy Rosie-t bámulom. Nem mondtam volna, hogy szándékosan tettem azt amit, egyszerűen annyira szemet gyönyörködtető volt, hogy rajta felejtettem a tekintetem. Amikor ő is érezte, hogy bámulom, felkapta a fejét, és azonnal elpirult, de mégis láttam rajta, hogy annyira elnyomva érzi magát, hogy lehetett vágni a feszültséget. Akárhányszor beszélni szerettem volna vele, vagyis bocsánatot kérni tőle, amiért bunkó voltam vele, szinte elmenekült előttem, én pedig valahol az elmém legmélyebb bugyrában azzal a gondolattal játszadoztam, hogy milyen módszerekkel hámozhatnám le róla azt az igazán csinos ruhát. Természetesen elkezdtem kellemetlenül szűknek érezni azt a fránya szövet nadrágot, így sebesen ki kellett zárnom az efféle perverz gondolatokat, így inkább levegőzni indultam, vagyis kifelé a hátsó ajtó felé, amikor éppen ChaeYoung hangja csapta meg a fülem. Hevesen vitatkozott valamivel, akiben rövidesen a főnökömet fedeztem fel. Egészen a lengőajtó mögé bújtam, hogy ne vegyen észre senki, de eléggé eldugott egy hely volt, biztosra vettem, hogy ezek ketten is csak azért jöttek ide veszekedni, hogy ne tűnjenek fel senkinek.

– Nem hiszem el, hogy szégyent hoztál rám! – bosszankodott Jin.

– Én nem csináltam semmit – védekezett a lány. – Csupán kifejeztem a nem tetszésemet az ügyben, hogy nem néznek ki belőlem semmit, mert nő vagyok.

– Csak éppen beszéled a nyelvüket, én meg nem.

– Na és? – kérdezett vissza ChaeYoung. – Akkor sem érdekelte volna őket a véleményem.

– Maradj távol tőlük, majd én elintézem az üzletet.

– Át fognak verni ez biztos, főleg, ha úgy írják meg a saját feltételeiket, hogy csak ők értik.

– Akkor így jártunk – jegyezte meg Jin jeges hangon. – De az a te hibád lesz. Csak az lett volna a dolgod, hogy csendbe maradj, mosolyogj és legyél szép, de te ennyire nem vagy képes!

– Mert én ennél sokkalta több vagyok, és ezt te is tudod! – kérte ki magának a lány, és sajnos egyet értettem vele, sokkal több volt annál, mint amit ez az ember valaha is meglátott benne.

– Azt mondtam, hogy maradj csendben! – emelte fel a hangját Jin, és szinte már vártam, hogy meg is üsse, de akkor biztos voltam abban, hogy nem fogok itt hallgatózni, hanem kimegyek, és képen törlöm a főnököm. De ez szerencsére elmaradt, és hangnemet is váltott. – Ne haragudj! Kerüld el a vendégeimet, inkább beszélgess másokkal. Én elutazom ma este velük.

– Nem maradnak éjszakára? Pedig van szállás foglalva nekik.

– Nem akarnak, inkább elmegyek velük, hogy nyugodt körülmények között köthessük meg az üzletet.

– Azért csak legyél óvatos, és ne bízz meg bennük, azok, akik ennyire utálatosak velem, csak mert nő vagyok, nem érdemelnek semmit.

– Pedig igazuk van, néha jobb lenne, ha befognád a szád – sértegette megint, mire a lány csupán lemondóan sóhajtott, de nem szólt semmit.

Aztán nyílt az ajtó, én pedig még levegőt sem mertem venni, nehogy véletlenül lebukjak. Először csak a főnököm lépett be, majd sebesen végigrohant a folyosón, és eltűnt a lépcsőn felfelé.

Pár pillanattal később ChaeYoung is belépett az ajtón, és ő is menekülni próbált, de gyorsan elkaptam a csuklójánál és, magamhoz rántottam. A fal mellé szorítottam, és alaposabban végignéztem rajta, az arcát könnyek áztatták, én pedig szerettem volna, ha mosolyog és nem pedig sír egy ilyen nulla ember miatt.

– Hallottál mindent? – faggatott kétségbe esve, de nem mondtam semmit, csupán némán bólintottam.

– Ugye ezek nem mindennaposak? – tudakoltam.

– Mármint a veszekedések? Nem, nem azok, csupán egy kicsivel feszültebb – védte Jint azonnal. – Igazán elengedhetnél végre!

Az egyik kezemmel még mindig fogságba ejtettem az övét, a másik kezével pedig a mellkasom támaszkodott, hogy el tudjon tolni, de azért jóval erősebb voltam nála, arról nem is beszélve, hogy alig húsz cent választott el tőle. Az a ruha olyan szexi volt, és olyan csábítóan tekeredett a csodás vonalaira, hogy alig bírtam megálljt parancsolni a vágyaimnak. Valahogy nem érdekelt volna, abban a szent pillanatba, hogy mit kockáztatok, hogy lőttek az állásomnak, vagy hogy utána soha többet nem áll velem szóba.

Közelebb hajoltam a nyakához, és amimkor félre döntötte a fejét, engedélynek véltem, így először csak lágyan ráfújtam a bőrére, majd amint láttam, hogy a hideg is kirázza, finoman megcsókoltam, fokozatosan lejjebb haladva a kulcscsontja felé. A szabad kezemmel, a combja hátoldalán kalandoztam, és akkor konstatáltam, hogy még harisnyát sem visel, vagyis ha elég merész lennék, akár itt és most megszerezhettem volna, de nem akartam semmi olyat tenni, amit ő nem akart volt, de azonnali ellenkezést tapasztaltam.

– Ezt most azonnal fejezd be! – utasított elhaló hangon, de amint finomat belemélyesztettem a fogaimat a bőrébe, halk sóhaj hagyta el az ajkait, vagyis a szava teljes ellentétben voltak a teste reakcióival. A lelke mélyén épp annyira vágyott volna valami szokatlanra, valami igazán érzékire, ahogyan én, és ahogyan kipirult az arca, meg ahogyan rám nézett, láttam rajta, hogy tele van elfojtott feszültséggel, amit csak egy kiadós, vad, szinte állatias szeretkezéssel lehetne levezetni, én pedig velő lettem volna rá.

– Miért? Úgy látszik, hogy élvezed...

– Mi lesz, ha valaki meglát? – nézett rám elképedve, amikor elvigyorodtam.

– Ó, hogy neked ez a legnagyobb bajod? Folytathatjuk később is valahol, ha már a vőlegényed nem lesz itthon – ajánlottam fel.

– Én nem játszom tisztességtelenül! – kérte ki magának felháborodva, majd egyre jobban azon volt, hogy kiszabaduljon a rabság alól.

– Ez igazán becsülendő, kár, hogy az imádott párod, már nem így van vele – vágtam vissza gonoszan, mert valami azt súgta nekem, hogy ez a sokáig kimaradok, meg elutazom ide-oda, tökéletes alkalom arra, hogy a szeretőjével legyen, hiszen abból, amit most is láttam, meg hallottam számomra elég bizonyíték arra, hogy tudjam van ott egy harmadik fél is. – Szeretném, ha erre te magad is rájönnél, mielőtt össze nem töri a szíved...

– Csak épp nincs mire rájönnöm! – ragaszkodott a véleményéhez görcsösen, és pedig elengedtem.

Szinte fénysebességgel robogott tovább, de már akkor tudtam, hogy ez a dolog, még nincs lefutva.

/ChaeYoung/

A fenébe! Csupán ennyi jutott eszembe... Nem tudtam volna eldönteni, hogy kire haragudjak jobban, magamra vagy TaeHyungra. Rá csak azért tudtam, mert ilyen aljas módon sarokba szorított, magamra meg azért, mert a rohadt életbe, de pokolian élveztem... Benne éppen megvolt az a szenvedély, amire szükségem lett volna, és talán még Jinben is akadt még a legelején, de amióta megkérte a kezem csupán a megszokás vette át a kapcsolatunkat, létezünk egymás mellett, nem pedig együtt élünk. Alkalomadtán összebújunk, de a szex kettőnk között csupán egy szükséges rossz, én pedig eddigi életem során is többre vágytam, vagyis ha volt lehetőségem arra, hogy kitörjön belőlem. Annyi mindent kénytelen vagyok elfojtani magamban, mélyre elzárni a vágyaimat, és megfelelni azoknak az elvárásoknak, amiknek egy gazdag feleségnek meg kell felelni, hiszen mindenben támogatnom kell az uramat, csak azt tehetem meg, amit monda, és mindig neki kell igazat adnom. A kérdés az, hogy képes leszek egyáltalán így élni, és ha majd lesznek gyerekeink, akkor fog bármi is változni?

Ezekkel a gondolatokkal együtt ültem vissza az asztalunkhoz, Jin sehol, így magamhoz vettem egy pohár pezsgőt, amikor egy egész üvegre szükségem lett volna, vagy még valami annál is töményebbre. A nyakam még bizsergett, ahol TaeHyung hozzáért, és az egész testemet, kezdte felőrölni a vágyakozás, de mély levegőt kellett vennem, és vissza erőszakolni önmagam a jó kislány szerepébe, pedig jóval több voltam, mint a látszat. Nagyon erősen azon koncentráltam, hogy visszafojtsak magamban mindent, ami nem illik a közegben, és alig észleltem, hogy az egyik kínai helyet foglal mellettem,

– Kegyed, beszél kínaiul! – szólított meg az anyanyelvén.

– Így van! – bólintottam. – Öt nyelven beszélek anyanyelvi szinten, a hatodikból lassan vizsgázom, van két diplomám, és a tárgyalóképességem is kiemelkedő, de maguk csak azért nem néznek ki semmit belőlem, mert nő vagyok.

Csak némán bámult rám, szólni sem tudott semmit, hiszen olyan szépen kiosztottam, hogy a szavai is a torkán akadtak.

– Csak egyszer az életben vehetnék a fáradtságot arra, hogy a könyvet ne a borítója alapján ítéljék meg, ha az embert az alapján ismernék el, amire képes, és nem az alapján, ahogyan kinéz! – Itt már magamhoz vettem a táskámat, mert tudtam, hogy nem fogom zsebre tenni azt a lecseszést, amit a vőlegényemtől kapok, de valahogy már ez sem nagyon tudott meghatni. – Engedelmével, most távozom! – Itt meghajoltam. – További jó szórakozást!

Meg akart szólalni, hogy ne menjek el, de a pillantás, amivel illettem visszafogta, így inkább csak síri csenddel nézett rám, én pedig nem voltam rest, hogy angolosan távozzak.

Hazamenni sem szerettem volna, egyszerűen szükségem lett volna valami gyors tompító eszközre, amivel lekapcsolhatom az agyam, így az egyik közeli bárba mentem. Törzsvendég voltam, mert többnyire egy-egy pohár whisky társaságában szoktam itt ücsörögni, miközben vagy tanultam az aktuálisan tetsző nyelvet, vagy szerződéseket írtam, meg reklámszövegeken agyaltam.

De most a pultnál foglaltam helyet, és a fekete borzas hajú srác, már nagy mosollyal üdvözölt.

– JungKook, ha kérhetem, ma ne sokkolj! – utasítottam, amint elém rakta a poharat és töltött egy adagot a borostyán színű italból. – Főleg, hogy neked is köszönhetem, hogy eddig süllyedtem.

– Hallottam, hogy visszatért! – bólogatott nagyban. – De ha tudom, hogy mire megy ki a játék, akkor nem megyek bele, de kellett a pénz, és akkor még nem tudtam, hogy az apád a felbujtó!

– Mire kellett neked a pénz? JiMinnek rendes motivációja volt, de neked?

– Nézz körbe, és rájössz. A bátyám csak akkor fogadott volna be társtulajnak, ha leteszek némi pénzt az asztalra, aztán volt egy ajánlat, és itt vagyok.

– De csak egy pultos vagy! – vágtam vissza ingerülten, majd felé nyújtottam a poharam, hogy töltsön még.

– Mert tetszik ez a munka, és így könnyebb csajozni!

– Nevetséges! – horkantottam fel, az alkohol kezdett egyre jobban dolgozni bennem. – De azért köszi, hogy elcseszted az életemet te is...

– ChaeYoung, attól hogy valami ott akkor tönkre ment, még nem jelenti azt, hogy nincs lehetőséged újra kezdeni. Ha a mostani kapcsolatod nem tesz boldoggá, akkor keress egy olyan személyt, aki képes azzá tenni.

„TaeHyung...” – súgta a belső hangom, de akkor is ott vannak azok a meghatározó tényezők, amiktől akkor sem tudok megszabadulni, hogy amilyen gazdag családi háttérrel, céggel és egyebekkel rendelkezem, ez nem ilyen egyszerű. Nem tehetem meg, hogy lelépek, és új életet kezdek, mert cégem van, vagy épp lesz, és vannak ehhez tartozó kötelezettségeim.

– Ezt megtartom! – vettem magamhoz az egész üveget, és a pohárra sem volt szükségem, csupán az üvegből vedeltem.

Ott abban a pillanatban nem érdekelt semmi, csak tompuljanak az érzékeim, és megszűnjön körülöttem a világ, hogy majd végül kialudjam magam. Szerencsére jól bírom az alkoholt, rosszul nem szoktam lenni, csupán kötözködöm, és becsmérlek, de nem szoktam sem hányni, sem szédülni, vagy valami komolyabb, így hiába küldtem le szinte az egész üveggel, semmi bajom nem volt. Csak lomhán kiterültem a pulton.

/TaeHyung/

Nem szép dolog, de követtem, amint összeveszett a kínai fazonnal, pontosabban kioktatta. Én minden szavát értettem, hiszen ugyan azon nyelvelek beszéltem, mint ő, csak nekem néha nehezebben jutnak az eszembe bizonyos kifejezések. De nagyon dühös volt, és bár nem tudhattam, hogy mennyit is változott az évek alatt, valahogy éreztem, hogy nem lesz jó vége. Aztán, amint megláttam, hogy betér egy bárba, és pultossal diskurál, a szívem hevesebben kezdett verni, amikor szembesültem azzal, hogy egy újabb régi ismerőssel futhatnék össze. Az ablakból láttam, ahogyan az én Rosie-m úgy tolja befelé azt a tömény alkoholt, mintha vizet inna. Alig ismertem rá, és némi lelkiismeret-furdalásom is volt a történtekkel kapcsolatban, mert úgy hallottam, hogy akkor szokott rá ilyen keményen az alkoholra, amikor el kellett mennem. Most viszont a csalódottság lehetett az, ami kiáltotta belőle, és szerettem volna, ha ennél nagyobb kárt nem tesz magában.

Tehát nem nézhettem sokáig tétlenül az önpusztítását, így beléptem, és azonnal a pulthoz siettem.

– Rég láttalak! – köszöntött JungKook.
– Köszi, hogy asszisztáltál ehhez! – mutattam a halkan szuszogó, vagyis már alvó ChaeYoungra. – Megtartozom neked is egy orrba vágással, de azt majd később.

– Akkor gyere vissza, ha őt haza vitted, és törleszthetsz. Sajnálkoznom kéne, de nem megy, mert valójában, miatta is haragudtam rád.

– Csak épp az ördög kezébe lökted, egy olyan ember kezébe, aki rendszeresen bántalmazta őt, amiért tőlem megszabadultatok. De ennek már mindegy is!

– Nos, erről nem tudtam – védekezett JungKook azonnal. – Szerintem inkább vidd haza!

– Ebben egyet értünk, kivételesen! – igyekeztem felnyalábolni a lány könnyű testét, de azonnal felébredt.

– Én még iszom egy kört! – határozta el, de kivettem a kezéből az üveget.

– Tegyél le róla! Hazaviszlek, és kialszod magad! – utasítottam, mire gonoszan nézett rám.

– Te nem vagy senkim, hogy utasításokat osztogass! 

– lázadt fel, és hirtelen már nem is tűnt annyira részegnek. A szeme csak így csillogott a dühtől, és talán már kezdett ahhoz a Rosie-hoz hasonlítani, akit egykor itt kellett, hogy hagyjak.

– Csak az alkohol beszél belőled! – szembesítettem az igazsággal, de ettől is felháborodott.

– Majd én eldöntöm, hogy mit akarok!

– Ja, látszik! – forgattam a szemem, majd megragadtam a csuklóját. – Na, gyerünk!

– Eressz már el! – tiltakozott.

– Nem! – vágtam rá azonnal, majd felkaptam a vállamra, ami miatt szinte hisztérikusan kitört magából.

– Tegyél le azonnal! – sikoltozott, de dühösen, és nem kétségbe esetten. – Tudok a saját lábamon is menni!

– Akkor lássuk! – tettem le, majd határozott léptekkel megindult az ajtó felé.

Az úton nem szólt hozzám, és azon csodálkoztam, hogy nincs semmi baja. Néha rám pillantott, és nem tudtam eldönteni, hogy most utálkozva, vagy épp ennek a lehető legnagyobb ellentéteként vágyakozva néz rám. Én csak szerettem volna őt biztonságba tudni, és nem éppen kihasználni ezt a gyenge pillanatát, de a sors valahogy másképpen akarta ezt...

-

Egy igazán fényűző házhoz meneteltünk, nem is vártam mást tőlük, de valahogy olyan üres volt és kihalt.

– Szerintem menj és először zuhanyozz le! – kértem tőle higgadtan, ám amint a nyakkendőmnél fogva berántott az ajtó belő oldalára, kissé meglepetten néztem rá.

– És segítesz levetkőzni? – nézett rám csábítóan, és szinte biztos voltam abban, hogy csak az alkohol mondatja ez vele.

– Nem – vágtam rá azonnal. Bár alig pár órával ezelőtt még nagyon benne lettem volna, abban, hogy lehámozom róla azt a csinos ruhát, most hogy lehetőségem lett volna rá, valahogy pánikba estem. Két opció lehetséges, vagy emlékezni fog arra, hogy mit csináltunk, és akkor önmagát fogja gyötörni, hogy mit tett, vagy nem fog emlékezni rá, és én magam nyerek egy kis előnyt. Akárhogy is döntök, biztos voltam abban, hogy ilyen alkalom egyhamar nem fog adódni, hogy kettesben lehessek vele, amikor ő maga hív fel engem erre a keringőre, amire valljuk be, mindkettőnknek szüksége lenne.

Olyannyira belemélyedtem a gondolataimba, hogy már csak arra eszméltem fel, hogy ajkai az enyémeken pihennek, és éreztem az alkohol ízét is, amikor elmélyítette azt a csókot.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne! – vetettem ellen két csók között, arra utalva, hogy félek, hogy saját magával fog kitolni.

Természetesen válasz nem jött, csupán az ingem gombjaival kezdett babrálni, olyan sebességgel hámozta le rólam azt a ruhadarabot. Ám valahogy nem hatotta meg a tiltakozásom, és a lelkem legmélyén nem is akartam ellenkezni, mert éppen annyira akartam őt, ahogyan ezek szerint, ő is engem. Tehát vállaltam mindent kockázatot, a lebukásét, hogy esetleg majd haragudni fog önmagára, vagy épp rám, vagy éppenséggel azt, hogy semmire sem fog emlékezni. Ekkor döntöttem el, hogy én magam nem fogok neki semmit sem mondani, majd ha ő veti fel, hogy mi is történt akkor igyekszem kimagyarázni, de az biztos, hogy ezt az adandó alkalmat vétek lenne kihagyni. Így inkább sodródtam az árral, és arra koncentráltam, hogy minél boldogabbá tehessem.
Még az egyik szobáig sem jutottunk el, olyan hévvel csókolt, és annyira éreztem rajta, hogy egészen eddig nem volt önmagam, hogy végre kitörhetett az álca alól, és megmutathatta, hogy valójában milyen érzékiséggel is van megáldva. Rövidesen, már egyikünkön sem volt egyetlen árva ruhadarab sem, és azon voltam, hogy ismét felfedezhessek minden egyes kis szegletet a tökéletes testén, és leteszteljem, hogy még mindig azok a gyenge pontjai, mint régen, de kis idő múlva a sóhajai megnyugtattak, hogy vannak dolgok, amik nem változnak.

Nincsenek arra szavak, hogy mennyire akartam őt, de elsietni sem akartam semmit sem, így először inkább az ujjaimmal játszadoztam, hogy megfelelően bemelegedjen, de végül azzal szembesültem, hogy még előjátékra sincs szüksége, olyannyira be van indulva. Sőt azon is agyaltam, hogy igazán hagyjuk a vágyakat elszabadulni, és olyan vadak leszünk, amennyire ez ízléses kereteken belül lehetséges. Tehát sebesen a hasára fordítottam, és a csípőjénél magamhoz vontam. Nem húztam sokáig az időt sem, így egy határozott mozdulattal belé hatoltam. Azonnal felnyögött, de nem csak ő, nekem is hangot kellett adnom a varázslatos érzésnek, ami abban a pillanatban a hatalmába kerített.

Az elkövetkezendő hosszú percekben, a hangjától, pontosabban a sóhajaitól, a nyögéseitől, illetve a gyönyör pillanatában inkább a sikolyaitól volt hangos a szoba, én pedig nem voltam önző, és annyiszor akartam a csúcsra juttatni, amennyiszer csak igényelte. Szerintem a negyedik lehet az utolsó, meg a negyedik pozíció, amiben megadtam neki a hetedik mennyországot, de egyébként sem bírtam volna sokáig visszafogni magam, hiszen szinte szét akartam durranni, így még utoljára felgyorsítottam a mozgásom, amikor egy szinte egy állatias hörgés közepette eljutottam a csúcsra. Hosszasan bent tartottam magam, ő pedig a lábait is körém fonta, hogy szabadulni se tudjak. Annyira csodálatos volt, minden egyes pillanata, és szerettem volna odabújni mellé, és átölelni, vele tölteni egy kis időt, de jobbnak láttam, ha angolosan távozom. Egyrészt nem hiányzott, hogy valaki csak haza érjen, a másik, ha kijózanodik teljesen, akkor magyarázkodhatok, hogy miért használtam ki, pedig ő volt az, aki kezdeményezett, tehát nekem semmi közöm sincs hozzá. Így amint láttam rajta, hogy elbóbiskol, fogtam a cuccaimat, sebes felöltöztem, és leléptem.

De ekkor még nem is sejtettem, hogy ez a kóbor éjszaka milyen következményekkel is járt, és milyen lavinát indítottunk azzal, hogy egyikünk sem bírt a vágyaival...