A JELEN - 8. fejezet

/ChaeYoung/

Még a szívem is kihagyott egy ütemet, amint megláttam, hogy az épület egyik része lángokban áll. Hiába volt kint két tűzoltóautó, valahogy nem tűntek hatásosnak, hiszen a tűz egyre jobban terjedt. A környék le volt zárva, a füst pedig a szememet is csípte, arról nem is beszélve, hogy annyian voltak odakint, hogy kis híján elsodort a tömeg. Egyértelmű volt a pánik, hiszen senki sem tudta, hogy mi a fene történt, fényes nappal van, és amennyiben a konyha irányából indult a tűz, azt helyszínileg is elolthatták volna, ehelyett a tűz egyre csak terjedt, és hatalmas lángok csaptak fel a tetőn. Fél szemmel néztem, amint TaeHyung sebesen leellenőrzi, hogy milyen iratok annak nála, majd megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Szerintem menjünk, és keressünk egy másik szállást! – ajánlotta fel, mire elkerekedett szemmel néztem rá.
– Arról szó nem lehet! – ellenkeztem. – Örülök annak, hogy te ennyire felkészült vagy, de nekem igen sok fontos jegyzetem odabent van!
– Ami bent is fog maradni, nagy valószínűséggel.
– Vagy nem – vágtam rá azonnal. – Odabent vannak a következő munkáink előzetes jegyzetei, arról nem is beszélve, hogy nincsenek nálam a repülőjegyek, és még haza sem jutok, mert hogy nem arra készültem, hogy kigyullad a lakhelyünk.
– Veszek neked másikat, a jegyzeteket, meg majd újragyártjuk.
– Rengeteg munkám van benne.
– Az egy dolog – vonta meg a vállát TaeHyung. – Nincs olyan dolog, amit nem lehetne újrakezdeni.
– Be kell oda jutnom – határoztam el magam, de amint megindultam a kordon felé, azonnal megjelent egy egyenruhás, egy rendőr, hogy nem mehetek oda be. – De uram – fogtam bele koreaiul, mire csak pislogott, aztán folytattam, a magyarázkodást, ő kínaiul magyarázott vissza. Értettem, amit mond, sőt meg is értettem az okokat, de úgy tettem, mintha nem érteném, ha nem beszélném az ő nyelvét. Csak a fejét rázta, majd amint elszólították, és mogorva pillantással nézett rám, csupán arra tudtam feleszmélni, hogy TaeHyung megragadja a karomat, és a lángoló épület felé húz.

– Nem tudom, mi ez a hirtelen jött halálvágy, de lehetőleg csináljuk úgy, hogy nem maradunk bent – magyarázta, majd hirtelen felgyorsította a lépteit, így kénytelen voltam jó magam is belelendülni.

Meg kellett előznünk a lángok teljes elterjedését, mert szerencsére, a mi lakrészünk a másik oldalon volt, de a fene se tudta, hogy vajon mennyire gyors a tűz. Az „A” szektorból induló tűz, roham léptekkel perzselte fel az egész épületet, és sajnos sejtelmem sem volt arról, hogy vajon mennyire erősek a falak. A nagy része fából van, akkor nem sok időnk lesz megkeresni a fontos dolgainkat, arról nem is beszélve, hogy ott már nem fogunk tudni kijutni, ahonnan pillanatnyilag elindultunk.
Erre abban a pillanatban rá döbbentem, amint beértünk az ajtón, és a bent lévő tömör füsttől azonnal, köhögni kezdtem, sőt nem nagyon láttam az orrom hegyénél tovább, már láttam is a lángokat, amint felfalják a fabútorokat, amik lassan megadják magukat, és darabokra hullanak. Arról nem is beszélve, hogy a tűz ropogásának hangja okozott bennem némi félelmet, de ez fele annyira sem volt ijesztő, mint amit a vőlegényemtől fogok kapni, ha hagyom veszni a jegyzeteket, meg az előre megírt szerződéseket. Tehát az életemet kockáztattam egy olyan férfi miatt is, aki egyáltalán nem szeret úgy, ahogyan azt kellene.

Éreztem, amint TaeHyung megragadja a karomat, hogy mozgásra ösztönözzön, de ezúttal nagyon is igaza volt, annyira elméláztam, hogy alig pár méter választott el, a lángoktól. A lépcső felé vettük az irányt, és sejtettem, hogy a magassarkú cipő jelenleg csak akadályoz a mozgásban, így sebesen ledobtam, s úgy rohantam tovább. A második emeletre kellett mennünk, de a füst miatt eléggé nehezen találtunk rá az ajtóra is, ami természetesen zárva volt, a kulcsot pedig leadtuk a recepción, ami már réges-régen a lángok martaléka lett, egy magam gyenge voltam, de Tae elég jó erőben volt, így sebesen betörte nekem az ajtót.

– Remélem, tudod, hogy hol vannak a cuccaid, mert nem lesz idő keresgetni – figyelmeztetett, én pedig rögvest neki láttam felkutatni a dolgaimat.
Nyitottam is a bőröndömet, aminek az alján ott volt mindenem, amilyen gyorsan csak lehetett átpakoltam az aktatáskába, számítógépem mellé, a repülőjegyemet, meg inkább a társamra bíztam, aki hitetlenkedve nézett rám.

– Van még valami, vagy mehetünk ebből a fojtogató légkörből? – sürgetett.
– Egy pillanat! – intettem nyugalomra, mintha megannyi időnk lenne keresgélni, de úgy döntöttem, hogy az ékszereimet, sem hagyhatom veszni, így megegyeztem önmagammal, hogy legközelebb nem hozok magammal ennyi mindent, hiszen felesleges. Sosem lehet tudni mivel állunk szemben.

Ám ez az idő éppen elég volt ahhoz, hogy a lángok utolérjenek minket, és amint elérték az ablaküveget, az hangos robajjal darabokra tört, ám elég erős volt a reakció ahhoz, hogy a darabjai éppen felénk repüljenek, az egyik kóbor darab pedig éppen eltalálta az arcomat. Úgy vétem örülnöm kellett, hogy ennyivel megúsztam, de a neheze csak ezután jött, mert a hatalmas lángok minden lehetséges menekülési útvonalat elzártak.

Megint elbambultam, fájdalmat nem is érezve, a szívem pedig eszeveszett tempóban vert, tele voltam adrenalinnal, és úgy éreztem magam, mint fiatalabb koromban, hogy képes lennék meghódítani a világot. Annyira szabadnak éreztem magam, még akkor ha az életünkkel játszottunk, mint még az elmúlt pár évben soha.

– Le kell jutnunk az első emeletre! – jegyezte meg TaeHyung végül, sikeresen kiszakítva a gondolataimból. Magamhoz szorítottam a táskámat, amiben a megmentett dolgok voltak, majd bólintottam. A füst megint egyre töményebb lett, megint köhögni kezdtem, és meglehet, hogy egy kisebb füstmérgezést is összeszedtem, a sérülésről nem is beszélve.

Nálunk nem volt erkély, a túl oldalon viszont igen, és ha egy másik szobába sikerül bejutnunk, akkor az itt lévő erkélyről, talán át tudunk ugrani az eggyel lejjebbire. Utána csak a földszint volt, de ott pedig bokrok voltak, talán ha ott kiugrunk, akkor megússzuk egy-két karcolással. TaeHyung ezúttal már nehezen tudta betörni az ajtót, a lángok igen közel voltak hozzánk, melegem is volt, de azért a vállamat az ajtónak támasztva igyekeztem a segítségére lenni. Kis híján beszédültem az ajtón, amint sikerrel jártunk, de addigra már az ajtó is lángra kapott, így veszítve a szerkezetének stabilitásából, egyenesen rám zuhant volna a parázsló faanyag, ha TaeHyung nem lök félre, de ennek köszönhetően, egy darabja a parázsnak éppen a karjára esett, aprócska lángokba borítva az ingét, és sikeresen megégetve a karját. Döbbenten néztem, amint eloltja, és azonnal az erkély irányába vonszolt. Jó magam azonban még nem tértem észhez, hiszen, éppenséggel most mentette meg az életem azzal, hogy odébb lökött, de magának meg sérülést okozva.

Talán másfél méterrel lehetett lejjebb a másik erkély, de ennek a széléről átlibbenni mégis csak veszélyes volt, arról nem is beszélve, hogy egyre jobban kiszorított a tűz, vagyis extra sebesen kellett cselekedni. TaeHyung, meglehetősen ügyesen átlendült, hiszen neki volt gyakorlata, hányszor szokott meg tőlem az erkélyen keresztül.
– Gyere! – nyúlt fel értem, amint a párkányon ültem.

Aggódtam azon, hogy vajon elbír-e, mert a karja elég csúnyán megégett egy sávban, és nagyon haragudtam magamra emiatt. A fenébe! Már sokadszorra menti meg az életem, én meg olyanhoz, ragaszkodom, ami az elmúlt fél évben nem tett értem semmit, csak azért, mert ha nem megyek hozzá, lőttek az eddig felépített sikereimnek, meg a cégnek, meg mindennek, de ezáltal holtbiztos, hogy boldogtalanságra ítélem magam.

– Rosie! – lökte meg Tae a vállamat. – Ne most elmélkedj! Ha ugrani akarunk, akkor most kell megtennünk, mert fél perc és a nyakunkba omlik a felső szint!
– Öhm... – ráztam meg a fejem, hogy észhez térjek. – Rendben!

Éreztem, ahogyan szorosan összefonja az ujjait az enyémekkel, én pedig hagytam magam irányítani, és ebben az idegőrlő pillanatban is képes voltam rábízni magam, és az egész életemet, ha már én voltam az, aki belerángatta ebbe az őröltségbe.

Az elszáradt ágak ugyan felsértették a ruháimat, meg egy-egy helyen a bőrömet is, de amikor kinyitottam a szemem, egy sebesen lélegző, kissé fakó színű TaeHyunggal találtam szemben magamat.
– Én nem erre szerződtem! – közölte velem váratlanul. – Ha meg akarsz halni, akkor azt legközelebb nélkülem hajtsd végre!
– Köszönöm! – csupán ennyit mondtam, és alig bírtam vissza tartani a könnyeimet.
– Hát pillanatnyilag van mit... – feltápászkodott, majd felém nyújtotta a kezét, hogy segít felállni, de ő maga azért elég vacakul nézett ki.
– Ne keressünk egy orvost?
– Nem kell, csak levegőre van szükségem – hangzott az elutasító válasz, de addigra már két mentős az irányunk rohant.

Aztán megkaptuk, hogy mennyire idióták vagyunk, hogy képesek voltunk berohanni egy égő épületbe, de ezúttal is úgy tettünk, mintha nem értenénk semmit abból, amit mondanak, aztán a két mentős srác is rájött arra, hogy nem vagyunk odavalósiak, így amint ellátták a sárüléseinket, hagyták, hogy szabadon távozhassunk. Nem kérdeztem semmit, csak mondták, hogy menjünk és keressük fel a konzulátust, ahol talán segítséget nyújthatnak számunkra, de más tervem volt. Sajnos, csak pénteken indult a gépünk vissza, így volt még két éjszaka, amit el kellett töltenünk valahol, így TaeHyung nem volt rest egy újabb szállodát intézni nekünk.

-

Fáradt voltam, nyűgös, s alig vártam, hogy vegyek egy zuhanyt, majd alaposan kialudjam magam. Az sem zavart, hogy egy ágyas szobánk volt, semmi sem érdekelt, de a lelkem mélyén életem végéig hálás leszek TaeHyungnak azért, amit értem tett. Megint... Ám a pihenésből egyelőre nem lett semmi, mert a telefonom éktelen csengésbe kezdett, így kénytelen voltam felvenni. Valahogy bíztam abban, hogy Jin lesz az, hiszen eléggé híre mehetett annak, hogy kigyulladt a szállodánk, így csalódásként ért, hogy csupán MinJi érdeklődött a hogy létünk felől.
– Minden rendben, csajszi? – kérdezte aggodalmasan. – Hallottam, hogy mi történt.
– Jól vagyunk – válaszoltam tömören.
– Tényleg? Szomorúnak tűnik a hangod.
– Azt hittem, vagyok olyan fontos a vőlegényemnek, hogy ő is felhív.
– Á, tőle ne várj csodát! – felelte MinJi, és a lelki szemeim előtt láttam, ahogyan legyint a telefon túl oldalán, miközben a pulton ücsörögve dumál velem. – Tudod, hogy elfoglalt.
– Annyira elfoglalt, hogy ne is érdeklődjön a menyasszonya felől?
– Ezek szerint, nem vagy fontos neki! – térített észhez a lány. – Talán másnak fontosabb lennél! Amúgy is TaeHyunggal is minden rendben?
– Azt hiszem – vontam meg a vállam. – Kimerítő volt, mindkettőnknek ez a nap.
– Pihenj, és alig várom, hogy hazaérj! Elég uncsi nélküled ez a hely!
– De milliónyi ember vesz kerül – tájékoztattam.
– Az lehet, de látni, hogy a főnök a húgoddal flörtöl, igen szívfacsaró! – hangzott a válasz, nekem meg a vér is megfagyott az ereimben.
– Hogy mit csinál? – kérdeztem vissza azonnal.
– Jól hallottad, ChaeYoung! Nekem úgy tűnik, mintha flörtölnének, vagyis alakulgathat valami köztük, de ha akarod, rajtuk tartom a szemem.
– Hagyd! – intettem nyugalomra. – Ne kockáztasd az állásod emiatt!
– A barátnőm vagy, te lány, és a kötelességem, hogy melletted álljak, még ha ez az állásomba is kerül, de határozottan nem szeretném, hogy olyan miatt szenvedj, aki meg sem érdemel téged...
– Köszi, MinJi, de majd elintézem a dolgokat, ha hazaértem.
– Rám mindenben számíthatsz! – Szinte hallottam, hogyan elmosolyodik. – Vigyázz magadra, és üdvözlöm TaeHyungot is!
– Átadom! Puszillak!
– Én is téged! – válaszolta derűsen. – Helló, csajszi!

Kinyomtam a telefont, és a könnyeimmel küszködve hajítottam a fotelba, hogy aztán eldőlhessek az ágyon. Észre sem vettem, hogy TaeHyung bemászott mellém, és ebben a pillanatban is tartotta a távolságot, azonban nekem határozottan szükségem volt valakire, így olyan közel bújtam hozzá, amennyire ez lehetséges volt, még akkor is, ha ezzel a régebbi szavaimat cáfoltam, hogy nem akarok tőle semmit... Egyszerűen nem tudtam, hogy mit akarok magamtól, és az életemtől, nem hogy tőle...
A fenébe ezzel az egésszel....

-

Másnap vettünk magunknak új ruhákat, és ezúttal nagyon örültem egy kényelmes viseletnek, meg annak, hogy nem kell a poggyásszal foglalkoznunk hazafelé menet. TaeHyung szótlan volt, de nagyon adakozó, én nem tudtam pénzt költeni, mert nálam csak olyan kártya volt, amit meghatározott dolgokra tudtam elkölteni, sajnos az új ruhatár nem tartozott ebbe a körbe. Ugyan csak egyetlen váltásra volt szükségem, lassan, úgy is hazamegyünk, feltéve egyáltalán, ha van értelme haza venni. Úgy éreztem, mintha pikkelne rám, hogy odabújtam, amikor nem is akarok tőle semmit, talán úgy érzi, hogy kihasználom, én pedig nem akartam ezt. Nem akartam, hogy miattam rosszul érezze magát, így mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy ne küldjek félreérthető jeleket az irányába. Egyszerűen egymagam kell feldolgoznom a fájdalmamat, egyedül kell megbirkóznom a lelki sebeimmel, nem terheltem őt még ezzel is.

A következő utunk New Yorkba vezetett, és tudtam, hogy azt a helyet ő jobban ismerte, hiszen éveket töltött ott. Kíváncsi voltam a nagyváros zajára nyüzsgésére, nem mintha Szöul nem lenne olyan, de azért egy amerikai nagyváros mégis sokkal másabb. Ez lesz egyik a leghosszabb utunk, de nem olyan hosszú, mint az utána lévők, hiszen eljutni Európába még hosszabb út lesz. Ugyan először szembe kell nézem Jinnel, hiszen hagytam veszni egy üzletet, bár ha igaz MinJi feltevése, akkor nem szabadna hagynom, hogy ez foglalkoztasson, hiszen ő meg a kapcsolatunkkal játszik, mármint, ha egyáltalán számít ez neki bármit is. Egyre jobban kételkedem benne...

Amint átléptem az otthonom ajtaját, már jócskán szombat volt, így meglepődtem azon, hogy Jin a konyhában van. Nem főzött, pedig tud, hiszen annyira büszke volt rá, még a legelején, hogy ő főzhet nekem, és nem fordítva. De most csupán az újságot lapozgatta, és amint megpillantott, kifejezéstelen arccal nézett rám.

– Úgy látom, egyben vagy! – mondta semmitmondó hangon, mintha nem is aggódott volna értem.
– Köszönöm, hogy aggódtál értem – vágtam vissza gúnyosan. – Legközelebb ne erőltesd meg magad ennyire.
– Hogy sikerült az üzlet? – váltott témát, de leesett számomra, hogy én csupán az vagyok számára az egyenletben, aki véghez vigye az üzleteit, hogy történik velem valami, az már csak járulékos veszteség.
– Sehogy, mert a másik fél kórházban van, nem volt kivel üzletet kötni – feleltem megvonva a vállam.
– Nem volt másik képviselő? – nézett rám gyanakodva.
– A tulajdonos fia nem foglalkozik tovább az üggyel, azt mondta, hogy majd a jogi képviselőik felkeresik a mieinket. Nekem ennyi bőven elég volt, az üzlet se így, se úgy nem jött volna össze.
– Hogy volt merszed ennyire könnyen feladni? – rivallt rám azonnal, és ehhez fel is állt, hogy a magasságbeli különbség jobban kivehető legyen. – Elvesztettél egy üzletet, csak azért mert nem voltál elég rátermett? Te tényleg semmire sem vagy jó!
– Fogd be a szád! – emeltem fel a hangomat, és eldöntöttem, hogy nem vagyok hajlandó megalázkodni, apámnak sem hagytam, hogy a földbe tiporjon, mondjuk azt TaeHyungnak köszönhettem. – Nem voltál ott, te nem tudod a körülményeket, de ha nem hiszel nekem, akkor hívd fel őket, és beszélj velük, akkor megtudod, hogy az a férfi, akivel az üzletet lebonyolítottuk volna a halálán van, és kegyeleti okokból inkább visszavonulót fújtunk.
– Ne mentegetőzz! Elcseszted, megint!
– Ó, ha így van, akkor miért nem te utazgatsz, mondjuk a húgom társaságában, ha már annyira össze vagytok melegedve!
– ChaeRi a titkárnőm, értelemszerűen együtt kell vele működnöm, ahogyan neked is, mert te lennél a társtulajdonos, a szertartás után.
– Amit a hátam közepére sem kívánok!
– Erről nem nyitok vitát! Nincs közöm a húgodhoz, csupán szakmai kapcsolat. De beszélj vele, ha nem hiszed!
– Hogy tagadjon mindent, mint te? – kérdeztem vissza gonoszan. – Köszi, inkább nem! Megyek és felkészülök a következő utamra, hogy te nyugodt körülmények között hetyeghess a testvéremmel.
– Nem tudom, honnan vetted ezt az egész marhaságot, de keress fel egy orvost!
– Meg lehet, hogy jó lenne, Biztos, hogy nem normális dolog, hogy ragaszkodom hozzád, miközben egy seggfej vagy! – Ráborítottam az összes sérelmem, de meg is érdemelte, úgy sem várta volna tőlem, hogy ilyen hangnemben és ilyen stílussal fogok vele beszélni, de hát akkor is megérdemli.

Azon az estén is külön aludtam, de nem viselt meg annyira, mint gondoltam. Talán mégis el kellene azon gondolkodnom, hogyan menekülhetek meg ebből a rémálomból úgy, hogy a többieknek, főként MinJinek, JiMinnek, na meg TaeHyungnak ne származzon belőle hátrányuk. Ki kellene lépnem a cégből, csak az a kérdés, hogyan tegyem meg, mert ha elmegyek, mindenki más rosszul jár ezzel, mert Jin ki fogja készíteni a barátaimat, amit nem hagyhatok neki...


/TaeHyung/

Hát csak nem úsztam meg sérülés nélkül a kalandot, de azzal, hogy megmenthettem az életét, már megint, talán elindíthattam benne valamiféle változást az irányomba. Addig építgetem a bizalmat kettőnk között, ameddig rá nem jön arra, hogy mégis csak én vagyok számára az igazi. Pokoli kínokat éltem át, hiszen az a sérülés, ami a bal karom felső részén éktelenkedett, legalább tíz centi hosszan szelte át a bőrömet, arról nem is beszélve, hogy mély is, így rendesen a karomat sem, bírom mozdítani, mert ha megmozdítom, kis híján belehalok a fájdalomba. Az a mentős, aki ellátott egész végig magyarázott, hogy mire figyeljek, hogy legalább három hét, vagy annál is több kell, hogy rendbe jöjjön, meg nézessem meg egy specialistával, mert meglehet, hogy heg marad a helyén.

Egyedül az a marék fájdalomcsillapító használt, amit bevettem, így szombat délután, amint hazaértem, hogy aztán a trükkös zuhanyzás után, végre a saját ágyamban aludhassak. Az új szállásunkon is vacakul aludtam, csupán az enyhített a fájdalmamon, hogy magamon éreztem ChaeYoung karjait, amint magához ölelve egyenletesen szuszog. Kár, hogy csak a pillanatnyi szituáció hozta ki belőle ezt a reakciót, komolyabban amúgy sem jelentek neki semmi sem, hiszen leszögezte, már pedig nem fogja velem újrakezdeni.

Pedig bármit újra lehet kezdeni, ha az emberben elég nagy az elszántság, én pedig képes lettem volna bármire érte, hogy biztonságba tudhassam, vagy legfőképpen magaménak tudhassam. Most csak egy életmentés, hiszen ha nem lököm arrébb, akkor a szemem előtt hal meg, vagy legalábbis megég, amit aztán életem végéig nem tudtam volna megbocsájtani magamnak.

-

Vasárnap csak bementem a kórházba, miután kiderítettem, hogy anyám nem dolgozik. Nem akartam vele is összefutni, neki is magyarázkodhattam volna, bár voltaképpen a szüleimnek még mindig tartoztam egy hatalmas vallomással, de nem vitt rá a lélek, hogy beszámoljak mindenről, hogy mit miért tettem, hogy miért mentem el New Yorkba tanulni, hogy miért is jöttem vissza. Kaptam újabb ellátást, receptet valami szuper krémhez, meg milliónyi kötszert, hogy minden nap átköthessem a sérülésemet, vagy legyen valaki, aki megcsinálja nekem. Hát inkább megoldom egyedül, mintsem hogy segítséget kérjek, hiszen az elkövetkezendő héten csupán ChaeYoung lesz az egyetlen mellettem, ő pedig biztosan nem fog segíteni rajtam, sőt annak is örülni fogok, ha egyáltalán hozzám fog szólni, főleg, hogy egy olyan helyre megyünk, ahol már jól ismernek, és a ha a dolgok nem változnak, akkor nagy az esély arra, hogy összefutok az amerikai exbarátnőmmel, Sanával.

Amikor kiderült számomra, hogy ahhoz a céghez megyünk segíteni, mert romlottak a tőzsdén, kevés a megrendelőjük, szükségük van, egy-két újabb szerződésre, vagy reklámra, ahol diploma után dolgoztam egy darabig, szinte megszűntem létezni. Ugyan az a lány, éppen a tulajnak a lánya, és tudott arról, hogy miféle viszony van kettőnk között, nem szólt semmit, csak figyelmeztetett, hogy vigyázzak a lányával, mert veszélyes, és sajnos igaza volt, mert olyan sebességgel csavart az ujja köré, hogy mire észhez tértem, már a raktárban töltöttünk el igen heves perceket. Ám az biztos volt, hogy olyan szinten nem voltam képes őt szeretni, mint ChaeYoung-ot.

Végül csak otthagytam azt a lányt, és a munkahelyet is, mert távol kellett tartanom magam attól a helytől, így egy másik munkahely után döntöttem amellett, hogy inkább visszamegyek Szöulba. Azonnal kapóra is jött ez az állás, ahol éppen vagyok, és amilyen jól indult, hatalmas pofára esés lett a vége, és most jobban küzdök az érzéseimmel, mint eddig bármikor.

Abban is biztos voltam, ha Sana ott van még, meg fog ragadni minden pillanatot, hogy a nyakamban legyen, és ő éppen az a típusú lány, aki semmitől sem riad vissza, ha hódításról van szó, de akármennyire is szép, olyan, mint egy pióca. Fel kell készülnöm a legrosszabbra, és egész odafelé tartó úton az esetleges lehetőségekre készítettem fel magam. Megdöbbentem azon, hogy ChaeYoung egy igazán kicsi bőrönddel érkezett, nem láttam, amikor becsekkolt, és leadta a csomagot, nyilvánvalóan nem akarta, hogy ugyan az a dolog megtörténjen, így legalább nem kell mentenünk a csomagjainkat.

– Kár, hogy nem lesz időnk várost nézni! – jegyezte meg a lány, amint kiértünk a reptérről, és szembesült a milliónyi látnivalóval.
– Hát minden napunkat bent fogjuk tölteni az irodában, de azért esténként elmehetünk valamerre – ajánlottam fel.
– Nem hiszem el, hogy te itt éltél évekig – ámuldozott. – Gondolom, mindent láttál már!
– Nagyon sok mindent mondjuk inkább így. Inkább csak tanultam, kevesett jártam a városban, csak a diploma után kezdtem el szabadabban élni. Akkor volt időm másra is, de a suli elég kemény...
– Másra, mármint arra a sok lányra, akiket utánam hajkurásztál. – Ezt némi szemrehányással a hangjában mondta, mintha szüzességi fogadalmat kellett volna tennem, amikor elmentem, de valójában ő sem tett, csak az ő lehetőségei korlátozottak voltam, az enyémek nem.
– Az itteni lányokat sokkal könnyebb felszedni, mint odahaza, itt lazábbak az erkölcsök. Arról meg nem tehetek, hogy veszettül jóképű vagyok!
– Aish! – sóhajtott lemondóan. – Vannak dolgok, amik nem változnak, és még mindig nagyképű vagy.
– Ó, te ezt annak mondanád? – vontam fel a szemöldököm. – Ez csupán egészséges önbizalom. Remélem, van neked is...
– Akad – ismerte el, majd elmosolyodott.

Hát igen, itt még mosolygott, egészen addig, amíg el nem kezdett meghibbanni a féltékenységtől, amit természetesen sosem ismert volna el magától, csak kár, hogy nem vagyok vak.

-

A szállásunk ezúttal valami felhőkarcolóban volt, de ez sem számított különösen magasnak, voltak ennél magasabbak is, de akkor is már a hatvanadik szinten is mesés volt a kilátás. Hiszen az óriási üvegablakok tökéletes panorámát nyújtottak a nyüzsgő városra.
– Nem hiszem el, hogy ilyen magasan vagyok – drámázott a lány, amint kilesett az ablakon.
– De attól még biztonságos! – vontam meg a vállam. – Örülök annak, hogy van saját fürdőszobánk.
– Ez ennyire lényeges?
– Igen, az sosem lehet tudni, hogy melyik szinten vannak az igazi ragadozók.
– Nem a dzsungelben vagyunk, itt nincsenek vadállatok – forgatta a szemét.
– Neked fogalmad sincs arról, hogy milyenek errefelé a nők, okés? – hajoltam hozzá egészen közel, akkor pillantottam meg az arcán lévő sérülés. Nem volt olyan mély, és nagy mint az enyém, de akkor is az arcán volt, ami halmozottabban hátrányt okoz. Az enyém persze fájt is, de azt nem látta senki. Úgy ügyeket intézni, hogy van egy vágás az arcán, ráadásul nő, egy olyan országban, ahol a tökéletesség utáni hajsza mindent felőröl, elég nehéz neki. Bár itt nem fogja a külvilágot érdekelni, hogyan néz ki az arca, hiszen mindenki irigykedni fog a tökéletes alakjára.
– Félsz attól, hogy elrabolnak? – kuncogott. – Akkor majd megvédelek én.
– Na, arra mérget veszek, főleg úgy, hogy azon vagy, hogy megszabadulj tőlem, vagy legalábbis minél jobban távol maradj.

Erre nem válaszolt, csupán fogta a törülközőjét, és elvonult a fürdőbe, így tökéletes alkalom volt számomra, hogy szétnézzek a neten, és rendeljek valami igazi amerikai kaját.

-

Rettenetesen ideges voltam, hiszen úgy három vagy négy hónapja adtam fel itt az állásomat, tehát azóta nem beszéltem Sanával, sőt nem mondhatnám, hogy volt akármi is a szexen kívül, ami összekötött bennünket. Gondolom, mivel ő lány, komolyabban érzelmei is lehettek irántam, talán azért is vette olyan rosszul, hogy közöltem vele, lelépek. Neki fogalma sem volt arról, hogy ki miatt megyek haza, ahogyan ChaeYoungnak sincs arról, hogy éppen az egyik volt csajom apjának kell segítenünk.

Ám indulás előtt át kellett volna kötöznöm, ezt a fránya sérülést, de akár hogyan próbálkoztam, nem tudtam kellőképpen rászorítani a kötést...
– A franc essen bele! – szitkozódtam félhangosan, és addig fel sem tudtam venni a világoskék ingemet, amíg ez nincs biztonságosan lerögzítve.
– Segíthetek? – lépett be a fürdőbe ChaeYoung, természetesen már felöltözve, és indulásra készen, de amikor meglátta, hogy csupán félig sikerült felöltöznöm, némiképpen pirosabbra fordult az arca.
– Megoldom egyedül is – vágtam vissza azonnal.
– Hát persze – jegyezte meg gúnyosan, amint sikerült észhez térnie.

Kivett mindent a kezemből, és elölről kezdte a teljes procedúrát. A fertőtlenítéstől kezdve, a krémezésen át, egész a tökéletes bekötözésig. Jobban haladt, mint én egymagam kínlódva, de be nem ismertem volna, hogy igenis segítségre van szükségem. Szótlanul tűrtem mindent, és nem mukkantam akkor sem, amikor fájt, mert így is elég nehezemre esett, nem letámadni, véleményem szerint, ez a kis sérülés nem akadályozna abban, hogy folytassuk azt az estét, amire nem emlékszik. Vajon, ha kiderülne számára, hogy ő volt az, aki rávett arra, amire, vajon miképpen állna hozzám.

– Ha már miattam sérültél meg ennyire, akkor legalább engedd meg, hogy segítsek! – szólalt meg kérlelő hangon a hosszas hallgatás után.
– Legyen! – bólintottam. – Innentől boldogulok, köszönöm – intettem nyugalomra, amikor a kezembe adta az inget, és segíteni akart, még abban is. – Tényleg menni fog!
– Akkor kint megvárlak! – adta fel, és kilépett a fürdőből.

Bár nem akartam belekeverni ebbe, őszintén megvallva, nagyon örültem a segítségének. Talán napestig elkínlódtam volna a sikeres bekötözéssel, és nem bírtam volna ki, ha miattam megint elesünk egy üzlettől. Fogtunk egy taxit, és kértem, hogy a legrövidebb úton vigyen el minket ahhoz az irodaházhoz, mondanom sem kell, kerülni akart, hogy még több pénzzel nyúljon le minket, de aztán közöltem vele, hogy tudom, hogy itt nem arra kell menni, amerre ő akart, közel hét évig éltem ebben a városban, nem tud megtéveszteni. Hiszen az év elején, még ennél a cégnél melóztam, és a fene se gondolta, hogy ennyire szar lesz a helyzetük, amint elmentem. Tény és való, hogy jó reklámszakember vagyok, de akkor sem pótolhatatlan.

Amint beléptünk az ajtón, mindenki ismerősként köszöntött, én pedig úgy jártam keltem a folyosón, mintha még most is itt dogoznék.
– Miért érzem úgy, hogy te nem vagy ismeretlen számukra? – fordult felém ChaeYoung, amint a liftbe szálltunk.
– Mert itt dolgoztam diploma után, aztán elmentem, egy másik helyre, hogy végül inkább haza menjek Szöulba, mert belefáradtam ebbe a légkörbe.
– Ó... – mindösszesen ennyit mondott, aztán belemélyült a gondolataiba.

Bekopogtam az igazgatói irodába, ahol az eddigi főnököm meglepően idegesen vizsgálta a papírokat.
– Á, TaeHyung! – üdvözölt szívélyesen. – Azt hittem, hogy sosem látlak viszont! Remélem, azért vagy itt, hogy kihúzz a csávából!
– Részben! – értettem vele egyet.
– Sokba fog ez kerülni nekem – csóválta a fejét az öreg. Japán származású volt, aki a fiatalkorában települt ide, itt hozta létre a reklámokkal foglalkozó céget, aztán a sikerei után tőzsdézni kezdett, így aztán elég vagyonra tett szert, csak épp az utánam felvett szakértő, minden volt ezek szerint csak szakértő nem. – Az új főnököd elég pénzsóvár.
– Ezzel sajnos egyet kell értenem – mosolyodtam el.
– De te nem tudsz tárgyalni – morfondírozott.
– Erre van egy megfelelő ember számodra. Bemutatom a társamat, Park ChaeYoung-ot! – Ezekkel a szavakkal toltam magam elé a megszeppent lányt.
– Milyen az angolja? – nézett a lányra.
– Tökéletes! – vágta rá ChaeYoung.
– Hát nem tudom, én elhiszem neked, hogy tud tárgyalni, de ezekkel a fazonokkal nagyon kell vigyázni, a gatyámat is le akarják rólam perelni.
– Az nem fog nekik sikerülni, nincs olyan üzleti partner, akivel ne lehetne szót érteni – vázolta a helyzetet a lány, mire a volt főnököm elégedettnek tűnt.
– Na, remek hozzáállás! – csapta össze a kezét Mr. Hoshino. – Akkor TaeHyung tiéd lesznek a számok, derítsd ki, kérlek, hogy hol hibáztunk, és hogyan lehet ezen javítani, mert egyszer csődbe megyünk, Ms. Park pedig segít nekem, hogy azok a fránya szerződések ne legyenek ennyire igazságtanok, vagyis meg kellene érteni más cégekkel, hogy nem tudnak minket felvásárolni.
– Rendben! – bólintottunk szinte egyszerre a lánnyal, aki végre elemében érezte magát.
– Na, akkor munkára! – lelkesült a volt főnököm is, majd kifelé igyekeztünk volna, de a legnagyobb rémálmom az utunkat állta.
– Tudtam, hogy nem vagy képes nélkülem élni! – jegyezte meg Sana önelégült képpel, és még válaszolni sem tudtam, hogy nem miatta vagyok itt, hanem a munka miatt, mert amint közelebb lépett hozzám, nem foglalkozva azzal, hogy az apja, meg egy másik személy, aki történetesen szintén az exem, a helyiségben van, olyan vadul tapasztotta az ajkait az enyémre, hogy lefagyva hagytam, hogy ott mindenki előtt megcsókoljon.