A JELEN - 1. fejezet

/TaeHyung/

A szüleim is meglepődtek anno, hogy el akarok menni, ám nem volt választásom, csupán biztonságban szerettem volna tudni azokat az embereket, akiket szeretek. Tehát amint bejelentettem, hogy külföldre szeretnék menni, és ott tanulni, a szüleim támogattak benne, de ők ragaszkodtak volna ahhoz, hogy ChaeYoung-ot is vigyem magammal. Bárcsak megtehettem volna, hiszen ezt terveztük, hogy ketten leszünk a világ ellen, és elmegyünk innen. Nem lett belőle semmi...

Az elején nagyon nehéz volt, és nem a nyelvtudás hiánya, hanem a honvágy volt az, ami meglehetősen kikészített. Bár felvettek államilag támogatottan, egy New York még sem volt olyan csodás, mint Szöul. Kerestem munkát is, hogy eltereljem a figyelmem, meg persze nem volt senki sem, aki a kollégiumi helyemet fizette volna, így talán rá is kényszerültem.

Rengeteget tanultam, hogy vigyem valamire, négy éves képzésem után, elmentem mesterképzésre is, meg kitanultam vagy négy nyelvet, és hivatalosan is reklám és marketing szakember lehettem.

Az elején tartottam a kapcsolatot a szüleimmel, de sosem adtam rá választ, miért hagytam ott mindent, a nagy szerelmet, a nagy álmokat. Gyakran kérdezősködtem a lányok felől, tudnom kellett, hogy az a féreg betartotta az ígéretét, és nem bántja őket, ám sajnos szavahihető volt, vagy csak a szüleim nem mertek elmondani semmit. Borzalmasan fájt a szívem, hiszen annyira szerettem azt a lányt, de azt kértem tőle, hogy egyen boldog, bíztam abban, hogy be fogja tartani, és elfelejt, még ha nekem annyira nem is sikerült.

Hiszen mindenkiben őt kerestem, de az amerikai lányok közel sem voltak olyan szépek, és vonzóak, mint Ő volt, mert ChaeYoung maga volt a megtestesült gyönyörűség, a maga vonzó, kislányos mosolyával, a rózsás arcpírral, amikor zavarba hoztam, és azzal a temérdek érzékiséggel, amivel minden éjjel megajándékozott. Hiába akartam szerelembe esni, nem ment... Csupán lányok, jöttek-mentek, de mind arra volt jó, hogy a férfias ösztönöket kiéljem rajtuk. Persze nem fogom ezt bevallani senkinek sem, de így éltem az életem, mintha valamilyen mókuskerékbe szorultam volna, nap nap után, hét hét után, és évek évek után. A diplomám megszerzése után egyből felvettek egy kis céghez dolgozni, de az sem szórakoztatott, mindösszesen az vigasztalt, hogy az igazgató lányát, gyakran el lehetett kapni az irattárban egy körre, és valahogy mindig megnyugtatással töltött el, ha nem buktunk le, de Sana, mivel így hívták a lány, japán származása ellenére inkább amerikai életstílust vallott magának, és minden volt csak épp gátlásos. Vagyis munka után, vagy közben akadt valami izgalmas és szexi elfoglaltságom, de lelkem több sebből vérzett. Talán ez adott okot arra, hogy hét hosszú évvel később mégis visszatérjek Szöulba...

-

A szüleim azon is meglepődtek, hogy visszatértem, viszont annyira nem változott semmi az életükben, mintha megállt volna az idő. Az persze azonnal kiderült, hogy a szomszéd nincs, mert elköltöztek, anyám szerint valami súlyos dolog történt, de nem árulták el, hogy mi. Megnyugtattak, hogy ChaeYoungnak semmi baja, sőt ő meglepően boldog életet él, csak nem tudják, hogy hol, hiszen már négy éve leléptek innen. Ugyan nem kellett volna, hogy érdekeljen, de valamiért bántott, de ha azt vesszük, az okos lány hallgatott rám. Szerettem volna találkozni vele, legalább egy percre megpillantani, hogy a saját szememmel is meggyőződjek, de senki sem tudott róla semmit.

Néztem magamnak egy kisebb lakást a belvárosban, oda terveztem költözni, és a nagy álláshirdetések közti böngészésében találtam egy olyat, ahol meglepően jó pénzt ígérnek, de elvárják a marketinges végzettséget és a széles nyelv ismeretet. Biztos voltam abban, hogy felvesznek, kiválóra végeztem, négy nyelven beszélek, és nem lakom messze sem, így az első utam a „Colors & Shine” nevű reklámügynökséghez mentem. Időpontot is kértem az igazgatótól, így pénteken délelőtt tizenegy órára kiöltözve siettem a cél felé, ahol aztán nem várt meglepetések sora ért...

-

Egy nem túl magas épületben volt, nagy színes betűkkel volt kiírva a hely neve, és mellette egy csendes kávézó, illetve egy virágbolt. Bíztam abban, hogy ha belelendülök a munkába, és rendbe jövök lelkileg, akkor talán a cégen belül is találok magamnak egy szemre való lánykát, s akkor talán új életet kezdhetek, hiszen köze huszonhat évesen ideje lenne végre komolyan elgondolkodnom a jövőmön.

Néhányan jöttek-mentek az épületnél, de még így is csendesnek véltem. Bent már fényűző volt, narancsos festés, és fekete bútorok, meg persze a recepciós pult. Az ott lévő lány már messziről is ismerős volt számomra, fekete haja feltűzve, de közben meglepően dühösnek tűnt.

– Mi a fene van ezzel a rendszerrel? – szitkozódott, a hangja pedig deja vu érzést keltett bennem.

Hevesen kattintgatott a számítógépen, majd egy csalódott sóhajjal a telefonért nyúlt.

– Küldjön valaki egy rendszergazdát, megöltem a gépet! – utasította a túloldalon lévőket, én pedig közelebb léptem.

– Üdvözlöm! – köszöntöttem, de amint megpillantottam Kim MinJit, az én Rosie-m egyetlen barátnőjét, épp annyira meglepődtem, ahogyan ő.

– TaeHyung! – hüledezett. – Mit keresel itt?

– Tizenegyre van időpontom Kim SeokJinhez – jelentettem be. – Tehát legyen szíves szólni neki.

– Mi a fenéért jöttél vissza? – sziszegte összeszorított fogakkal.

– Mert meguntam ott lenni, ahol voltam – vontam meg a vállam. – Itt volt egy jó álláslehetőség, én pedig igyekszem élni vele.

A lány sóhajtott, majd elővette a telefont megint.

– Megérkezett az igazgató úr tizenegy órási vendége. Most boldog vagy?

– Azt majd meglátjuk! – Mindvégig közömbös maradtam, láttam rajta, hogy nem örül nekem, vagyis ezen a helyen lehetnek még titkok.

– A héten már másodszorra teszed tönkre a gépet – jelent meg egy másik ismerős, de számomra kellemetlen személy, akinek neve egybe cseng az árulással. – Adjak gyorstalpalót?

– Köszi, de nem – morogta MinJi, majd a fejével jelezte JiMinnek a jelenlétemet.

Mondjuk nekem nem kellett több, hirtelen az a tonnányi harag, amit gyűjtögettem bombaként robbant fel bennem, és közelebb lépdeltem JiMinhez, és olyan tökéletes ívben nyomtam az öklömet a képébe, hogy bíztam abban, hogy eltöröm az orrát.

– Omo, TaeHyung! – sikoltott fel a lány, és azon volt, hogy segítse JiMint, vagy épp a vérző orrát. – Neked elment az eszed?

– Megérdemelte – vonogattam újfent a vállam. – Nekem legalább elsőre sikerült, nem úgy, mint neki.

– Most miről beszélsz? – nézett MinJi hol rám, hol pedig JiMinre. A reakciókból arra következtettem, hogy van valami közük egymáshoz, vagyis az évek alatt ennek a szemétnek csak sikerült felszednie őt. Legalább valaki sikerrel járt...

– Igaza van – motyogta JiMin végül. – De igazán elfelejthetted volna...

– Megérte? – faggattam egyre növekvő indulattal. – Jól fizetett az a gazember?

– Nem volt más választásom. Nekem jutott olyan jó család, mint neked, én csóró voltam, és kellett a pénz. Sajnálom!

– Tudod, ez már rohadtul kevés arra, hogy jóvá tegyél mindent. Tönkretetted az életem, karöltve JungKookkal. Köszönöm! – fejeztem be gúnyosan a mondandómat, MinJi pedig hitetlenkedve nézett JiMinre.

– Ezt majd otthon azért meghallgatom – jelentette be a lány, majd ismét a gép felé fordult.

Jó magam hátat fordítottam a társaságnak, hogy lehiggadjak, kellett ez az állás, és bizakodtam abban, hogy nem lesz következménye annak, amit tettem. Bár senki sem akart kihajítani, ami fél siker volt. Teljesen elméláztam, amikor egy kellemes hang megszólított...

– Uram, az igazgató úr várja, Önt!

Megfordultam, és azt hittem, menten elájulok.

– ChaeRi? – néztem rá nagy szemekkel, de ő még jobban meg volt lepődve.

– TaeHyung?

– Mi a fene folyik itt? – nézett rám megdöbbenve.

– Ő a vendég, akit Kim SeokJin vár – segítette ki MinJi a pult mögül.

– Te itt dolgozol? – faggattam a lányt, és valahogy a lelkem mélyén bizakodtam abban, hogy ChaeYoung is felbukkan valahol.

– Én vagyok az igazgató úr személyi titkára. Ha hozzá jöttél, akkor kérlek, kövess! – mondta ChaeRi illedelmesen, majd finoman meghajolt, és elindult a lift irányába.

Alaposan végignézve a lányom, igazán szép nővé cseperedett, hiszen ha jól számolom, már huszonhárom éves, és az ő arcvonásai bájosabbak voltak, mint a nővéréé. Persze számomra ő volt a mindenség, még ennyi idő után is, de ha valaki szép, akkor szép, ezen kár lenne vitatkozni.

Milliónyi kérdésem lett volna, és nem csak Rosie-hoz köthetően, hanem érdekelt volna, hogy megérte-e távoznom, olyan életük volt-e, amit el lehetett viselni, vagy nem... JiMin magyarázkodása rettenetesen szánalmas volt számomra, hiszen ha nagy menőzni volt esze, akkor nyugodtan elmondhatta volna, hogy milyen körülmények között él, talán segíthettem volna neki, nem kellett volna elárulnia, és tönkre tennie mindent. Persze az is ostoba dolog tőlem, hogy évekkel ezelőtti sérelmek miatt kiborulok, de olyat tett, ami meghatározza a jelenlegi személyiségemet, a lelki sebeimet, a hiányosságaimat, amit csak egyetlen személy tudna meggyógyítani... Park ChaeYoung... Vajon lehetséges, hogy ennyi idő után is ugyanolyan szenvedéllyel szeretek valakit, akiről tudom, hogy sosem lehet az enyém, vagy csak ábrándokat kergetek, és maga a szerelem tényébe vagyok szerelmes? Nem tudtam volna megmondani, de mindenesetre borzalmas érzés volt.

Végül nem beszélgettem ChaeRivel, de a lány nem is kereste a szemkontaktust sem, magába zárkózott, mintha titkolt volna valamit. Nyilván mindenkinek meglepetést okoztam azzal, hogy felbukkantam itt, de a fene se gondolta, hogy ez a hely tele lesz régi ismerősökkel.

A folyosó csak pár ember lébecolt, Rosie sehol, aztán amikor beléptem abba a fényűző irodába, megkaptam életem következő nagy pofonját.

– Á, örvendek a szerencsének! – pattant fel az asztal mögül a magas, és tipikusan szépfiú igazgató. Talán egy-két évvel idősebb lehetett nálam, de nem lepődtem meg azon, hogy ilyen fiatal az igazgató, a reklámok világában nem árt, ha a mai társadalom legjobban fogyasztó szekciójával szót értünk. – Kim SeokJin!

– Kim TaeHyung! – mutatkoztam be.

– Foglalj helyet! Egy kávét esetleg?

– Köszönöm, nem kérek! – ráztam meg a fejem, majd letettem magam az asztalhoz.

Nem messze az egyik polcon fényképek hada volt kirakva, és amint a rajta lévő személyekre koncentráltam, valami mélyen a szívemben összeroppant... Az az én Rosie-m volt, ennek a pasinak a karjaiban, és meglepően boldognak tűnt. Igyekeztem az igazgatóra koncentrálni, de annyira rosszul esett, hogy éppen ahhoz a személyhez sodort a szél állásügyben, akivel életem szerelme boldog... 

Talán mégis csak jobb lenne túltennem magam rajta, és a feladatra koncentrálni...

– Igazán szép az ajánlásod! – szakított ki a gondolataimból SeokJin.

– Köszönöm, uram! – biccentettem udvariasan.

– Hagyjuk a formaságokat! – vigyorodott el. – Nem szeretem, ha így szólítanak. Maradjunk a Jinnél.

– Rendben van! – bólintottam végül.

– Mivel fiatalkorod ellenére lenyűgöző eredménnyel rendelkezel, nem fogok sokat gondolkodni azon, hogy felvegyelek vagy sem. Szeretnél itt dolgozni?

Azután, hogy láttam a képeket, megfontoltam volna, de ha nem fogadom el az ajánlatot, holnapra mást vesznek fel... Az agyamon milliónyi lehetséges variáció suhant át, és többek között az is megfordult a fejemből, hogy talán még jól is kijöhetek ebből a helyzetből. Valahol dolgoznom kell, itt meg jól fizetnek...

– Igen, szeretnék! – vágtam rá végül rövid gondolkodás után.

– Remek, akkor szólok ChaeRinek, hogy hozza a szerződésed! – Jin telefonon rendelte be a papírokat, és amikor átadta a főnökének, feltűnt az az pillantás... Ha szakértő lennék, akkor azt mondanám, hogy van köztük valami, vagy csak annyira szeretném, ha ennek a férfinak ne lenne köze ChaeYounghoz. Egy cseppet mániákus lettem, mint valami rögeszme, amit annyira szerettem volna visszakapni.

– Ha szeretnéd, akkor adok időt áttanulmányozni – szólalt meg Jin, megint megzavarva a gondolataimat.

– Nem szükséges – ráztam meg a fejem, majd elmosolyodtam. Persze azért átfutottam, de jónak tűnt a szerződés is, jól fizetett, nem volt túl szigorú a munkarend sem, így nyugodt szívvel írtam alá.

– Azt viszont elfelejtettem megkérdezni, hogy gondot okozna-e, ha hosszabb időre el kellene utaznod üzleti ügyben? – tudakolta Jin.

– Hogy érted? – kérdeztem vissza.

– Van család, gyerek, egyéb, ami miatt nem szívesen hagynád el az országot? – pontosított.

– Egyedül élek – vágtam rá azonnal. – Vagyis nem lesz belőle gond.

– És az sem fog kellemetlenül érinteni, ha esetleg puccos vacsorán kell majd részt venned?

– Szerintem túl fogom élni valahogy – vontam meg a vállam.

– Te vagy a mi emberünk! – veregette meg a vállam. – Akkor hétfőn reggel találkozunk. Meeting kilenckor, és majd MinJi intézi a belépőkártyádat! Nekem most mennem kell! – Kinyitotta nekem az ajtót, én pedig készségesen kiléptem rajta. – Isten hozott!

Ezzel a mondattal köszönt el, a szívélyes, már-már túlzottan is barátságos köszöntése furcsa volt számomra, nem is gondoltam volna, hogy ennyire simán fog menni. Mielőtt haza mentem volna, megkörnyékeztem MinJit, aki viszont csalódottnak tűnt, hogy felvettek. Láttam rajta, hogy titkol valamit, pont mint ChaeRi, így még jobban itt akartam melózni, hogy szép lassan kiszedjek belőlük mindent, és akkor talán kiderül, hogy mi is lehet ChaeYounggal. Már ha egyáltalán lesz lehetőségem valaha is beszélni vele...

-

Éppen időben értem be hétfőn reggel, és már azon volt mindenki, hogy szétszéledjen, de azért még SeokJin nem volt rest bemutatni a személyemet. Sebesen végigfuttattam a tekintetem az ott lévőkön, és amint a tekintetem megakadt egy karcsú, szőke lányon, a szívem őrült ritmusra kapcsolt. Omona, Rosie... Teljes nagyságban... Bár falfehér volt, amikor megpillantott, a tekintetem összefonódott az övével, és egyre erősebb késztetést éreztem arra, hogy visszaszerezzem. Persze, nem görcsösen... Ám amint kiderült, hogy éppen vele kell majd dolgoznom, én titokban hálálkodtam az égnek, mire ő ájultan esett össze...