A JELEN - 4. fejezet

/TaeHyung/

Segíthettem volna neki, de tisztában voltam azzal, hogy nem fog megfulladni, hiszen én magam tanítottam meg úszni. Sikolyára viszont sokan felkapták a fejüket, de valamiért senki sem volt hajlandó odamenni és segíteni. Egy pár percig engem sem érdekelt, csupán kibontottam az üdítőt, és nagyot kortyoltam belőle. Kellemes citromos-mentás íze volt, kimondottan hűsítőnek találtam. A lány kievickélt a medence szélére, de még mindig a vízben volt. Levettem a zakómat, hogy ha már mindenki bambán bámult, én legalább rendes ember módjára, kisegíthessem.

– Gyere! – nyújtottam a kezemet felé.

Nem válaszolt, csupán gonoszan nézett rám, és közben szorosan ráfogott a kezemre. Nem aggódtam azon, hogy vizes leszek, hiszen így is megsültem, a víz közelségében pedig még melegebb volt. Csak arra nem voltam felkészülve, hogy ChaeYoung bosszút fog állni, és kihasználja azt a pillanatot, amikor nem igazán figyelek rá, és már csak azt vettem észre, hogy a víz felé közeledek. Éppen arccal... Valahogy várható volt, hogy beránt maga mellé, így lőttek a drága nadrágomnak, meg az önbecsülésemnek is. Ennek ellenére jó volt látni az, hogy mennyire megkönnyebbül, és milyen öröm ül ki a lány arcára, amiért ilyen gyerekes bosszút tudott rajtam állni.

Pár perccel később már a felkérő személy irodájában ültünk, aki tajtékzott a dühtől, és még tőlünk akart pénzt kérni, amiért őt érte kár. Bár hivatalosan egy üdítőt ittam meg, a medence, és a helyszín egy szállodában volt, vagyis nem hittem, hogy bármilyen kár is érte volna őt. Csupán a reklám nem jött össze.

– Mi ez a felháborító viselkedés? – kért minket számon, de ChaeYoung csak duzzogott. Véleményem szerint, engem hibáztatott a történtek miatt.

– Csak baleset volt, megcsúsztuk mindketten – védekeztem azonnal. – Nem gondoltam, hogy ennyire csúszik az a felület.

– Tűnjetek el mindketten innen. Ennél többre számítottam attól a neves cégtől – háborgott a férfi, miközben le és föl caflatott az irodában.

– De, uram! – tért ki magából végül a lány. – Meg lesz az a reklám hamarosan...

Ismét le akart minket szidni, de a kopogás félbeszakította.

– Uram, ezt látnia kell! – lépett be a helyiségbe az operatőr. – Talán nincs minden veszve...

A kezébe adott egy pendrive-ot, amin sejtésem szerint valamiféle felvétel lehetett. Csak aztán, amikor megláttam magunkat, valahogy a szívem is kihagyott egy ütemet. A vitánkat vette fel, bár, mivel nem láttam rajta sem ráközelítést, sem hangot, akkor rájöttem arra, hogy nem szándékosan lettünk felvéve.

– Bekapcsolva maradt a kamera, de ha kapnak egy szinkront, akkor akár ez is elég jó lehet, pillanatnyilag – magyarázkodott az operatőr, én pedig lopva ChaeYoungra pillantottam. – Persze, csak ha beleegyeznek, hogy ez legyen a reklám.

– Nincsenek olyan helyzetben, hogy egyezkedjenek – tromfolta le az igazgató. – Már így veszteséget okoztak nekem.

– Miféle veszteséget? – emeltem fel a hangom. – Azt nevezi veszteségnek, hogy megittam egyet a fránya üdítőjéből? – fakadtam ki magamból dühösen. – Mivel az általunk felkért lány, megbetegedett, nem tudott volna eljönni, se így, se úgy, maga meg most akart mindent egyszerre, szerintem meg annak kellene örülnie, hogy van valamije, ami még talán beválik.

– Rendben! – adta be a derekát a férfi. – Most ezzel a rövidke reklámmal fogunk kezdeni, de két hét múlva az eredeti tervhez tartjuk magunkat.

– Megegyeztünk! – vágtam rá, majd kezet fogtam vele.

– De az anyagiakat is akkor intézzük el!

– 

Nincs akadálya, de ha ez a reklám beválik, akkor a következő két héten befolyó haszonból szeretnénk, egy bizonyos százalékot – vette át a szót a lány, és meglepődtem azon, hogy milyen rámenős, ha pénzről van szó.

– Mondjuk tíz százalék? – alkudozott az igazgató.

– Legyen húsz... – ajánlott mást a lány.

– Az sok.

– Akkor ez a videó itt marad! – határozta el ChaeYoung.

– Esetleg tizenöt százalék?

– Nem, húsz, vagy semmi, és ha nem megy bele, még a nyakába varrok, egy személyiségi jogokat sértő perbe is...

– Jól van, legyen! Akkor húsz százalék. De most már lépjenek le!

– Nem, addig nem, amíg nem látunk erről egy szerződést! – akadékoskodtam, mert megtanultam az évek alatt, hogy amit mondanak, az sosincs betartva, csak ahhoz lehet ragaszkodni, amin pecsét van, és aláírás.

– Magukat nem könnyű ám átverni – mérgelődött, de nem tudtam volna eldönteni, hogy ezt dicséretnek szánta vagy nem. Bár mennyire erősen keresztbe tettünk neki, nem csodáltam volna, ha a pokolba kíván minket. De rövidesen a kezünkbe nyomta a papírt, amit alá kellett volna írnunk, így amikor letettem az asztalra a lány közelebb hajolt hozzám, hogy ő is átolvashassa.
– Na, megfelel? – tudakolta a férfi, aki nagyon, de nagyon szerette volna, ha házon kívül vagyunk.

– Meg! – vágta rá a lány, majd sebesen aláírta.

Nem volt más választásom, mint aláírni, és aztán majd hallgathatom, hogy mi a fenét keresünk mi abban a reklámban.

-

– Ennek nagyon nem fognak örülni odabent – jegyzete meg ChaeYoung, amikor kiszálltunk a kocsiból.

Eddig egészen sokat száradtak a ruháim, de még nem volt tökéletes. Inkább haza szerettem volna menni, átöltözni, de erre még nem volt lehetőségem. Elő kellett adnunk, hogy miképpen alakultak a dolgok, és hát valljuk be, semmi sem ment a tervek szerint. Már éppen azon voltam, hogy én beszéljek SeokJin főnökúrral, de valahogy várható volt, hogy majd a lány vállalja magára, hiszen maximum majd vetkőzik egy kicsit, meg beveti magát, és a problémák el is vannak felejtve, kár, hogy nem velem játssza el ugyan ezt. Ez mondjuk kellemetlenül érintett, hiszen valamilyen szinten azért csak voltak érzéseim az irányába, még ha ezek nem is olyan erősen kerülnek a felszínre, de a reakciói, és a szava, meg egyáltalán a közelsége miatt egyre erősebben kezdenek felszínre törti az érzéseim.

– Jint, csak bízd rám! – közölte végül. – Te csak koncentrálj a következő feladatra.

– Ó az, nem lesz nehéz! – vágtam vissza.

– Csak ne szúrd el megint – bökte ki összeszorított fogakkal, szinte lángolva a dühtől.

– Higgadj le, Rosie! Ártasz a szépségednek! – suttogtam a fülébe, majd olyan közel hajoltam, hogy az ajkaim kis híján az arcához értek.

Ettől persze meg lepődött, és a dühét felváltotta a kétségbeesés, ami miatt olyan sebességgel lépett le, hogy fél pillanat alatt szem elől is tévesztettem.

Éppen be akartam lépni az irodába, maikor JiMin hangja ütötte meg a fülemet.
– Beszélhetnénk? – Ugyan nem voltam kíváncsi rá, a mentegetőzése, és a kifogásai nem igazán hatottak volna meg, nem hittem volna, hogy tudott volna olyat mondani, ami miatt ne haragudtam volna rá.

– Nem bánom! – adtam be a derekam, majd beengedtem az irodámba.

Láttam rajta, hogy egy kicsit ideges, de először nem felelt semmit, csupán elővett egy fényképet, és felém nyújtotta. Elvettem, és rápillantottam, de nem tudtam hová tenni. Ő volt rajta abból az időből, amikor találkoztunk, és egy másik fiú, aki nagyon hasonlított rá, véleményem szint az öccse lehetett, csupán a kórházi légkör, a csövek voltak ijesztően ismerősek. Ekkor szembesültem azzal, hogy milyen régen is jártam már a húgomnál, hogy milyen szép is lenne most, de nem, mert elvesztettem őt gyerekként. A képen az látszódott, hogy a fiatalabbik beteg lehetett, és aztán szép lassan összetettem a dolgokat.

– ChaeYoung azt mondta, neked meséljem el a tetteim okát – fogott bele. – Azt nem mondta, miért.

– Az öcséd? – kérdeztem, visszaadva a képet.

– Igen, és hála annak a pénznek, életben van. Viszont, ha nem lett volna, akkor biztos elveszítem, mert az anyámnak nem volt pénze a kezeléseire – magyarázkodott. – Apám meg több éve halott, így nem tudott volna segíteni.

– Nevetséges, hogy tönkre kell tenned egy életet, hogy megments egy másikat, de valahol megértem, hogy miért inkább engem árultál, el nem a testvéred. Én is ezt tettem volna a helyedben, de én csupán azt nézhettem végig, ahogyan a húgom meghal.

– Tessék?

– Jól hallottad, akkor még gyerek voltam, de szembesülni azzal, hogy a testvéred a karjaidban hal meg, nem éppen egyszerű.

– Nagyon sajnálom!

– Örülök annak, hogy a tiéd nem járt így, de ennek ellenére igazán mondhattad volna, akkor talán segíthettem volna másképpen is, és akkor talán most nem kellene ilyen szar helyzetben lennem.

– Nem mertem elmondani, nem akartam, hogy bárki is sajnálkozzon, magam akartam elintézni, és ez volt a legkézenfekvőbb. Tudom, hogy utálsz, és sosem fogsz nekem megbocsájtani, de azt szerettem volna, ha tudod, hogy miért tettem.

– Talán mégis csak hajlandó leszek eltekinteni a történtektől – morfondíroztam, amikor a kisördög megszólalt a fejemben.

– Valóban? – nézett rám őszintén elcsodálkozva JiMin. – Mit kellene tennem?

– Segíthetsz visszaszerezni ChaeYoung-ot!


/ChaeYoung/

Az agyamra ment ez a pasi... Egyszerűen idegesített azzal, hogy ennyire lazán veszi a dolgokat, hogy ennyire nincs felelősségtudata, bár azt el kell ismernem, hogy a lehető legy jobban kerültünk ki ebből a helyzetből. Az már másik kérdés, hogy Jin mit fog szólni mindehhez. Be sem kopogtam a csupán benyitottam, a fejét fogva lapozgatott valamiféle papírokat. Fel kapta a fejét, és elmosolyodott, de amint megállapította, hogy valami nem stimmel az öltözetemmel az arcára fagyott a mosoly.

– Miért vagy vizes, ha nem esik? – gyanakodva nézett rám.

– Kimostam a ruháimat egy medencében úgy, hogy az rajtam volt – közöltem vele.

– Beleestél a medencébe? – elkerekedett a szeme. – Ugye jól vagy?

– Jól vagyok – vontam meg a vállam. – Tudok úszni, de azon ne lepődj meg, ha valahol találkozol velem abban a bizonyos reklámban.

– Mert hogy?

– A lány, akit kinéztünk TaeHyunggal, lebetegedett, és nem jött el, későn szóltak, és csak órákkal később tudtak volna valakit adni, aki használható lett volna. De aztán sikerült felbosszantania annak a gyökérnek, és ahogy elindultam a medence szélén, megcsúsztam, és beleestem a vízbe.

– Azt mondtad, hogy gyökér? – hitetlenkedve nézett rám. – Ilyen szavakat, meg efféle indulatot még nem láttam tőled.

– Mert az, kinevetett, ahelyett hogy segített volna – szörnyülködtem. – És mivel bekapcsolva maradt a kamera, felvette ezt a jelenetet, meg azt, amint el akarom tőle venni azt az üdítős dobozt, de nem hagyta, vagyis teljesen beégetett, és alig bírtam némi hasznot kicsikarni belőlük.

– Szerintem túlreagálod. Csupán szórakozott, meg ha van belőle némi hasznunk, akkor az már nem is olyan rossz.

– De mit fognak rólam gondolni az üzlettársaink?

– Hogy szórakoztató társaság vagy, aki nem hátrál meg attól se, hogy magának kell szerepelnie? ChaeYoung, édesem, ez nem biztos, hogy rossz is.

– Szerintem meg szörnyű volt. Megyek, megírom a kínai szerződéseket. Remélem, ma időben érsz haza.

– Igyekezni fogok!

Váltottunk egy gyors csókot, majd mentem a dolgomra, mert alig léptem ki az ajtón, máris csörögni kezdett a telefon.

-

Végül nem ért haza időben, amit természetesen nem lepődtem meg, de mivel holnapra mindkettőnk szabad napot vett ki, hogy mindent elő tudjunk készíteni a péntek esti fogadásra, amikor is megérkeznek a kínai vendégeink. Ők sok pénzt hozhatnak nekünk, hiszen egy kínai reklámcég részvényeit készülünk megvenni, így mindennek tökéletesnek kellene lennie. Tehát nem voltam rest megvárni Jint, és nem akartam őt számom kérni, mégis sikerült olyan hangnemet megütnöm, amiből ez jött le.

– Nem gondoltam volna, hogy megvársz! – lepődött meg, amikor ott ültem a nappaliban a kezemben egy könyvvel, meg egy pohár borral.

– Én meg nem lepődtem meg azon, hogy nem jöttél időben – vágtam vissza. – Elárulod, hogy merre jártál?

– Nem vagyok köteles elmondani minden lépésemet – háborodott fel. – Ne tégy úgy, mintha nem tudnád, hol voltam.

– Csak érdeklődtem – vontam meg a vállam. – Kérsz? – mutattam az asztalon heverő üvegre.

– Elfogadom – bólintott, így neki is töltöttem, majd amikor kényelmesen elhelyezkedett mellettem, a kezébe nyomtam.

– Én nem akartalak számon kérni, csak olyan rossz, hogy minden este egyedül alszom el, egyszerűen csak hiányollak.

– Ezért is lesz hasznos, hogy összeházasodunk.

– Nem értem az összefüggést.

– Nagyon nehéz egyszerre két céget vezetni, főleg, hogy ilyen ütemben terjeszkedünk, de apád csak akkor fogja neked adni a saját részét, mit pillanatnyilag én viszek, ha ténylegesen összeházasodunk.

– Ha szeretnéd most is átveszem ezt a terhet a válladról, cserébe, ha több időt tölthetek veled – ajánlottam fel.

– Sajnos, még nem lehet. A jogi rész miatt, még nem lehet, de augusztus közepén,, tizenhetedikén, négy órakor megtartjuk azt az esküvőt, és utána minden sokkal jobban fog alakulni.

– Az már nincs három hónap sem – rémülten néztem rá.

– Valóban, de már sok mindent elterveztem, hogy miképpen kellene lennie.

– És velem mi lesz? Mi van, ha én nem úgy szeretném?

– Ismerlek, és tudom, hogy melyek a kedvenc virágaid, hogy milyen stílusú helyet szeretnél.

– Valóban? – néztem rá meg lepve. – Akkor vesd papírra, és meg majd eldöntöm, hogy benne vagyok vagy sem.

– Nekem így is jó, vagy leírhatod te is, és összevetjük. Tudok, egy nagyon jó esküvőszervezőt, aki jártas a dekorációban is. Persze nem olcsó, de az a legfontosabb, hogy minden tökéletesen menjen, főleg, hogy jövő héttől elutazol.

– Hogy mondod? – Na, ha eddig nem voltam pánikba esve, most sikerült a határaimat elérnem. – A nyakamba varrsz egy esküvőt, majd azt mondod, hogy el kell utaznom? Holnap a kínai vendégeink szállását intézem, meg a vacsorát, és a zenét, illetve a díszítést, meg ilyenek, erre te most közlöd velem, hogy elutazom.

– Ne reagáld túl!

– Miért? – kérdeztem vissza a fejemet rázva. – Igazán jókor tálalod a dolgokat. Vagy csak pár napról van szó?

– Összesen hat hétről, de először Tokió, aztán Hongkong, utána itt leszel egy hétvégén, és végignézheted, hogyan haladnak a dolgok. Utána New York, Párizs és végül Barcelona. Mindenütt fontos befektetőkkel kell tárgyalni, és nálad jobban senki sem tárgyal, főleg nem az adott helyek anyanyelvén.

– Ez nem lehet kifogás, hiszen TaeHyung is beszéli ezen nyelveket. Miért nem őt küldöd el?

– Mert veled fog menni. Ketten fogtok elutazni, hiszen amíg te tárgyalsz, ő számokkal is alá tudja majd támasztani, hogy miért jó, amit ajánlunk. Együtt kell dolgoznotok, sajnálom, de rajtad kívül nincs senki, aki alkalmas lenne erre a feladatra.

Azt hittem, hogy rosszul hallok. Elküld hetekre kettesbe a volt szerelmemmel, az életem első, és egyetlen igaz szerelmével, szinte nászútra, miközben az esküvőket szervezi.

– Ha lenne más választásom, akkor nem tenném ezt – védekezett, amint meglátta, hogy a szemeim lassan megtelnek könnyekkel. – Sajnálom, de ha majd eltelik az a hat hét, utána erőteljesen a szervezkedésre koncentrálhatsz, meg a ruhapróbákra, hiszen tudom, hogy ez nagyon fontos neked.

– És a többi? A vendégek, a helyszín, zene a dekoráció, az szerinted nem fontos? – vetettem ellen, de ekkor már nem bírtam sem magammal, sem a könnyeimmel, fel kellett állnom, és hangot kellett adnom a nem tetszésemnek.

Nem tudtam volna eldönteni, hogy melyik része esik jobban, hogy el kell mennem miközben szervezkednem kellene, vagy az, hogy ennyii ideig össze leszek zárva a volt barátommal, főleg, hogy ilyen nyomorult módon elbánt velem.

– De fontos, ez igaz, de beszélünk telefonon, és ChaeRi is segíthet nekem – győzködött.

– ChaeRi? – néztem rá megdöbbenve. – A húgom? De ez az én esküvőm, nem az övé...

– Valóban, és talán bánom is, ő talán nem hisztizne ennyit, mint te – vágott vissza hevesen.

Ott álltunk egymással szemben, én kisírt szemekkel, és talán fel sem fogtam, hogy mit mondott a húgomra, vagyis a kontextus, amiben használta azokat a szavak. A csalódottságomat felváltotta a keserűség, és egyszerűen nem akartam vitatkozni, ebbe belefáradtam.

– Én nem hisztizek... – mondtam csendesen. – Csupán fáj, hogy nem lehetek ott az elejétől a végéig, hiszen valójában úgy érzem, hogy nem állok készen arra, hogy feleség legyek, valahogy ez a szerep még távol áll tőlem. Talán ettől is tartok, és emiatt reagálok így, de majd látjuk, hogy mi lesz belőle...

– Ha elnézel nekem dolgokat, akkor működni fog! – Ezt sem tudtam hová tenni, de nem is érdekelt. Hátat fordítottam neki, egyszerűen látni nem bírtam őt. – Most is megbeszélhetünk egy-két fontosabb dolgot.

– Szeretnék egyedül lenni! – közöltem vele ridegen, majd otthagytam, hogy elvonulhassak, és valahol még alaposabban kisírhassam magam.