A JELEN - 6. fejezet

/TaeHyung/

A hétvégém további része maga volt az unalom. A legnevetségesebb az egészben mégis az volt, hogy nekem lett lelkiismeret-furdalásom a történtek miatt, és jobbnak láttam, ha nem is említem ezt ChaeYoungnak, hátha nem emlékszik semmire. Mégis a lelkem egy része azon drukkolt, hogy dobjak el mindent és látogassam meg, de aztán gyorsan túl tettem magam az őrlődésen, és inkább magamhoz vettem a következő határidős munkámat, amit éppen hétfőre kellett volna megcsinálnom. Ugyan semmi kedvem sem volt erre, de valahogyan ez is tökéletesen alkalomnak bizonyult arra, hogy kikapcsoljam az agyam.

Hétfőn reggel újult erővel meneteltem be az irodába, és már a kora reggeli órákban bent találtam Rosie-t is, aki elmélyülten beszélgetett MinJivel, és amint észrevettek engem, azonnal elhallgattak, vagyis rólam ment a diskurálás, ebben holtbiztos voltam. Vagyis mi azon kezdtem el agyalni, hogy mi van, ha éppenséggel a péntek éjjel történteket beszélik ki, de aztán megráztam a felem, és eldöntöttem, hogy amint lesz lehetőségem, megkérdezem a lánytól, hogy mi jót csinált péntek este, aztán majd látjuk, hogyan tovább. A gondolataimból éppen a főnököm hangja csapta meg a fülemet, akinek meglepően határozott volt a hangja, így szinte már éreztem a lebukás szent pillanatát.

– TaeHyung! Az irodámba, most rögtön! – hallatszott a parancs, én pedig mint engedelmes alkalmazott rohantam azonnal.

Ennek ellenére roppant ideges voltam, és már a mentegetőző szövegen agyaltam, amikre aztán nem is volt szükség, amikor kiderült számomra, hogy mivel is áll elő SeokJin.
– Még mindig nem okoz gondot, hogy elutazz? – faggatott azonnal, s enyhén szólva megkönnyebbültem.
– Nem – válaszoltam. – Miért is?
– Mert holnap reggel elutazol Tokióba.
– Rendben, nem probléma.
– Az sem, hogy csak szombaton érkezel vissza?
– Ha üzleti útra megyek, akkor minek olyan sok időt ott lennem? – értetlenkedtem.
– Van, hogy az üzletkötés nem megy azonnal, és erre lesz az a pár nap.
– Végül is – vontam meg a vállam. Persze érthető volt, hiszen ha kezdi kapisgálni a helyzetet, akkor szeretne minél messzebb küldeni a menyasszonyától, pedig látszik rajta, hogy egyáltalán nem is érez iránta semmit.
– Utána pedig egy hétig Hong Kong, New York, Párizs, és végül egy hétig Barcelona. Minden helyen fontos üzletekről van szó, akár részvények, akár ingatlanok, vagy éppen reklám felkérések, de ezt majd a társaddal együtt kell intézned, majd ő fogja elmondani, hogy melyik helyen mi a legfontosabb...
– Tehát az elkövetkezendő öt hétben többet leszek távol, mint itthon? – kérdeztem vissza, mintha nem lett volna érthető, de logikusnak véltem a lépését.
– Ez így van. Amikor felvettelek, akkor is kérdeztem, hogy ez gondot okozna-e neked?
– Igaz, de már az utazgatás maga is rengeteg pénz, meg a szállás, meg a többi. Fizeti ezt nekem bárki is?
– A szállástól kezdve a repülőjegyig minden előre le van foglalva. Neked csak annyi a dolgod, hogy elmenj, és sikeres üzleteket hozz össze.
– Oké – vonogattam a vállam közömbösen. Meglepően hiányozni fog az én Rosie-m, hiszen ezek után talán még több esélyem lett volna visszaszerezni őt, de ez a fazon nem könnyíti meg a helyzetem, főleg, ha valaki ökröt tesz mellém társnak. – Egyébként kivel kell majd utaznom?
– Velem! – szólalt meg egy közömbös, de ismerős hang a hátam mögött, mire elképedve néztem ChaeYoungra.


/ChaeYoung/

Fura egy álmom volt... Furcsa, de annál szexibb... meg valóságos... Ennek ellenére nem fektethettem rá nagyobb hangsúlyt, és inkább nem mondtam volna el senkinek sem, még MinJinek sem, hiszen mi van, ha valaki meghallja, bár valahogy a lelkem legmélyén még örülnék is annak, ha legalább egyszer megtörténne... Viszont ennek már semmi esélye, hiszen én egy másik személyhez tartozom, így ez a hülye álom, jobb ha csak annak marad meg ami...

Jin vasárnap érkezett haza, és meglehetősen boldognak tűnt, vagyis arra a következtetésre jutottam, hogy az üzlet sikeres volt, még akkor is, ha nem is szólt hozzám. Persze egyszer csak megnyílik, és kitálal, én meg illedelmesen hagytam neki, hogy összeszedje magát, és ha majd készen áll szót adjon az érzéseinek. Ám erre a hétvége alatt nem került sor, így hétfőn korán bementem, hogy még beszélgethessek MinJivel.

– Elég korán jöttél – nézett rám kissé álmosan.
– Muszáj valakivel végre beszélgetnem – vontam meg a vállam, majd fel dobtam magam a recepciós pultra. Nem érdekelt az sem, hogy elegánsban vagyok, amit már pokolian untam, inkább vágytam volna, egy farmerre egy csinosabb felsőre, illetve egy sportcipőre. Na, az már sokkal jobban én voltam, mintsem egy menő üzletasszony.
– És a vőlegényed?
– Hiába volt otthon tegnap, rám se hederített – mondtam csalódottan. – A pénteki este is katasztrófába fulladt.
– Én ki sem bírnám, ha beszélgethetnék JiMinnel – vallotta be. – Én a helyedben vagy számon kértem volna ezt a fura viselkedést, vagy leléptem volna a fenébe! Ez nem élet így, kisanyám!
– MinJi, vannak kötelességeim is, nem tehetem meg, hogy lelépek!
– Kötelességed, hogy besavanyodj, és magányos legyél? Felejtsd el! Ez így nagyon nincs rendjén!
– Egyébként is tök mindegy – vonogattam a vállam. – Hiszen holnap reggeltől elutazom, és majd csak öt hét múlva látsz...
– Nem esküvőt kellene szervezned? – nézett rám értetlenül. – Vagy meggondoltad magad?
– Nem gondoltam meg magam – tiltakoztam. – Az üzleti érdek ezt szolgálja, és rengeteg szerződés vár rám odakint.
– Egyedül mész?
– Nem, karöltve TaeHyunggal – jelentettem be, mire MinJi röhögni kezdett. – Most mi van?
– Ugye Jin nem tud arról, hogy milyen csodás közös múlttal rendelkeztek?
– Nem említettem neki, és TaeHyung sem tudja még, hogy kettesben fogunk utazgatni.
– Ez tök jó lehetőség arra, hogy újra egymásra találjatok.
– Miért gondolja mindenki, hogy erre van szükség?
– Mert a vak is látja, hogy együtt mennyi mindenre lennétek képesek, hogy kihozza belőled azt, amit SeokJin nem képes – itt mondjuk lehalkított a hangját, hogy ne füleljen senki sem, mert elkezdtek megszaporodni a dolgozók, illetve éppen TaeHyung is befutott, csak neki azonnali jelenése volt Jinnél.
– Megyek! – mondtam MinJinek végül.
– De majd felhívsz, ugye?
– Tudod, te hogy milyen drága a távolsági hívás?
– Akkor használd az internet adta lehetőségeket! – közölte velem, majd miután lepattantam a pultról, a lány sebtében átölelt.

Érdekes volt számomra, hogy mindenki azzal jött, hogy mennyire jó hatással van rám Tae, és nevetséges, hogy én ennek ellenkezőjét tapasztaltam, kis híján megszűntem önmagam lenni... Vajon egyáltalán ismerem magam?

Annál az ominózus kérdésnél léptem be, amikor a társam tudni szeretet volna a kilétemet, így nem voltam rest rávágni, hogy velem kell majd utazgatnia. Ennek nem különösebben örültem, de ő is határozottan nem rám számított.
– Holnap reggel találkozunk a reptéren! – közöltem vele hidegen. – Lehetőleg ne késs el!
Válaszra sem méltattam egyiket sem, hiszen nem akartam egy irodában maradni a múltammal, és a jelenemmel egyaránt úgy, hogy egyszerűen fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek az életemmel, hogy miképpen döntsek, hogy kit áldozzak be a közös jó cél érdekében... Aztán arra a döntésre jutottam, hogy talán nekem ez a sorsom, hogy másoknak tegyek jót, hiszen mindig szükség van némi önfeláldozásra.

-

Mire elindultam már Jin otthon sem volt, így elköszönni sem tudtam tőle, bár várt reggel meg kávé, és egy „Vigyázz magadra! Szeretlek!” -üzenet, de ha valóban úgy szeretett, ahogy mondja, akkor itt kellett volna lenni, kivinnie a reptérre, ahol könnyes szemmel illett volna búcsút vennie tőlem. De ez nem egy romantikus film, ahol a nagy érzelmekkel kavarnak nagy vihart. Ez az életem, ez a ronda valóság...

Amikor becsekkoltam a gépre, megdöbbenéssel figyeltem, hogy TaeHyung még nincs sehol. Neki adtam a repülőjegyét, én nem voltam az anyja, hogy mindenre odafigyeljek, bár meg kellett vallanom, hogy az édesanyja egy tündéri asszony volt a világ életében, és még akkor is gondoskodott rólunk a húgommal, amikor a fia lelépett. Nyilván neki sem volt fogalma arról, hogy milyen okból döntött így, de ennyi évvel később szembesülni az igazsággal, akkor sem könnyű. Már kényelmesen elhelyezkedtem az ülésben, és bár repültem más párszor, mégis a felszállás, és a landolás meglepően félelmetes volt számomra.
– Éppen időben – jegyezte meg TaeHyung, amikor ledobta magát mellém.
– Mi van, késik az órád? – kérdeztem vissza gonoszan.
– Nem – vágta rá azonnal. – A tiéd siet.

Felháborodva néztem rá, mire ő csak bevillantott egy ezer wattos vigyort, így jobbnak láttam, ha nem is szólok hozzá.

Aztán amint megérkeztünk a szállodában. Ami igazán szép volt, nem úri lakosztályt foglaltak nekünk, sőt amikor kiderült, hogy nem lesz külön szobánk, akkor már kezdtem nagyon ideges lenni. Annak ürültem volna, ha legalább egy két ágyas szobát kapunk, ám totálisan megrökönyödtem, amint szembesültem a legnagyobb rémálmommal. Egy hatalmas franciaágy hevert a szobánk kellős közepén...

– Ez valami vicc, ugye? – néztem először arra a fiúra, aki vitte a csomagjainkat, majd pedig TaeHyungra.
– Lehet, hogy csak elrontották a foglalást. Megesik az ilyen... – vonta meg a vállát. Őt valamiért nem hozta zavarba az a gondolat, hogy meg kell osztania velem az ágyat.
– Téged kicsit sem zavar? – fordultam hozzá elkerekedett szemekkel, miután útjára engedtem a teljes pánikban lévő fiút, és határozott mozdulattal becsaptam az ajtót.
– Ez egy hatalmas ágy, majd gyártunk választó falat, mondjuk törülközőből, hogy véletlenül se kelljen érintkeznünk – ajánlotta fel. – Én most lepihenek egy kicsit, úgy sincs semmi dolgunk a mai napra.
– Most érkeztünk, nem csináltunk még semmi fárasztót, erre te máris aludni akarsz? – elképedve néztem, amint neki áll vetkőzni, hogy kényelmesebb viseletre váltson, én pedig inkább elfordultam.

Nem mintha nem tudtam volna, hogy mi várható a ruha alatt, csak valahogy nem akartam, hogy láss, amint arcom egy rák színét veszi fel.

Nem tudtam magammal mit kezdeni, így lementem a társalgóba, vettem magamhoz egy jó könyvet, így kapcsoltam ki az agyam...

-

Másnap reggel az első utunk ahhoz a céghez vezetett, ahol a szerződést kellett volna megkötnünk. Vagyis jelen pillanatban tulajdonról volt szó, a japán vállalkozó a cégét akarta eladni, és tudtam, hogy több jelöltje is volt, mi a harmadikok voltunk, és mi jóval kevesebbet adtunk volna érte, ám ha sikerül az üzlet, kap egy CEO-t tőlünk, és semmi sem változik, ugyan az marad minden, csak a jelenlegi tulaj lelép. Legalábbis ez volt a tervben, csupán arra kellett rávenni, hogy fizessen kicsivel többet, mert velünk jobban jár.

Udvariasan bemutatkoztunk, hogy kik vagyunk, majd a titkárnő arra kért, hogy az ajtó előtt várakozzunk, akkor lettem szemtanúja annak az esetlen, ami vészesen hasonlított a gyerekkorom szörnyű eseményeihez. A férfi jóval idősebbnek tűnt, és amikor kezet emelt arra a fiatal lányra, akinek sugárzó szépsége az enyémmel is vetekedett, sőt meg is ütötte nem egyszer, hanem legalább háromszor. Aztán a kapcsolati viszonyt a lány szájából értettem, meg az a férfi az apja volt, és a lány már sírva könyörgött az apjának, hogy hagyja abban, meg engedje meg, hogy azt tanulja, ami érdekli is, hiszen őt nem a gazdaságtan érdekli, hanem a képzőművészet.
Egyszerűen nem bírtam nézni a drámát, és el voltam képedve az lévők közömbösségén, így amint újra felemelte a kezét, magam mentem oda, hogy elkapjam annak a vénembernek a karját.
– Elég legyen! – szóltam rá kimérten. – Az erőszak nem megoldás, inkább meg kellene hallgatni őt!
A lány hálásan nézett rám, az apja fortyogó dühvel méregetett.
– Hogy van mersze! Mivel apja vagyok azt csinálok vele, amit akarok – üvöltötte le a fejem, és már azon voltam, hogy neki is bemossak egyet, de ebben éppen Taehyung akadályozott meg.
– Hagyd! – súgta a fülembe. – Nem menthetsz meg mindenkit.
– Tűnj el a szemem elől! – intézte a lányának, aki azonnal fejet hajtott, és szó nélkül leszegett fejjel elsietett. A szívem hevesen dobogott, milliónyi érzés keringett bennem, nem beszélve az emlékekről... – Maguk ketten lennének a dél-koreai delegáció?
– Igen, de akkor sem kellene szegény lánnyal így bánnia! – keltem a védelmére azonnal.
– Maguknak az üzlettel kellene foglalkozniuk, és nem a magánügyeimmel! – hangzott a fölényeskedő válasz, mire csak pislogni tudtam.
– Elnézést, de...
– Nincs de! – emelte fel a hangját, majd intett két biztonsági őrnek, hogy lépjenek közelebb. – Rakjátok ki őket!

Tulajdonképpen meg sem hallgattak minket. TaeHyung rögtön megadóan feltette a kezét, én pedig akadékoskodtam, de ennek ellenére rövidesen a zajos utcán találtam magam.
– Én ezt egyszerűen nem hiszem el! – dühöngtem. – Miért bántja azt a szerencsétlent?
– Miért kell neked mindenbe beleavatkoznod? – nézett rám elképedve Tae.
– Mert te hagytad volna, hogy ezt tegye? Ki tudja, hogy miféle szörnyűségeket kell elviselnie, te is tudod, hogy nekem miken kellett keresztül mennem.
– ChaeYoung! Nem menthetsz meg mindenkit. Neked szerencséd volt, ha akkor nem költözöm a szomszédba, és nem kezdek el valamit érezni irántad, nem foglalkozott volna senki a nyomoroddal! – tájékoztatott.
– Tehát neked kellene hálásnak lennem? – hitetlenkedve bámultam rá. – És ez feljogosít arra, hogy szemellenzőt viselj, és ne vegyél tudomást arról, ami a környezetedben zajlik?
– Százak, sőt ezrek, tízezrek küzdenek ezzel a problémával, világszerte – közölte velem elgondolkodva. – Most oda akarsz menni mindegyikhez, és móresre tanítod azt a férfit, aki bántalmazza őket? Amikor a saját bántalmazódat pedig véded?
– Jin nem bántott még soha! Ha valaha is kezet emelne rám, nem lennék mellette.
– A lelki terror sokkal rosszabb, ezt te is tudod, Rosie. – Itt meg akarta érinteni az arcom, de elrántottam a fejem.
– Holnap visszamegyünk és az üzlettel is igyekszem foglalkozni – zártam le a beszélgetésünket.


-

Másnap is ott voltunk, a férfi, nagyon nem örült nekünk, de ekkor TaeHyung átvetet a szót, és érvekkel igyekezett rá hatni. Arról nem is beszélve, hogy a férfi, a kínaiakat istenített, mivel ők akarták a legtöbb pénz kifizetni. De ők lassúak és idősek voltak, mi meg fiatalok, akik remekül használják az internet adta milliónyi lehetőséget. A szemét forgatta, de láttam rajta, hogy bizony elgondolkodik a hallottakon. Aztán magunkra hagyott, és megdöbbenéssel észleltem, hogy a tegnapi lány tette tiszteletét, még pedig két csésze teával. A szemei megint vörösek voltak a sírástól, arcvonásai nagyon bájosak, arról nem is beszélve, hogy magas volt, és karcsú, vagyis nálam nem magasabb, de így is rettenetesen csinos volt.
– Köszönöm! – hajtott fejet, majd azonnal távozni akart.
– Várj! – ragadtam meg a csuklóját.
– Nem maradhatok, ha kiderül, hogy panaszkodtam, akkor megint megbüntet – közölte könnyes szemmel.
– Menekülj el! Ha vannak barátaid, vagy akárki, menekülj el! Ennek így nincs értelme.
– Egyedül vagyok, nem hagyja, hogy bárkivel is beszélgessek – mondta csalódottan. – – Állandóan csak utasítgat, és még azt sem hagyja, hogy a saját álmaim után menjek, szerinte nem vagyok jó semmire, csak hogy italokat hordjak, és mosolyogjak. De engem érdekel a festés, és azzal akarok foglalkozni, és nem ezzel – tört i magából, és az ő élete nagyon hasonlított az enyémre.
– Sakura! – hallatszott megint a férfinek a hangja, mire a lány, akinek neve éppenséggel most derült ki, pánikba esve lépett ki az ajtón. – Már megint csak panaszkodik! Haszontalan lány...
– Nem haszontalan! – tértem ki a hitemből azonnal. Hányszor halottam ezt gyerekkoromban. – Attól, hogy más életcéljai vannak, mint Önnek, attól még nem haszontalan. Talán, ha venné a fáradtságot és megismerné, hogy ha utána járna, hogy valóban rendelkezik elég tehetséggel, akkor talán felfedezné egy új oldalát.
– Kifelé az irodámból! – közölte a férfi váratlanul. – Tűnjenek el, és vissza se jöjjenek!
– Gyere! – ragadott meg TaeHyung, és ő is elég dühösnek tűnt...

Egyszerűen nem hittem el, hogy már megint azért lettünk kirakva, mert nem bírtam ki szótlanul... Talán mégis csak megérni szótlannak lenni...


/TaeHyung/

Kettős érzéseim volta ChaeYounggal kapcsolatban. Egyrészt nagyon megértettem a hozzáállását, hiszen ő ebben nőtt fel, ebből szabadítottam ki, vagyis adtam neki elég bátorságot, hogy önmaga legyen, hogy kiálljon magáért. Viszont másrészt rettenetesen bosszantott, hogy nem tudja megjátszani magát addig, amíg alá nem írjuk azokat a nyamvadt papírokat. Utána már játszhatná a hős megmentőt, annyira nem érdekelne, hiszen akkor sikerrel zárnánk ezt a hetet. Másodszorra kerültünk ajtón túlra, és szorított az idő, mert csupán két napunk marat arra, hogy nyélbe üssük az üzletet. Emiatt voltam nagyon dühös, de nem akartam őt hibáztatni, hiszen túlzottan is átérzi annak a lánynak a helyzetét.

– Nem hiszen el, hogy ekkora seggfej az az ember! – mérgelődött, amint átléptünk a szobánk ajtaján.
– Vagy hősködhetnél azután is, hogy megvannak a papírok! – vágtam vissza hevesen.
– Én nem hősködöm, csupán nem szeretem, ha igazságtalanul bánnak valakivel.
– De ha nem kötünk sikeres üzletet, akkor otthon is ezt mondod a főnöknek? – tapintottam a lényegre. – Hogy megmentettél valakit, akinek az élete kísértetiesen hasonlít a te múltadhoz?
– Jin nem tud a múltamról. Tudja, hogy nem kedvelem különösebben apámat, de nem tudja, miért.
– És akkor nem tud rólam sem? Nem tudja, hogy éppen az életed nagy szerelmével vagy kettesben egy világ körüli úton.
– Csak voltál az életem nagy szerelme.
– De nem jelenti azt, hogy még nem lehetek – hajoltam hozzá egészen közel, irtózatosan könnyű lett volna megcsókolni őt, de inkább nem tettem, mert így is megszeppenve nézett rám. – Lazíts Rosie!
– Nem nevezz így! – kérte ki magának. – Akkoriban még volt jelentése a becenévnek, de mostanra semmi.
– Tévedsz, mert örökké az én Rosie-m maradsz... – mosolyodtam el, némiképpen ábrándozva. Azt nem akartam neki, elmondani, hogy valójában ő is annyira oda van értem, amennyire én ő érte, mert tagadna mindent, de az a péntek éjszaka éppen elég választ adott a feltételezéseimre. – De mindegy is – váltottam témát. – Elmegyünk valahová enni?
– Én nem vagyok éhes!
– Akkor igyunk valamit? – ajánlottam fel. – Biztos van olyan hely, ahol adnak mindkettőt.

Végül nem mondott semmit, csupán fogott pár lazább ruhát, és a fürdőbe vonult. Nem mintha nem láttam volna már pucéran, de azért meghagytam neki ezt az édes illúziót, hogy egyedül lehet.

Az egyik olyan utcán mentünk át, pontosabban mentünk volna, ami alatt egy közút volt, meglehetősen nagy forgalommal, hiszen a mi szállodánk nem közvetlenül a belvárosban volt, bár itt Tokióban hemzsegtek a furcsaságok. Szerettem volna nézelődni, megismerni a helyi érdekességeket, mert abból rengeteg volt, de amíg nincs sikeres üzlet, addig nem tudtam kiélvezni a hely adta lehetőségeket. Meglehetősen sok ember ácsorgott a járda szélén, és már messziről láttam, hogy a korlát szélén éppen egy lány ácsorog, vélhetően ugrásra készen. Én személy szerint a rendőröket hívtam volna, de a tömeg élé, éppen az az ember állt, aki annyira csúnyán bánt nem csak a lányával, de velünk is. Vagyis szegény lánynál elszakadt a cérna, és megunta az egészet olyannyira, hogy kész eldobni magától az életet. Kár lenne érte, mert sok minden lehetne belőle, mert nálunk is fiatalabb volt, csak az apja igazán megkeserítette az életét.
– Sakura! – kiáltott fel ChaeYoung, amint meglátta a lányt, és nem volt rest odaszaladni hozzá, hogy lebeszélje őt.

Nem lepődtem meg azon, hogy felmászik mellé, és leül, hogy megnyugtassa, és véleményem szerint elmeséli neki a múltját, vagyis egy részét, ami talán hatással lehet a lányra, de hiába, ha ez a fazon itt mellettem, nem fog változni semmit.
– Miért van az, hogy maguk mindig felbukkannak valahol? – nézett rám őszintén meglepve. – Nem félti a társát?
– Tud magára vigyázni, de maga el fogja veszíteni a lányát...
– Nem elég bártor, hogy megtegye!
– Valóban? Én fiatalabb koromban megmentettem egy hasonló szituációban lévő lányt, és ő sem gondolkodott sokat azon, hogy véget vessen az életének. Csak maga szerencsétlen, aki nem fogja fel, hogy a tetteinek mekkora súlya van. Ha nem most, akkor máskor, ha majd senki sem látja... És ha elveszíti, ha most megteszi? Akkor mennyivel lesz nyugodtabb a lelkiismerete?
– Ha belátná, hogy mennyire fontos a munkám, akkor nem lenne hálátlan...

– És ha nincs érzéke hozzá? Magának kéne azon lennie, hogy a lánya képességeit meglássa, és hogyan tudná ezt a saját vállalkozásának a hasznára fordítani. De ha most leugrik, akkor maga lesz az oka, és a közvélemény igencsak megosztó tud lenni, vajon a cég ki tudja heverni ezt a súlyos anyagi veszteséget?

Láttam rajta, hogy elgondolkodik azon, amit mondok, hiszen volt némi ráció a szavaimban. Igaz, egy része kitaláció, de az érzelmi ráhatást, nem csak nők tudják remekül alkalmazni.

– Mégis mit tegyek? – nézett rám kétségbe esve.
– Hallgassa meg, és támogassa.
– De amit csinál, az haszontalan. Mi értelme van egy festménynek, egy rajznak, a művészetnek?
– Tudja, hogy a reklámok nagy része, rajzként kezdi, hogy a festmények, ha eladják őket milliókat érhetnek. – El nem tudtam képzelni, hogy ez az ember ennyire merev, és pesszimista, aki csak a pénzt látja mindenbe, de azonnal akar mindent. – Attól, hogy más céljai vannak az embernek, még nem jelenti azt, hogy azok rossz célok lennének.
– Meglátom, hogy mit tehetek! – jelentette be, majd közelebb lépett a lányához. – Sajnálom! – Ennyit mondott, majd kezet nyújtott a neki.
Láttam, amint Sakura rámosolyog ChaeYoungra, a tömeg pedig tapsolni kezdett. Ezen azért megdöbbentem, de azért elégedett voltam.
– Holnap jöjjenek be az irodámba, és aláírjuk a szükséges dokumentumokat! – szólt vissza a férfi, majd a tömeggel együtt elsodródtak.

A lány még mindig a korláton üldögélt és a lábait lógatta, így nem volt más választásom, mint leültem mellé, és bár meglepően szarul érintett a magasság, azért igyekeztem nem lenézni.
– Vajon valóban megold mindent, ha véget vetünk az életünknek? – morfondírozott hangosan.
– Nem, valójában nem old meg semmit!
– De nekem könnyebb lenne!
– És azoknak, akik szeretnek? – kérdeztem vissza. – Azokkal mi a helyzet, azoknak nem hiányoznál szerinted?

– Nem tudom. Talán MinJinek hiányoznék, de rajta kívül... – gondolkodott el.

Automatikusan közelebb húztam magamhoz, amin természetesen meglepődött.

– Nálam jobban senkinek sem hiányoznál! – nyugtattam meg, de nem válaszolt, csupán könnyes szemmel nézett a csillagos égre.